Temesvárott
született, feltörekvő polgárcsaládban, amelynek tagjai a nehéz időkben is
magyarnak vallották magukat (eredeti neve: Nelovánkovics). Szülővárosa piarista
gimnáziumában tanul, Budapesten érettségizik (1928), s mert nem tudja
eldönteni, hogy mérnök legyen-e vagy szobrász, a műegyetemre építésznek
iratkozik. Nyugat-európai tanulmányútra megy 1929-ben, Zürichben hittudományt
is hallgat, végül Szombati-Szabó István papköltő hatására áttér a református vallásra,
és a kolozsvári teológiára iratkozik be, itt szerez lelkészi képesítést
1933-ban.
Közben
1931-ben ismét Nyugatra utazik, Berlinben megbabonázza a kísérletező színház,
Brechtért rajong, expresszionista szemléletű művész barátai hatására maga is
szövegeket ír szavalókórusok számára. Első verseit az Erdélyi Helikon hozza
(1930), majd a politikai semlegességet hangoztató Erdélyi Fiatalok belső
munkatársa és az Ifjú Erdély egyik szerkesztője. 1932 februárjában az Erdélyi
Fiatalok hasábjain megjelenik a Vasárnap
este táncban című verse, mellyel a politikai viták tűzvonalába kerül. A
vers Csíkban tett kirándulása hatására született, leírja a mulatozókat, s végül
egy látomással fejezi be: „Az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák
úsznak.” A kép messze nem felel meg a romlatlan népről alkotott hiedelemnek, a
zárósorral sugallt magzatelhajtás meg éppen bőszítette a néplélekről
valláserkölcsi alapon álmodozókat. A vitában az a különös, hogy mindenki másról
beszél, mint amiről a vers szól: számon kérik, egy Nelovánkovics hogy jön
ahhoz, hogy a magyarságot bírálja; egy költő hogy jön ahhoz, hogy baljós
látomásaival gyanúba keverje a népet; egy református teológus hogy engedheti
meg magának, hogy ilyen csúnyát írjon, határolódjon el növendékétől az alma mater;
ez a modern költészet? A költői szabadság ügyében felemeli szavát Tamási áron;
a család magyarsága ügyében a temesvári dalárda teljes tagsága nyilatkozik; az
Erdélyi Fiatalok tapintatosan kiáll a szerzője mellett”; a Brassói Lapokban
pedig fiatal költők nyilatkozatban szögezik le, hogy a modern költészet bizony
ilyen: „A költő benyomult az életbe, és a valóságot a társadalom szemébe dobta.
Akiket ez a tény homlokon vert, mert még mindig a múlt században és nem
ezerkilencszázharminckettőben élnek, riadtan láttak destrukciót, perverzitást
abban az irodalomban, mely nem szubjektív költői szenvelgés gyönyörűségeit
szivárványozza, hanem kétségbeesetten mutat rá a tényekre, melyek a nép vezérei
elé vádként is röpülhetnek.” A vita ékesen bizonyította, hogy nagyon sokféle
érdek, politikai meggyőződés mentén tagolódik a kisebbségi sorsban egységesnek
vélt erdélyi magyarság. Az új, világot megváltó nemzedék egysége tehát illúzió.
Méliusz
Józsefet is, ahogy nemzedéktársai jobbjait, a közösség javát szolgáló
életprogram megteremtése foglalkoztatja. Az elvesztett világháború, a trianoni
békével megvont határok egyszerre jelentettek nyomort, munkanélküliséget és
kisebbségi létből adódó távlatvesztést. A létezés kérdései mindenkor
foglalkoztatják az ifjúságot mint beilleszkedési problémák. Ám ott, ahol
felborult a társadalom rendje és nemzedékek estek el a frontokon, a
beilleszkedés történelmi jelentőségűvé fokozódik: az új impériumba be nem illeszkedéstől
a szociális elnyomorodás elleni harcig sokfelé nyílt út. Méliusz számára a
leglázítóbb élménnyel a nyomor terjedése szolgált. Ekkoriban írja:
Mit ér a szó, ha szép,
ha jó, mit ér a költői ábrándozás,
ha melled golyószóró
szakítja át és torkod szorítja gáz?
A tett, a tett dönti
csak el a félelmes kavarodást.
