Sujánszky Antal (1815-1908): 1741 és 1848-nak september 11-ke

 

Pozsonyban gyászlepellel
boritott trónhelyen,
E hon királyi hölgye
Tanácsba megjelen.
A rendek hódolattal
Köszöntik a dicsőt,
Szerelmök lánghevével
Körülkarolva őt.

Az arcz szelid vonásin
Epesztő gond lebeg,
Mert mint közelb vonulnak
A harczi föllegek.
S ki látja gyöngyszeméből
Könyűit ömleni,
Lehetlen kinfulánkot
Szivén nem érzeni.

E föld az üldözöttnek
Csak egy reményt mutat,
Ha ostromolt jogáért
Hazánk fegyvert ragad;
S harczolni bátran érte
Élet- halálra kész,
Mig koronás fejéről
El nem vonult a vész.

S megnyitva bájos ajkit,
Segélyért esdekel,
Szaván tűzlángra gyulad
A legfagyosb kebel,
S mond: „hadban és tanácsban
Kitünő férfiak!
A vésztől ősi trónom
Bástyái inganak.

„Föllegek homályin
Hűségtek átragyog,
S ha bennetek családom -
Földönfutó vagyok.
Ti mind fegyvert ragadtok
Családom s trónomért,
Hűségtek oszlopára
Köritve uj babért!”…

Tovább szeretne szólni,
De hangja megszakad
A könytül, melly szemében
Özönvizként fakad.
S mi kell több a magyarnak,
Hogy halni kész legyen?
Ha tudja, hogy veszélytől
Üzött a fejdelem.

S előtte mint az égnek
Villáma annyi kard
Czikázva, felkiáltni
Hallotta a magyart:
„Haljunk meg e királyi
Hölgyért mindannyian,
Őt védve, míg karunknak
Egy csöpnyi vére van!

S mit ott a lelkesültség
Varázshatalma szült,
A harczmezőn vitézül
Kivíva teljesült:
A jogbitor királyok
Hat ellentáborát
Lesujtva egy csapással,
Kiküzdik ősjogát.
*
Megnyerve a szabadság,
Örvend az ősi nép,
Kit annyi század óta
A búnak ölyve tép.
A jog, vezetni sorsát
Hazánknak, a miénk,
Ez egyszer szebb  jövőnek
Diszarcza int felénk.

De vannak, kik veszélyül
E kincset ismerik,
s az ármány műhelyében
A láncokat verik,
Mellyekkel ők nyakunkba
Szoritva uj igát,
Megfojtsák önkezével
A nemzetet s hazát.

Tervöknél még gazabbat
Az ördög sem kohol,
Mióta pártütésért
Elnyelte a pokol.
S ha van, kit isten átka
Fog egyszer sujtani,
Az mennyköveli sulyával
Rájuk fog omlani.

Ők szennyes érdekökből
Mint éhes vérebek
Most ellenünk uszitják
A testvér-népeket.
Vésztervükön kitüzik
Czégérül a királyt,
Nevében, hogy jogossá
Szenteljék a viszályt….

S kihült tán a magyarban
A gyönge fejdelem
Iránt az átöröklött
Hűségi érzelem?
Gyilkolni tán kezében
Hős kardja tündököl?…
Ő Bécsbe a királyhoz
Könyörgni méne föl:

Hogy tartaná meg egyszer 
Az eskü szent szavát,
S lejöve, eltiporná
A pártosok hadát;
S megmentené gyalázat
Szenyjétől hirnevét,
Mellyel gazok boritják
Hótiszta életét.

S a szentül hiv magyarnak
Mit mond a fejdelem?…
Mert, hogy beteg személye,
Budára ne megyen.
S a törvényt, melly szivünknek
Vérével irva van,
Előbb megfontolandja
Nyugodt óráiban.”

Mi furcsa? – védni késik
E zaklatott hazát,
A hős karu magyartól
Megmentetett család.
S utóda  M á r i á n a k
Kit e hon fölkene,
Az ármány mühelyéből
Hadat küld ellene…

***

Élet halál a koczkán,
Választni kell csatát,
S daczára a királynak
Megóvni e hazát,
S miénk lesz, istenemre,
Miénk a győzelem!
S hálát fog egykor adni
A megcsalt fejdelem.

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 13. szám. Budapest, sept. 24 1848.