Szász Károly (1829-1905): Édes kedves feleségem!

 
Mosolyogj rám szelidebben,
Ne legyen harag szivedben.
Ha sértenélek is téged,
Tudod hogy csak ajkam téved:
Édes kedves feleségem!

Ajkam téved, nem a szívem,
Mert szeret az egyre hiven,
Egyre hőbben, egyre jobban
Mindig, valahányat dobban:
Édes kedves feleségem!

Még ha harag, zivatarja
Mélységeit fölkavarja:
Elsimúl rajt mindenik hab,
Csak mosolyogj rá, mint a csillag:
Édes kedves feleségem!

Kis kezeid tedd szivemre,
S zajgva lázasan ha verne:
Elcsöndesül, meglásd, mindig,
Mihelyt kezeid érintik:
Édes kedves feleségem!

Mint: ha nyáron zivatar dúl,
S egyszerre napfényre fordúl,
- Szólt az Úr a fellegekben!
Ily hatalmas van felettem:
Édes kedves feleségem!

Mi a fény az éjszakának,
Melyen ült nagy, hosszu bánat;
Mi a szivárvány az égen:
Az a te mosolyod nékem,
Édes kedves feleségem!

S volna korona kezembe,
Állnék kincshalmazzal szembe,
Kinálnának dicsőséggel:
É r t e d  semmit sem vennék el,
Édes kedves feleségem!

S volnék űzött, zaklatott ad,
Páriánál nyomorultabb,
Kit sebez nyíl, ostor vagdal:
Király volnék mosolyoddal,
Édes kedves feleségem!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Szász Károly (1829-1905): Küzdés

 
Szeretem a mozgalmas életet,
Örök zajával, törekvésivel;
Mely czélt mutat, sikerrel integet,
De ért tenni, türni, vivni kell.
E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -
De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,
Dagadt hulláma mint győztest emel,
Tajtékja lábaidhoz törve húll,
S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!

Ha láttam volna Miltiád korát,
Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:
Hogy mentem volna ülni vértorát,
Festette voln’ bár vérem Marathont;
Hol a halál oly dúsan aratott,
- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem
Lett volna kedvem dalt riadnom ott,
Szagoldva vérrel tiprott füveken…
Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!

Kolomb, Magellan, Gáma, vételek,
Ingó bajóhoz ülök szüntelen:
Kétségbesem, reményre éledek,
Az új világot vesztem és lelem;
Az állhatatlan csalfa viz-elem
Majd délibábos partra csalogat,
Majd elborít, viharzó éjjelen
Nedves szárnyával eget, partokat…
Mindegy! Kormány feszül, vitorla csak dagad!

A rostrumon Brutussal állanék;
A Gréve-téren véled Vergniaud!
S míg egy csöp vérem, egy szóm vona még,
Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.
Néró előtt, oroszlánnyal vívó
Szegény keresztyén, circus fövenyén:
Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh
Míg a haló homályosúlt szemén
Dicső új életet rajzolna hit s remény!

Most nem levén tér küzdni szabadon,
- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -
Enképzetim, mikkel viaskodom,
Mint Jákob volt tusán egy férfival;
Szívembe harcz, elmémbe száll vihar,
Nagy alakok birkóznak rajtam át;
Kél riadások, majd távol kihal,
Alig birom némelynek ostromát,
s mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!

Remélve: tán egyet legyőzhetek,
Lánczomra fűzni örök rabomúl!
Mint őseink hogy ellenségöket
Előre küldék, rájok várni túl;
Az öröklét sötéte fölvidúl
Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;
Nevem nem fél idők hatalmitúl,
Mondhatva: ezt én teremtettem, én;
Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!

Küzdök velök: ha tán lebirhatom,
S nem bocsátnám, míg nem áldanak!
Hajh! Eltünnek… körülem bús vadon,
s tántorgva kapkodok, mikép a vak.
Hogy’ reszket, ah ez elbénúlt ajak!
Hogy’ tétovázok kábán, siketen…
Hah! Újra zúgnak, visszaszállanak.
Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.
Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Puszta lettél ó puszták városa
Vendégeid mind ki költözének.
Én maradtam az utolsó fecske
Ajkaimról zeng a búcsu-ének.
A boldogság lakjék együtt veled,
Nálad leljen jó tanyát, fedelet.