Légy költő, zsellér,
bányász: a cselekvés szül csak változást!
Szükségképpen
talál kapcsolatot a baloldali szervezetekkel, és publikálja írásait
orgánumaikban. 1934-ben a Gaál Gábor szerkesztette szocialista folyóirat, a
Korunk főmunkatársa lesz, 1935-től a Brassói Lapok temesvári tudósítója. Amikor
az 1940-es bécsi döntés után Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz és
Dél-Erdély Románia része marad, ő továbbra is Temesvárt választja, bekapcsolódik
az illegális mozgalomba, az Antonescu-diktatúra ellen küzd. 1944-ben a városba
bevonul a Vörös Hadsereg, őt mint magyar nacionalistát feljelentik.
Letartóztatják; kiszabadulása után a Magyar Népi Szövetség sajtóirodáját
vezeti, majd 1946-ban a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára lesz. Gaál
Gáborral – immáron Kolozsvárott – együtt szerkesztik az Utunk című
irodalmi-kulturális hetilapot. 1948-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház
igazgató-főrendezője. 1949-ben letartóztatják – tárgyalás, ítélet nélkül
raboskodik -, 1955-ben szabadul. Fogsága alatt felesége a vallatások hatására
öngyilkos lett, kiskorú gyermeküket kiutasították Kolozsvárról
(elmegyógyintézetbe került). Méliusz megkísérli a lehetetlent: eszményei
szerint folytatni az életet. Drámaian kell azonban tapasztalnia, hogy a
túlkapások, amelyek az ő életét is kiforgatták, nem múltak el, csak
átalakultak, újratermelődnek. 1983-ban, tiltakozásul a Ceausescu-rendszer
ellen, kilép az Írószövetségből. Sajátos rezervátumba szorítja a hatalom:
tisztes nyugdíj, utazási lehetőségek, régibb írásaiból kötetek – de semmi,
amivel tevőlegesen beleavatkozhatna a közéletbe. Még a politikailag kínosan
ható emlékeit se teheti nyilvánossá. Magas kort érve még megélheti a conducátor
bukását (1989), de ez már keveset változtat az ő helyzetén: a politika nem
tudja használni, a fiataloknak balos, az idősebbeknek kínos.
Költő
és publicista volt, akinek ugyan 1930-ban indul irodalmi pályája, de a kritika
szerint saját hangjára 1934-ben sikerült rátalálnia. Ekkor jelent meg a
Korunkban Ben Hepburn hagyatéka című
versciklusa: egy néger munkanélküli szólal meg a költő, de csak a vak nem
láthatta, hogy milyen valódi élményekből táplálkozik a mondandó. Mégis ez a
„szerep” felszabadítja Méliuszt: nem kell a szociális, faji mellőztetést
magyarázgatnia, s persze nincs kitéve olyan inzultusoknak,m int a Vasárnap este táncban esetében. Évek
múlva ez a rejtőzködő szerepjátszás teremti meg Horace Kockerey alakját – egy
ismeretlen királyság elnyomott költője -, akinek egész életművet alkot Méliusz
(H. C. Múzeum – H. C. darabokra tört
elégiája, 1983). Valójában saját életrajzát szövi bele a travesztiába,
megjelenítve azokat a szellemi kalandokat, amelyekben része lehetett egy
baloldali értelmiséginek. Az emlékezés kevésbé ironikus, de változatlanul
rejtekezve elmondott tényei szólalnak meg Kávéház-köteteiben (Illúziók kávéháza, 1971; Kávéház nélkül,
1977; Tranzit kávéház, 1982; Napnyugati kávéház, 1984; A barátság kávéháza,
1988). Utazások, beszélgetések, benyomások tárcaszerűen megírt jelenetei
ezek, szövevényes utalások és jelzések, gondolattársítások váltogatják egymást
álmokkal, érvekkel. Az irodalmi szöveg belső kohézióját a mesélő szellemi
mozgása adja, akár egy posztmodern regényben – jóllehet Méliuszt ilyen minták
nem késztethették. Az olvasó fokonként felfedezi és újrateremti az időrendet, a
„történést”, így például azt is, amit soha senkinek nem mondhatott el az író:
börtönéveinek eseményeit felesége rémálmaként meséli el.
