Ábrányi Emil (1850-1920): Krampusz-király

 
Krampusz-király a hajdan-korban élt.
Bölcs fejedelem volt, mert ritkán beszélt;
Csatákat vesztett, vagy vadászgatott;
Királyilag töltötte a napot.
Egyszer – barátim, halljatok mesét -
Krampusz király elveszti az eszét;
Országgyülést hiv és dult arccal ki áll:
A nép riong: „Vivát Krarmpusz király!”

Mond Krampusz: „Szólok mindenki fiának:
Legyen már vége a komédiának!
Vagy csufság ez, vagy vakság, végtelen,
de úgy bántok, mint Istennel velem.
Ime, fejemben korona ragyog,
Miért? Hisz én is sár-ember vagyok!”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Te nem vagy ember, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Engem Felségnek neveztek,
S előttem mint a birkák porba estek!
Mit tettem én, hogy felségessé váltam?
Egész életemben fogamat piszkáltam
És ásitottam szörnyen-szörnyeket
Tanácsban, trónon, trónfüggöny megett!…”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Te felséges vagy, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Látom, hogy éheztek, asztok,
Mégis nekem milliókat megszavaztok!
Minek nekem e falka millió
Az ország pénze hát csak arra jó,
Libériákba hogy verjem bele,
S hizlaljak egy raj konclesőt vele?”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Kapsz milliókat, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Kérlek, dobjatok ki engem!
Ezt, mint a nép legfőbb kegyét esengem!
Szamár vagyok és plusquam-szemtelenség,
Hogy szamarat megillessen a fenség!
Vezessen kormányt, aki ember szintén,
És olcsóbb, bölcsebb és jobblelkü, mint én!”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Szent vagy s imádunk, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Hát szavamnak semmi haszna?
Nem hallgattok kérésre, sem panaszra?
No jó! Ha késtek s nem dobtok le innen,
Hát passzióm lesz háboruba vinnem
Százezreket!… No jó, dühömben nyuzlak,
Ruglak,leköplek és bitóra huzlak!…”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Rugj, köpj, akasztass, ó Kraumpusz-király!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Somlyó Zoltán (1881-1937): Rabszolgák

… És nőtt a fal nap-nap után és nőtt a sok torony,
büszkén tekint szét Fáraó a palotasoron.
Zsidó rabszolgák gyors kezén kiserkedez a vér,
Pithon és Ramszesz sok fala már a felhőkbe ér.

Borul a sok rabszolgaarc: piszkosak, sárosok,
Egyptomban így készülnek a gulavárosok.
Rabszolgavezetők kezéből ostorszíj levág:
dolgozni, hé, vagy vér csurog: ti zsidó páriák!

S a rabszolgák magukhoz tértek egyszer, reggelen,
Sötét szemük végig mered a kőrengetegen:
elég volt eddig, ami volt, évszázadokon át:
mi épitettük, hát miénk a rengeteg gulák!

És minden éj. Egy emelet s száz rabszolga halott!
A lelkük márvány- és porfirtömbök közé fagyott.
Mig kéjt lehellve nyujtózik a szinarany s ezüst,
a pompa és a fény fölött szétmentek, mint a füst.

S a nap felől, az ég ivén lenyult egy csudakéz,
Fölébredt rabok bus szeme a szent magasba nézz.
S a vörös enger tükörén az árnyuk ott robog -
s gulák helyén a pusztulás, tornyok helyett romok...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 14.

Ábrányi Emil (1850-1920): Egy barátnak (Apr. 16. 1877.)

 
Van sok „barátom”… A bohó világ
Kedvel talán, mert mosolyogni lát,
En-hiusága tükrözik belőlem;
Ha másnak látna, elfordulna tőlem!

De téged én nem ámitottalak;
Láttál roskadni a kereszt alatt,
Érzed, tudod jól: lelkem mily beteg,
Hogy mennyit szenved s mennyit szenvedett.

Te jól tudod, hogy mint romon a köd,
Ugy áll a gond tört életem fölött,
S a száraz szem, mely bánatát tagadja:
Egy elapadt könytenger sivatagja!

Te jól tudod, hogy észrevétlenül,
Bármit tegyek, a kétely rajtam ül,
Járok vele, mint lánczával a rab,
Hordom a kígyót, mely szíven harap…!

Te jól tudod, hogy kora hervadásom
Bús rejtelmével ön síromat ásom,
S mint annyi más, e század kórosa,
Közönnyel nézem, mint foly a tusa!

Te jól tudod, hogy semmis a jelen,
Mint volt a mult… s jövőm reménytelen;
A legtöbb óra egy külön pokol,
S a torz mosolyban lelkem haldokol!

Mindezt tudod… s mégis karodba fontál,
Mint a beteg fát a nyíló folyondár…!
Részt kérve búmból, csöndesen zokogva
Tapadt szemed leroskadt homlokomra…!

Oh! higyj nekem! Rám nézve a világon
Minden tünő frigy… kurta, kósza álom!
Csak a miénk nem lankad, nem veszit..
Minket a bú örökre egyesít!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Legifj. Ábrányi Kornél (1850-1920): Májusi párbaj

 
Hajnalhasadáskor,
Bűvös szürkületben,
Ott az erdő mélyén
Álltak szembe ketten.
Halvány volt az arcuk,
Nem piros, mint máskor…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor!…

Hajnalhasadáskor
Két gyerek-legényke
Ott sötéten nézett
A pirkadó égre.
Ajkuk egy lánynevet
Elsusogott százszor…
Gyönyörü májusi 
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
A lomb sűrűjéből
Fölriadt a madár
A pisztolylövéstől…
Fölriadt panaszos
Hangok zavarától…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
… Hiszed-e már lányka,
Hogy neved volt ajka
Végső imádsága?…
Hogy a te képed volt
Tört szemén a fátyol?…
Gyönyörü május
Hajnalhasadáskor!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 23. sz. 1909. jún. 6.

Ábrányi Emil (1850-1920): Stanzák L…..hez (Pádua, 1873)

 
Sejthettem-e én, hogy a láng oda lesz majd,
Mely mennyei tűzként lelkünkbe hatott…
Sejthettem-e én, hogy a  vágy  nem örök, nem!
Mely szent hatalommal egymásnak adott?!
Sejthettem-e én, hogy ah! Eljön az óra,
Hol puszta kebellel már  nem szeretünk?!
Hol zárva marad közönyös, hideg ajkunk,
S bár látjuk a multat, - mindig feledünk?!

Elszállt a varázs… tovatünt rövid alma!
Nem tép a  kivánt bú… fonnyadt a gyönyör!
Nézzük mereven… a napok hogy osonnak,
S egy visszasohajtott emlék se’ gyötör…!
Én járom a földet okos nyugalommal,
Téged, szerelem közt, más karja ölel…
S nem bánt a tudat, hogy ez így van, ez igy lesz!
Elsirt panaszinkból egy hang se’ felel!

Mint gyönge virág, ha lehullt haloványan,
Nincs oly csoda-harmat, melytől kivirul…
Ah! vissza ne várd, ha letörlöd a himport,
Könnyelmü szeszéllyel, átkos botorul…
Elsorvad a sziv, ha  megölte  szerelmét,
S gyötrő gyönyöréül egy kint se’ hagyott…
Szép fűszere lassan eloszlik, elillan, -
Él… él… de nem érez… ver, ver… de fagyott!…

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 15. sz. Buda-Pest. 1877.

Ábrányi Emil: A Balaton partján…

Te szép tükör, melyben az ég magát

S a nap fényét tetszelegve nézi,

Fejére tüzvén legszebb csillagát,

Andalgó vándor bus szemét igézni:

Előtted állok, fényes nagy tükör.

Mélázva nézek halk vizedre le:

Szebb, ragyogóbb és kedvesebb nekem,

Mint a világnak minden tengere!

Te is tenger vagy, ámde nem komor,

Melynek szivét szélvész ekéje szántja,

Míg lenn tűzhányóhegyek bősz munkája forr,

Mely a hajót vad örvényekbe rántja,

Te mosolyogsz, - s még haragod se bánt,

Mint kedves arc, ha duzzog. És ha nem

Vagy is hatalmas, nem határtalan:

Hozzád való szerelmünk végtelen!

Szelid tenger vagy: vannak gyöngyeid,

Nincs fényesebbje a nagy óceánnak;

Bájos regék merész buvárja itt

Örökké tartó gyöngyöket halászhat.

S ha már szivekben nincs visszhang sehol,

Kisérni szivből áradt éneket:

Lám, mint egy részvétteljes óriás,

Tihany kőkeble mg velünk eped.

Ó! béke partja… vonzó, enyhe táj,

Hol mindenütt az égbolt kékje látszik,

Galambként röpdös a bukó sirály,

Zöld habfodorral hóvitorla játszik;

Az élet itt elveszti ön-sulyát,

S meggyógyul az, ki gyógyulást keres;

Kék mennybolt, zöld hegy, égő rózsa-pir,

Mind azzal biztat: higyj, remélj, szeress!

Hullámzó keblü tündér, Balaton!

Tükröd honunk szépségét adja vissza.

Magyar voltára büszkébb lesz, tudom,

Ki hosszasan  néz rengő sikjaidra.

Áldott a föld, ó! áldott a határ,

Mely legfőbb diszül téged foghat át.

Istent imádni tenger megtanit, -

Te megtanitsz imádni a hazát!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.