Elhagyának hűtelen vendégid
Hejh csak így jár a világnak sorja.
A balsorsban kértek menedéket,
S a szerencse őket tova hordja.
De a boldogság maradjon veled,
Nálad leljen jó tanyát fedelet.

Nem az első nem is az utolsó
Hogy a vándor madár tova szárnyal,
Csendes fészkét elhagyja s felejti,
Hogy ha szebb ég várja édes árnnyal.
Hadd menjenek! A boldogság veled,
Nálad lelt az, jó tanyát fedelet.

Kis kunyhóknak szalmás ereszében
Szeret lakni e csendes madár,
Palotáknak arabeszkje mellett
Ritkán rakja fészkét, úgy e bár!
Azért lakik a boldogság veled,
Ott lelt jó tanyát csendes fedelet.

Nem mi vittünk neked boldogságot
Oszd meg a magadét, téged kértünk,
Nem is hozzuk el a boldogságot,
Elég volt már a mit tettél értünk.
Ott maradott a boldogság veled,
Nem hagyja el ő a jó fedelet.

De ha ujra – mit ne adjon isten -
Kizaklatnak a szép palotákból,
Felkeressük a puszták kunyhóit
A zajgó világtól távol, távol!
Engeded-e még osztozni veled,
Adsz-e ujra jó tanyát fedelet?

Forrás: Esti lapok. Szerda, 4. Junius 7. 1849.

Szász Károly: Az már az ősz…

Még szép a kert - 
A pázsit üde, zöld,
A szekfű, rózsa még virít,
A nap még oly meleg,
Dús lombú ágakon
Még semmi hervadás…

De nézd: megbújva ott
Egy zöld bokorka mélyén,
Mint félénk idegen,
Aki – nem tudni honnan -
Egyszerre ide tévedt:
Egy sárga kis levél,
Egyetlenegy -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Hajad dús fürtje még setét,
S ha homlokodra hull
Míg járod a hegyet,
Mikor a csúcsra érsz,
Hol élénk szél fogad -
Úgy vágod hátra büszkén, boldogan
A barna fürtöt,
Mint diadalmi jelt.
De amint otthon kis tükrödbe nézel,
Bár nem ijedten, mosolyogva látsz
Hajadban egy fehérke szálat,
Egyetlenegyet -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Még ifjú szíved boldogan dobog,
Vágyak feszítik kebledet,
Éltednek útján vígan törsz előre -
De aztán jő egy pillanat,
Mikor megállasz, s hátra nézel
Eltűnt multadba…
Emlékezel csak, s nem remélsz,
Parányi fáradságot érzel,
Szájadban egy kis keserűt…
Egy pillanat csak, s futsz tovább,
Fölemelt fejjel, vágyódó kebellel.
De az a kurta pillanat,
Egyetlenegy bár -
Mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz...

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Önarckép

Gyakorta elgondolkozom:
Ősimtől mi szállt énrám?
Pénzmag kevéske, mondhatom,
De hajlam, tehetség tán.
Így kérdé egykor Göthe ezt
- Ő óriás, én törpe -
S a kétely engem is epeszt:
Mit kaptam hát örökbe?

Apámtól van – úgy gondolom -
Bennem költői véna,
Ezért aztán próbálgatom
Lantom’ pengetni néha.
De tépelődő hajlamom,,
Jelent s jövőt ha nézem
- Ezt híven meg kell vallanom -
Anyai örökrészem.

Apámnak apja, s jó apám
Jeles volt, mint orátor,
Ezért vagyok én is talán
- Szólásra híva – bátor,
Másik nagyapám víg szaván
Humor derűje fényle,
Így hajlok én is azután
Gyakran vidám beszédre.

Germán faj egyik nagyanyám,
De szülte bérces Erdély -
A másik tiszta magyar ám,
Kiskunságban születvén.
Követte EZ Kálvin tanát,
AZT Róma keresztelte -
Szivemben így forrt össze hát
Két hon s két hit szerelme.

Megállapítva a valót,
Őszinte szívvel kérdem:
Ha tettem is valaha jót,
enyém-e hát az érdem?
A nagy költővel mondhatom:
Mind másé, mi jó bennem -
Viszont magam okolhatom,
Ha rosszat cselekedtem.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Belepte már...

 

Belepte már a kora hó a földet,
S lombját az ákász még most ejti le.
Szép, szomoru kép: alúl a fehér hó,
Felül az ákász szines levele.

