Gyulai Pál (1826-1909): Emlékszel-é…

 

Emlékszel-é a pillanatra,
Jut-é eszedbe néha még?
A földön virágok tavasza,
Fölötte fényes ifju ég;
Az elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizen,
Körülünk ingó lombok árnya,
Szivünkben első szerelem.

Nyiló kelyhen pillangó alszik,
Elnyúgodt fészkén a madár,
Csak vízesés moraja hallszik,
S a szellő, mely kalandra jár.
Föl-fölsohajt az álmos erdő
S édes sejtelmekről susog,
A völgy oly illatot lehellő,
Szivünk oly hő vágyban dobog!

Álmodunk a tavasz titkáról,
Érezzük, mi a szerelem;
Kezed reszket és ajkad nem szól,
De nyugszik szíved szívemen.
És míg a félénk esti csillag
Remegve kél az ormokon:
Szivünk verési elringatnak
A dalnál édesb hangokon:

Azóta több tavasz virága,
Virult a völgyben s hervadott,
De hosszu ősz a szív világa.
Felhők takarják a napot.
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet:
Oly szomorú, oly sötét éj van
A félig meghalt föld felett!

El-eljövök a tó partjához
És érzem, mi a fájdalom,
S mit semmi többé vissza nem hoz,
Szűm ifjuságát siratom.
S irigylem a pillangó sorsát,
Mely, ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sirját,
S fölötte szerelem viraszt,

A fájdalom nem öl meg engem,
Az én szívem sokat elbir;
De érzem s jaj nekem hogy érzem:
Szemem utolsó könyet sir.
Haldoklik a jövő reménye…
Nem érzek bút, sem örömet…
Oh sötét lelkem északfénye,
Ragyogó, gúnyos és hideg!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.