Ábrányi Emil: A halott regement

- Ének a kassai vörös-sipkásokról -

I.

Rákóczi aludt.

Mély álmot aludt a Dómban,

Ahová koszorús diadallal,

Egekre dörgő dallal,

Mesés pompával, fénynyel,

Csapongó, nagy reménynyel

A nemzet visszahozta.

Rákóczi aludt.

Mély álmot aludt a Dómban,

S nem tudta: mi van körülötte,

Nem tudta: mily égre üvöltő,

Megalázó, meggyalázó,

Csúfság esett e népen,

E hajdan büszke népen!

Mert hogyha tudta volna,

Még egyszer meghalt volna,

Már nem csak bánatában,

De izzó szégyenében!...

II.

Rákóczi aludt,

Mély Álmot aludt a Dómban,

Fehér Kriptája márvány-fenekén,

És zsibbadt álom lengett a szegény

Beteggé kinzott, bús városra is.

A némaság, mint nagy, sötét paizs

Borult le fűre, fára,

Szorongó házak éjbe meredő

Rostélyos ablakára.

Szellők se fújtak. Megmoczczanni féltek.

Sohajtó választ virrasztó nyögésre

Most gyöngéden nem adtak.

Elült minden zaj. Nem volt semmi nesz.

Csak a kutyák ugattak,

S itt-ott csehül beszéltek.

Aztán ez a lárma is elszűnt,

Eloszlott. - És a roppant

Fekete csöndben csak fel és alá

Czirkáló őrök durva lépte koppant.

Egy toronyóra súlyos kalapácscsal

Éjfélt ütötte éppen.

III.

És ekkor a Dóm közelében,

A honvédemlék mellett:

Alakok surrantak elő,

Halaványan mind a hányan,

És halkan, mint a lehellet,

Jöttek kerengve, suhongva,

Mint a mikor ködfoltok

Hegyet súrolva szállnak.

Egymásba sűrüsödnek,

Sárgás gomolyagba állnak,

Csodás, árnyékszerű lények,

Temetőkből csont szökevények,

Egy éjszakára megszabadult

Rabjai a halálnak.

IV.

És gödreikből sorjában kikelvén,

Köszöntik egymást a halottak nyelvén.

"Ismerlek, pajtás!"

"Én is tégedet!

Te vagy, a kit halálra égetett

Az osztrák ágyú öt lépésnyiről,

Mikor rohantunk, mindent összezúzva,

Vörös sipkánkat a szemünkre húzva,

Tizenkét sánczra föl!"

"S te hol harczoltál?"

- "Isaszegnél voltam,

És Nagysallónál estem össze holtan!"

"Én a Brányiszkón mentem át!...

Aztán megúsztuk a Tiszát!...

Nem volt előttünk semmi gát!"

"Hol harczoltál te?"

- "Minden csatatéren,

Mig aztán végkép elfogyott a vérem!"

"A kapitányod?"

"- Damjanics!

Ő volt az én vezérem!"

"De a mienk is!...Száguldott velünk

A hősök hőse!...Mind a kassai

Ezredben voltunk, a kik a mai

Találkozón egymásra ismertünk!"

"Az én megyém Turócz volt!"

"Az enyém meg Zólyom!"

"Vijjogva, mint a sólyom,

Csaptunk az ellenségre,

És vertük zöldre, kékre!"

"Tótul beszéltünk, magyarul csatáztunk,

Havas záporban, sokszor vérben áztunk.

Vörös sipkánk volt. És vörös jegyünk

A melleken: vörös, tátongó rések,

Sebosztó kardok és golyóütések

Piros jelvénye. Azt mondtuk: megyünk,

Mikor Kossuth még egyszer ránk izent.

És nem haboztunk!...Ment, mindenki ment!

Bizony, fiúk, az volt a szent,

Legszentebb kommunizmus:

Harczolni együtt, hiven,

A nemzet igazáért,

Meghalni együtt, bátran,

És ingyen a hazáért!"

V.

"Pedig nekünk is drága volt az élet,

Az ifjuság, a napsugár,

Az asszony, a ki csókra vár,

És ölelő karjába zár...

A barna föld, a zöld vetés!...

Nekünk is fájt a szenvedés,

Nekünk is fájt az elmulás,

Nekünk is fájt a gondolat,

Hogy kora sirban porladunk

A zsendülő göröngy alatt.

Mig szabadon, mig boldogan

Bő éveit leéli más!...

Kellett, igen, kellett, hogy rosszul essék

Mindez nekünk is!...Ámde a mi kába,

Tüzes fejünk vitt minket a csatába,

Mert úgy éreztük, hogy kötelesség

Az a legelső!...És a becsület

Mindennél drágább!...Hát ezért harczoltunk!

Mi még ilyen bohó legények voltunk!"

VI.

És egyikük szól, mig borús szeme

Megvillan, mint a nyári zivatar:

"Azok maradtunk most is! Mert íme

Miért vagyunk itt, sápadt emberek?

Miért vagyunk itt? Mit akar

E sírból jött sereg:

Kérdvén emettől és kérdvén amattól:

Mi az oka, hogy sírodból kiszállasz,

Csak egy lehet a válasz -:

Ha nem mozdúl az élők karja, kell

Hogy a halottak csontökleivel

Mi védjük a hazánkat,

Igen, mi védjük, új szivszakadásig!"

"Úgy van!" felelt a másik.

"Azért vagyunk itt, mert nem tűrjük el,

Hogy ott, a hol Rákóczi sírja áll,

Nekünk a szentek szentje:

Hogy ott a szennyek szennye,

Vad martalócz rút szája povedál!...

Hogy ott, ahol térden hódolna még

Az angyal is -: garázda csőcselék,

Czudar zsiványok sarja

Csapszéki dalt gajdolhat részegen,

Ha éppen úgy akarja!

És minden perczben, nappal, éjjel,

Galád ellenség sáros lába

Ronthat be áldott sirboltjába!...

Megeshetik, hogy förtelmes szeszélylyel

Sírjához lép a rabló,

És káromkodva ráköp,

Vagy nyelvét öltve ki:

Rúg eggyet a koporsón,

Ha úgy tetszik neki!"

VII.

Irtóztató! - Irtóztató!

Hördülnek égre valamennyien,

És nedvesül a gödrös, sárga szem,

Forrás fakad föl és a rég kiszáradt

Hű arczokon patakként végig-árad.

Aztán így vádol, így zokog

Így sujt tovább a szó:

"Ti élők! Ó ti élők!

Ha tudtok így is élni,

Így meggyalázva élni,

Sőt mentek hahotázva

Mozgóba és szinházba,

Korzókra, kabarékbe,

Gyönyörök vágyában égve,

Hát éljetek tovább így!

Ez a ti dolgotok!

A kaczagók, az élvezők,

Vidám urak, szép, czifra nők:

Unalmas gyászhoz, meddő búsuláshoz

Hő szivüket ne kössék!...

De mi, halottak, így nem nyughatunk!

Bennünket földob a sírból

A lázadó dühösség!...

Bennünk a megfagyott vér

Vad elszántságra pezsdűl,

Hogy őket e dús anyaföldből

Kirántsuk gyökerestűl!

Megyünk! Megyünk! Megyünk!

Megostromoljuk az Isten

Siketredugult fülét.

Rohanunk zuhogva szét,

Mint hegyről omló, romboló,

Pusztákon végig-tomboló,

Őrjöngő áradat!...

Leteperjük, leütjük, levágjuk,

Megfojtjuk, összetépjük

E foglaló hadat!"

VIII.

És sorakoznak rendre

Hullámzó csatarendbe.

"Siessünk! Siessünk!

Mielőtt Rákóczi felébred,

Az alvó fejedelem!

Siessünk! Siessünk!

Úgy tetszik, mintha máris

Mozdúlna odalenn!...

Ki kell söpörnünk őket,

A gaz szentségtörőket,

A nemzetek szemetjét,

Mielőtt ébredne az alvó,

Hogy soha meg ne lássa

Szemének pillantása

E betörők nyomát. -

Hogy soha meg ne tudja:

E város minden utja

Mily gyötrő Golgota-út volt

Borzalmas nappalok

S még szörnyűbb éjeken át!"

IX.

Rejtelmes trombita hangok

Búgtak keresztül az ódon

Házak tetején csoda-módon.

Olyan édes, szívbekapó,

Csengő, üde hangok,

Mint húsvét napján

Feltámadásra

Hívó harangok.Hosszú, ébresztő,

Nagy, büszke búgás,

Hogy azt, a ki hallja,

Erőssé vigasztalja!...

Pörögtek a dobok,

Dübögve, mint a szív,

Ha lázasan dobog.

És mintha daloltak volna,

Mint rég, a mikor dalolva

Robbantak a szolnoki ágyúk

Tűzhányó torka elébe,

És egy megtépett zászló

- Elmult dicsőség képe -

Emelkedett ki magasan

A halott katonák sorából.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Vezényszó harsant. És indult a tábor.

Elzúgott gyorsan valamennyi század,

Mint egy tündöklő, glóriás káprázat,

Mint egy felséges álom!...

X.

Álom volt, úgy találom.

De váltsd valóra ó isteni jóság!

Engedd, Uram, hogy eleven valóság

Legyen belőle!...Hogy kövesse őket

Minden magyar!...Hogy ne maradjon álom

A légió, a halvány regement,

Mely a hazáért, népe igazáért,

Felkelt a sírból és harczolni ment!