A kora halál hólepelt vetett rád,
Szép angyalod, s a hideg sírba vitt!
Lelkem busongó ákász: rád hullatja
Egykori kedve színes lombjait!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szász Károly: Kereszt a sziklán

 

(A diósgyőri hámorok közt.)

 

Szűk völgyben alant zúg bérczi patak,

Rajta szünetlen zúg a malom;

Oldalt meredek kőszikla-falak,

Fenn kis fakereszt a sziklafalon.

* * *

Vén gazdag molnár özvegye szép,

Szép volt, de kaczér, de kevély.

Jó módu, sőt úr is, kérte kezét –

De tartja magát s még többre remél.

 

Csinos ifju legény a malomban,

Urnőjét szinte szerette,

Mindannyia közt tán ő legjobban,

De az asszony csak hitegette.

 

Mint macska szokott, egeret ha fogott,

Hogy el-elereszti s elkapja megént:

Jó szót ha adott, kikaczagta legott,

Halálra gyötörte szegényt.

 

Egész heten át hajszolja magát,

Dolgozva nap-éjt a malomban.

Nincs álma, sem éte, se hall, se lát,

Eszében a szép asszony van.

 

Sz6ól a harang vasárnap reggel;

Templomba siet a hámori nép.

Molnárlegény nem a többiekkel,

De a kis kamrába belép.

 

„Ma el kell dőlnie végzetemnek,

Ma végre tudni akarom:

Szeretsz-e a hogy én szeretlek,

Elfogadod-e szivem’, karom’?

 

Mely lábadnál hever – e szívet,

Mely malmod’ vezérli – e kart?

Tied mind a kettő, örökre híved –

Tied életem is, csak akard!”

 

Asszonynak a vér tódul szivére,

Kétszerte megint arczába ront.

Gúnyos hahotába fakad ki végre:

„Cselédből uram te! – Bolond!”

 

Megszédül az ifju, tántorgva kimegy,

Mint nyillal a seben a vad;

Előtte a rét, a sűrű, a hegy,

A szikla – csak arra szalad.

 

Fönn már a tetőn, hol fal-egyenest

Égnek mered a meredek,

Áll a fiu – gondol rettenetest,

S mond: „Meghalok érte, a kit szeretek!

 

Megbánja talán s ejt egy könyet értem,

Itt vérbe ha – fagyva ha lát!”

- Egy perczig imádkozik ott még térden

S a mélybe ledobja magát.

 

* * *

- Asszonya állata oda keresztet,

Bünbánata néma jelét

De magához egy lelket sem eresztett,

Míg egy napon aztán halva lelék.

 

Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.

Szász Károly (1829-1905): Temetőben

 

Csak ne nagy követ siromra!

Szívemen az nagyot nyomna.

Hadd pihenjen enyhén e szegény

Szív, legalább sirja fenekén!

 

Volt bő részem örömekben,

Szeretett a kit szerettem;

S annak a ki szánja kedvesit:

Itthagyni oly nehezen esik!

 

De bú-gondban is volt részem,

Olykor elnyomtak egészen;

súlyukat, napom ha elhaladt,

Ne érezzem bár a föld alatt!

 

Kedvtelésem hiu pompa

Sohse volt földön laktomba’,

Nem kivántam fénylő palotát,

Csak egy kis lakot, mely nyugtot ád.

 

Nekem kőnél, bármi drága,

Kedvesb volt a rét virága;

Azt se kértem koszorúnak ám,

Csak ha kedvesemnek adhatám.

 

Ugy legyek hát kebeledbe,

Jó anya-föld, eltemetve:

Zöld bozótban egy kis gyalog-út,

Sirhalmomhoz, fűbe bújva fut –

 

Rózsa és jázmin felette,

Kedvesem maga ültette,

Estelenként megöntözgeti,

Pihenője ott legyen neki.

 

Gyermekinkkel oda ki kimenve,

Gondolkozzék rólam el, merengve,

S mondja el majd gyermekink előtt:

„Ő szeretett – s én szerettem őt!”

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Szász Károly: A gyermek-Krisztus (képekben)

 

„Krisztus-urunknak áldott születésén”

Zendül az ének, örömet hirdetve;

Ég-föld figyel rá leborulva – és én

Leigézve állok, szent büvöletbe’:

 

Ott a kis gyermek a szűz-anya-ölbe’:

A szűz-anya ajkán égi mosoly,

A régi ígéret telje betöltve,

Megnyilik az ég s a földre hajol.

 

Menj játszani, gyermek, a báránykákkal,

Menj szedni virágot, üzni lepét!

- Hamar ő betelik lepkével, virággal,

Játék neki mit- mit néki ebéd!

 

Az ő mulatsága, eledele más…

Holnap van az ünnep, készülnek ahoz.

Szent Jéruzsalembe van fölvonulás –

Az úton is ő el-elmaradoz.

 

„A PÁSZTOROK IMÁDÁSA.” – Murillo festménye után.

 

Majd nő a világnak az üdve, a gyermek,

Mint más gyerek, olyan s mégsem olyan;

Ha nyílik is lelke játszi gyönyörnek:

Nézd, mint simul anyjához, komolyan.

 

Annak kebelén, születése titkát

Most sejti meg ő, most érzi meg ő;

És eltelik azzal, lelke a mit lát:

Hogy ő a világnak az Üdvözitő!

 

Az apja csak ácsol, munkába merülve,

Nem is figyeli, vagy oda se lát –

Míg anyag a ház folyosóján ülve

Olvasni tanítja kicsinke fiát.

 

Fönn mennek a felhők, lenn a karaván;

Ő messzebb lát, el a végtelenbe.

Magasbra van az, mit keble kiván,

Csak arra gondol az úton menve.

 

Már áll az ünnep a szent imaházba’ –

A gyermek a bölcsek serge között.

Ámulnak – az Irást hogy’ magyarázza;

Valója sugároz fényözönt.

 

Valója sugárzik… Vajj’ tudta-e már –

- Látó szeme látja, - de hagyján! –

Hogy rá a kereszt, a Golgota vár –

Ő csak megyen a maga utján!

*

KARÁCSONY - Vágó Pál rajza

Szász Károly költeménye elég magyarázatot ad ugyan képeinkhez, de álljon itt azért rólok prózában is néhány szó.

         A Krisztus születését, a betlehemi éjszakát ábrázoló kép első jelentőségben – a Murillóé. Aki ettől a mestertől valaha egy képet látott, s láthat nem egyet a mi országos (Esterházy) képtárunkban is, az hajlandó lesz igazat adni azoknak, akik Murillót, a spanyol festőt mindjárt Rafael után s valamennyi más, olasz és nem olasz festő elébe helyezik. Emlékezzenek olvasóink az ő szent családjára az országos képtárban.

         Spanyolországban jóval később jutott virágzásra a szent festészet, mint Olaszországban, mert tetőpontját csak a XVII. század közepén érte el Murillóban. Murilló (Bartolomeo Esteban) a nép gyermeke volt s a nép festője maradt. Egyaránt tudta festeni a sevillai rongyos utcagyerekeket s a kegyes szerzeteseket, kiknek társaságában gyakorolta jótékonyságát és a mennyei angyalokat, kik dicsénekeiket zengik a magasságban; mert ő oly alázatos, jószívű s őszintén hívő volt lelkében, amily nagy művész lángesze által s egész éltében dolgozva, becsületes szegénységben halt meg, a szegények közt osztván ki keresményét. Közte s híres vetélytársa, Velasquez közt ezt a különbséget tette egy szellemes műbíráló: Velasquezt némelyek bámulták, Murillót mindenki szerette.

         Képe, mely előttünk áll – az eredeti után készült metszetben – „A pásztorok imádása” – a madridi múzeum egyik főkincse. Oly szeretettel, oly gyöngéden s mégis oly önállósággal és erővel kezeli tárgyát, mintha ő festené először a betlehemi istálló belsejét, melyet annyi nagy művész festett már előtte. Metsző nem adhatja vissza, meg sem közelítheti a színek melegségét s üde báját, mely e képen elömlik. A fény és a szín mélysége a legtisztább érzés édességével vegyül rajta. A vén juhász oly természetesen s durvaságában is oly megragadó áhítattal térdel a világ most született fejedelme előtt – s a gyermek mennyei fényben úszó ártatlansága és a fölé hajló anya arcán az égi és földi öröm vegyülete – mind oly igaz, oly megható, minden túlzás nélkül.

         Nem oly mestermű, mint Murillóé, de szintén megkapó rajz a másik karácsonyéji kép, a fény és sötét vegyületével. Fenn az angyalok kara, hegedű-, hárfa-, trombitakísérettel, égi fénytől környezve, lenn a sötétben ülő világ, a föld jeleneteivel. S itt az evangélium két külön jelenetét látjuk, eredeti felfogással, összefogva: az angyali jelentés által az örömhír tudatára ébredő pásztorokat s a csillag által Betlehem felé vezetett keleti bölcseket. A kép szerencsésen egyesíti a kettőt s egy hangulatba olvasztja őket, melyben a sötét a fénnyel szerencsésen egyesül.

         Hasonlóképp csinos és megkapó rajzok a Jézus gyermekkorából vett többi képeink is.

A GYERMEK-KRISZTUS

 

         Ama szoborcsoportozatszerű szélrajz, hol a gyermek anyjához simul, kebelére hajtva fejét, igazán mintha szeméből akarná olvasni „születése titkát” -, hogy ő a szentlélek fogantata, a magasságos Isten egyszülötte. S attól fogva e tudat hatja át egész életét már gyermekkorában. A kevés adat, mit az evangéliumokból a gyermek-Jézusról kiböngészhetünk, mind ezt bizonyítja vagy legalább sejteti. Az evangélium egy szót sem szól a gyermek-Jézus játékairól s fel kell tennünk, hogy ő is játszott mint más gyermek, virágokat és lepkéket szeretett, bárányokkal játszott – a bárányt, mint ártatlansága s áldozata jelvényét, a festők rendesen játszótársul adják mellé – mint a keresztet is kezébe, sejtelmesen, jóslatosan.

JÉZUS ÚTBAN JERUZSÁLEM FELÉ

 

De azért érezteti az evangélium (s különösen a Lukácsé, aki leginkább foglalkozik a Jézus gyermekkorával), hogy ő – ha külsőképp olyan volt is mint más gyermek, igazában mégsem volt olyan. Mi sem tudnók őt pajkos vagy éppen rossz, mihaszna gyermeknek képzelni, ide Lukács evangélista világosan is mondja róla, hogy korán kellett érnie, gyarapodnia értelemben s Isten és emberek előtt való kedvességben. Íme egy pár előkészítő vonás – ahhoz az evangéliumokban följegyzett meglepő történethez, mikor a gyermek-Jézus a jeruzsálemi zsinagógában az írásmagyarázókat bámulatba ejti kérdéseivel és feleleteivel.

         Vajon hol, kitől, mily korában tanult meg olvasni? Zsidóországban bizonyára alantabb fokon állott a népnevelés mint ma korunkban s a nyugat mívelt országiban. Nyolc éves kora előtt a gyermeket nem adták iskolába. S miből állt az iskola? Olvasni nem mindenkit tanítottak s nem is azon kezdték az oktatást. Az iskola csarnokforma kettős terem volt, benne egy emelvény a mester (tanító) számára – és semmi más. A gyermekek keleti szokás szerint a földön ültek, guggoltak. A mester egy verset olvasott (vagy recitált) előttök a tórából (a Mózes törvényéből), melyet ők utána mondtak mindaddig ismételve, amíg könyv nélkül megtanulták. Öt-hat vers, a haladottabbakkal tíz-tizenöt vers volt a napi lecke. Íme, ebből állt a zsidó elemi iskola. Alig hisszük, hogy a gyermek-Jézus itt és ily módon nyerte volna oktatását. Előbb elhihetjük, hogy szülőitől éspedig bizonyára anyjától tanulta, amit tanult. Jézus szülőiről (nevelőapjáról s édesanyjáról) szintén nincsenek sem elég helyes, sem elég biztos fogalmaink. Abból, hogy Józsefről azt olvassuk, hogy ácsmester volt s Máriáról, hogy háztartásával foglalkozott, nem következik, hogy éppen szegény – annál kevésbé, hogy műveletlen emberek lettek volna. Zsidóországban, a Mózes törvényei által megszabott társadalmi rend szerint minden ép férfiúnak valamely kézi mesterséget kellett tanulnia, valami ipart űznie, a nőknek pedig, a vagyonosoknak is, a háztartás és annak szükségeiről való gondoskodás, valamint a saját kezökkel való munkálkodás kötelességök s egyszersmind dicséretes erényök és legfőbb ékességök vala.

         Így Máriáról, az ácsmester feleségéről föltehetjük, hogy fiát maga tanította olvasni, s bizonyára sokkal korábban, mintsem a gyermek még iskolába járhatott volna koránál fogva. Ha nyolc éves korában hallotta volna az első verset a tórából, tizenkét éves korában bizonyosan nem ejtette volna ámulatba a zsinagóga bölcseit tudományával.

         A zsinagógabeli történet előadását az evangélista azzal végzi, hogy elmaradván szülőitől, azok úgy tértek vissza érette s találták az írást magyarázva a templomban. De azt nem említik, hogy már Jeruzsálembe felmenőben is el-elmaradozott volna szülőitől. Pedig az ezt ábrázoló képre tekintve, azt elég természetesnek fogjuk találni. Ez a földieknél s a maga koránál feljebb valókról gondolkozó gyermek, aki mindenen elmereng, a távolba és a magasba néz, miképp tarthatna egyenlő lépést a többiekkel?

         E képsorozattól külön áll az a rajzunk, melyen Vágó Pál derék fiatal művészünk oly mozgalmas, oly eleven képét adja a karácsony-estnek: a betlehemesekkel, az éjjeli misére templomba menőkkel, az első karácsonyi ajándékkal, a még eszmélni csak kezdő kisdede bölcsője fölé hajló boldog fiatal anyával, a téli mező bájos tájképével s ami mindennek, és az egész karácsony-estnek központja, forrása, lényege: a betlehemi szülöttel jászolában!

MÁRIA JÉZUST TANÍTJA OLVASNI

-á-r-

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Szász Károly (1829-1905): Heine utolsó költeménye*

 

Álmodtam nyári éjjelt. Összedűlve,

Halványan, némán, mint a hold világol,

Fal-töredékek hevertek körül-be,

Pompás romok a renaissance korából.

 

Csak itt-ott, komor dór fejezetével,

Kél egy-egy oszlop, talpon állva még,

Minth’ a magas ég boltjára nézvén fel

Villámait gúnyolni látszanék.

 

Tördelve fekszik keresztül-kasúl

Bolt-ív, küszöb, czifrázatos falak,

Az ember-állat korcsok: centaúr,

Satyr, chimaera, sok mesés alak.

 

És a romok között, egyedül épen,

Márvány koporsó állt romlatlan ott,

S szintoly romlatlan fekvék nyilt ölében

Egy szenvedő, szelíd arczú halott.

 

Kinyújtott nyaku karyátidok

Nagy bajjal tartják azt föl, - és kevésbe

Múlik, hogy el nem ejtik. A nyitott

Koporsón féldombor-művek bevésve.

 

Egyik felől sok istenű Olymp

Erkölcstelen pogány pompája tetszik,

Szemérmesen túl Ádám s Éva, a mint

Magok’ szűz fügelevéllel övedzik.

 

Itt Trója este és égése látszik:

Páris, Heléna, Hektor egy szük rámán.

Mellettök Mózes és Áron pompázik

S Eszter s Judit és Holofernes s Hámán.

 

Amott a nyilas isten, az Amorka,

Apollo s Venus, Vulkánnal meghitten;

És Pluto, Neptun, Merkur egy csoportba,

S Silen- s Priappal a vig Bachus-isten.

 

Oldalt a Bálán szamara (hogy érti

A szót, szinte szemébül olvasom);

Ábrám, a mint az isten megkisérti,

És Loth, saját lányaival ittason.

 

Heródiás a mint járá a tánczot,

S keresztelő János feje a tálba’;

S a nyilt pokol, és benne Sátán látszott,

S a nyilt menny s Péter a kapúban állva.

 

Fölváltva ismét látszék itt kimetszve

Szerelmivel a buja Jupiter,

És Léda, a kinek mint hattyu tetsze,

És Danaé, kit arany csábit el.

 

Itt volt Diána, a midőn vadat les,

Kiséretében nimfák és ebek;

Itt nő-ruhában a vitéz Herakles

Ki guzsalyáról fonalt ereget.

 

Ott láthatod mindjárt a Sinait,

Rajt’ Izraélt sok ökrökkel, bakokkal;

S a kis Jézust a templomban, a mint

Ott disputál az orthodox papokkal.

 

Az elentétek igy párúlnak itten!

- A görög kéj-érzék, és Izrael

Isten eszméje! A repkény meghitten

Fonódik rájok s úgy borítja el.

 

De csodálatos! míg a képeken

Merengek: lelkem valami elfogja,

S egyszerre úgy tetszék nekem

Hogy én volnék a sarkophág halottja.

 

A koporsóm fejénél egy virág, -a

Legtitkosabb, csodásb formáju állt,

Levele halvány-kék és kénes-sárga,

Kelyhét szilaj tűz s illat járta ált’.

 

A nép úgy hija: passio-virág,

S azt mondja: Golgotán termett, midőn

Keresztre vonták az isten fiát,

s megváltó vére csorga rémitőn.

 

Ez a virág, úgy mondják, vértanu,

S titokteljes setét kelyhében annak,

A hóhér által használt isszonyu

Kin-eszközök lerajzolódva vannak.

 

Igen, mi csak a passióhoz kellett

Mind itt van, egy irtóztató rakás

Kinzó-szer: ostor, szíj, kötelek mellett

Kereszt, korona, szegek, kalapács…

 

Ily virág volt, mely koporsómnál álla,

És halt testem fölött némán alá

Hajolva, rám borúla gyönge szála,

S kezem’, homlokom’, szemem’ csókolá.

 

De oh, az álom bűve oly csodás:

A passio-virág egy perczenetben

Bús nőalakká változék felettem,

S ő állt, a kedves ott, ő, senki más!

 

Te voltál a virág, szép gyermekem.

Csókodról meg kellett ismernem téged:

Virág nem csókol oly gyöngédeden,

Virág könyűje oly nagyon nem éget.

 

Szemem lezárva volt, de lelkem folyvást

Szemléle téged a mint rám tekintél:

Ah, azt a boldog, bóditó mosolygást,

Kisértetes világban, a holdfénynél.

 

Nem szólhatánk, de szívem érze mindent,

Mit némán gondolál lelked titkába.

A kimondott szónak szemérme nincsen,

A hallgatás a szerelem szűz virága!

 

Oh hasztalan beszélgetés! ki hinné:

E néma, gyöngéd fecsegésbe’ mint

Fut az idő! egy nyár éj  álma, s imé

Elszálla kéje, borzadálya mind!

 

Hogy mit beszéltünk: ah ne kérdd soha!

- A fénybogárt kérdd: mit csillámla füvén?

A hullámot: mit zúg a mint rohan?

A szellőt kérdd: mit suttog, tova tünvén?

 

Kérdd; mit sugárzik? a gyémántkövet meg,

Az éji violát kérdd: mire nyit?

- De azt ne kérdd: holdfénynél mit csevegtek

A passio-virág s halottja, mit!

 

Nem is tudom hogy meddig éldelém

Hüs márvány-nyoszolyán e gyönyörálmot,

Ah, ébredés nyújtá kezét felém

S nyugalmam édes kéje tovaszállott.

 

Oh mert, halál! sircsönded, enyh-helyed

Adhat szivünknek csak gyönyört, valódit.

A bárgyu, durva élet, üdv helyett

Indulatharczczal, kéjviharral bódit.

 

De jaj nekem! eltünt az üdv hamar,

Mert lárma támad ottkin újonat.

Nagy szidalom, dübörgő hangvihar,

S elijeszté szegény virágomat.

 

Kün kelt, igen, szörnyü hangkeverék:

Ugy ordítottak, versengtek, tomboltak.

Némely hangot tán föl is ösmerék:

Koporsóm féldombor vésési voltak.

 

Kisért a kőben még az ős hitábránd?

A márványképletek lármáznak itt?

Ordítni hallom erdején a vad Pánt,

S versengni véle Mózes átkait?

 

Oh! e versenynek soh’ sem is lesz vége:

Az igazság s a szépség versenyének;

Két pártra oszlik a föld nemzedéke

S mindig lesznek barbárok és hellének!

 

Hogy dúltak-fúltak! egy meg, legkivált

Hogy ordított és csak be sem rekedt!

A Bálám szamara, mely túlkiált

Istent, bálványt és minden szenteket.

 

I-á, i-ája, bőgve és nyihogva

Bántá fülemnek minden idegét:

Addig ingerle és addig boszanta:

- Nagyot kiálték és fölébredék!

SZÁSZ KÁROLY

 

*) Csak a költő holta után jelent meg. Czime az eredetiben: „Für die Mouche.” A sor mérték és rimszerkezet csekély különbségei az eredetiben is igy.    Ford.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 20. sz. 1865. máj. 14.