Andris
több mint kétéves. Igaz, hogy csak két nappal több, de már a „harmadikban van”.
A második születésnapra már komoly játékokat is kapott. Kis lendkerekes autót,
építőkockát, egy nyújtón tornászó tót legényt (hogy melyik szerencsétlen
játéktervezőnek jutott eszébe a jobb sorsra érdemes tornászt tót legénynek
álcázni, azt máig sem sikerült kiderítenem), és az ajándékok koronáját, egy kis
viaszosvászon elefántot.
Az
elefánt fehér, nagy, fehér fülekkel, melyek belül vörös viaszosvászonnal vannak
bélelve, fekete szemekkel, és a hátán egy matyóhímzéses takaró. A siker óriási.
Andris nem tudott megválni a matyóhímzéses elefánttól. Dédelgette, összekente
csokoládékrémmel – meg akarta osztani vele a születésnapi tortát. Estig nincs
is baj az elefánttal. A földön hempereg a gyerekkel együtt, hol ő van felül,
hol Andris, kis, kerek üvegszeme vidoran csillan, ha sikerül az ágy alá
csúsznia, ahonnét csak atyai segédlet és a partvis nyele tudja elővarázsolni.
Egyszóval a játéktársadalom teljes jogú tagjává válik, nevet kap, ő lesz Bumbó,
a játékospolc honpolgára.
A
játékpolcon szigorú a rend. A kis gazda jogokat és kötelességeket ír elő,
szigorú, de igazságos. Minden játéknak megvan a helye, reggel lejöhetnek, részt
vesznek az egész napi hancúrban, este mennek a helyükre, ők a polcon, gazdájuk
az ágyban alszik reggelig. Ez alól csak Maci volt eddig kivétel, a gyönyörű
fehér mackó. A Maci a gyerekkel alszik, nappal ül az ágyon, a beosztása Andris
szerint „vidáz a lakásra”. Maci nem mehet a padlóra, neki mindig tisztának kell
lennie, kárpótlása, hogy Andrist átölelve és Andristól átöleltetve alhatik
délután és éjszaka. Ez az este is úgy kezdődik, mint a többi. Andris elrakja a
játékokat, pizsamába bújik és kis papucsában totyogva odajön köszönni. Egy
valami szokatlan ma, a hóna alatt ott van Bumbó, a vadonatúj elefánt.
-
Ezt elviszem az ádba aludni – mondja határozottan. Én csak az újság mögül
mormogom:
-
Nem viszed az ágyba, az elefánt piszkos, egész nap a földön hurcoltad, tedd a
polcra.
-
Moszd med.
-
Ma már egyszer megmostam, mikor krémmel összekented, ha mindig mossuk,
megrohad.
-
Nem kentem, csak etettem a tortával, és mi az, hogy megrohad?
Le
kell tenni az újságot:
-
Ha mindig mosom az elefántot és vizes lesz, elromlik, és ki kell dobni.
-
Egyszer még meg lehet mosni?
Megadom
magam:
-
Egyszer még lehet.
-
Akkor most mosd meg, és többet nem viszem a padlóra, ott fog állni a Maci
mellett az ádban.
Végeredményben
logikus a dolog. Igen ám, de egyszer már kimondtam, hogy nem mehet az ágyba az
elefánt, most már nem engedhetek. Hová lenne az atyai tekintély? Hiába néz
szemrehányóan a feleségem, hiába látom, hogy a gyereknek fájdalmat okozok,
konok férfigőgöm harsogva diktálja:
-
Azonnal tedd le az elefántot a polcra és mars az ágyba!
Büszke
vagyok rá, hogy mennyire hasonlít rám a gyerek. A szeme, a homloka, a kicsit
hajlott háta, az összes és kevés jó tulajdonságom és a sokkal számosabb rossz,
mind megvan miniatűrben ebben az emberpalántában.
-
Az elefánt az enyém, és hogy hova megy Bumbó, azt én akarom megmondani.
„Akarom”
– ez bőszít a legjobban. Egy kétéves gyerek ne akarjon. A kutya úristenit,
engem nem neveltek meg, de én majd megmutatom. Valami vörös köd táncol előttem.
-
Rakd le azonnal Bumbót a polcra és feküdj le!
-
Nem!
Farkasszemet
nézünk. Nem hunyja be a szemét, és ebben a kis kék szemben, mint parányi
tükörben, ott látom magam, ahogy ugyanolyan konokul nézek vissza, mint nő, csak
a szemem sötétebb már, sötétebb, mint az övé, sötétebb, mint kétéves koromban
volt. Ez a kis, árnyalatnyi különbség, huszonöt év minden keserve, kínja,
öröme, azt hiszem, ez győz, mert a kis ibolyaszemek most lassan könnyel telnek
meg, lehanyatlik a Bumbót tartó kéz, megfordul, a két kis láb bizonytalanul
megindul, tétován lép a játékospolc felé. Győztem.
Bumbó
ott fekszik a polcon, és Andris simogatja. Már majdnem azt mondom, hogy add
ide, megmosom, vidd az ágyba, amikor Andris elsírja magát. Nem úgy sír, mint amikor
valamije fáj, nem úgy, mint amikor el akar érni valamit, nem, nincs ebben a
sírásban semmi hisztéria, semmi követelés, csak gyász, bánat, szomorúság.
-
Mi van, Andriskám?
-
Aputám – szepegi -, szegény kis Bumbó beteg a fürdetéstől. Megfázik! Jól be
kell takarni, adjál neki aszpilint.
Aztán
határozottan viszi az ágyhoz. Betekeri a kis elefántot egy kendővel, beteszi a
dunyha alá, húz, hogy vigyek „aszpilint”.
Rohanok
a vízzel, a kanálla, orvossággal, beteg a Bumbó, ágyba kell fektetni, ott
alszik az én okos kis fiammal. Nem azért, mert akarta, nem azért, mert
ellenkezni próbál velem. Nem, ő belátta, hogy a piszkos kis játékelefánt a
polcra való, vissza is vitte. Igen, mi megértjük egymást, de mit tehet két
konok ember, ha a matyóhímzéses Bumbó beteg?
Forrás: Pest Megyei
Hírlap I. évf. 3. sz. 1957. május 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése