Szász Károly (1829-1905): A határ-pör

 
Két alföldi város, (elhallgatom nevét,
Csak annyit mondok, hogy nem Körös s Kecskemét,
S hogy ne származhassék ily gyanú belőle.
Ünnepélyes óvást teszek jó előre).
Két alföldi város, mondom régtől olta
Nagy vetélkedésben, versengésben volt a
Határjárás miatt: egyik mint a másik
Foga egy szép darab kövér földre vásik.
S addig versengenek egy darab föld mián,
A királyi táblán, a kancellárián,
S addig huzódik el a pör évről évre,
Mig magok sem tudják mit kivánnak, végre
De valamiképen, - ha takarja parázs,
Soká de biztosan készül a gyuladás,
S az elrejtett szikra egyszer csak meggyulad:
úgy lappangott itt is a bőszült indulat;
S a két szomszédváros között, az elsőség
Felett, kitört végre a szörnyü gyülölség,

De (nem sértve senkit, - világosabb lészek):
Legyen egyik Porvár, a másik Sárfészek.
Porvár és Sárfészek között a határon
Szép sudarfák álltak, számra nézve három.
Egyik,- a legnagyobb,i – egy gönyörű nyárfa,
Rezgő ezüst levél diszítette nyárba,
Télen, a lombtalan törzsét megbecsülnék,
Két vagy három ölfa belőle kitelnék;
Termetes sudarfa, egy kis dombon álló,
Körülötte selyemfüt adó kaszáló.
- E szép nyárfa felett volt a kérdés épen,
Ezért veszekedtek, vívtak, szörnyüképen.

Porvár azt beszéli: „Mit akar Sárfészek?
Ilyet állitani, vagy bolond vagy részeg.
Nézze bér akárki a határtól kezdve
Az országut fákkal van végig ültetve.
Egész a szőlőkig sőt által a mesgyén,
Száz esztendő olta fáknak sora menvén.
Már most: azt a fák is ki ültette volna,
Ha Porvár városa nem ültette volna?
Azért hogy egy kissé a többitől messze,
Köztük egynéhány fa ki is lehet veszve;
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa,
Ide tartozik a porvári határba!”

Sárfészek ellenben védte dolgát:
„A porvári tanács kövesse meg magát!
Im archivumunkban a török levelek,
Napnál fényesebben bizonyitjuk velek:
Hogy, anno Domini ezerötszáz hetven,
(Abdi basa vala ur a kerületben)
Városunk határa körül vala járva,
S határunkban állott ez a sudar nyárfa;
Sőt még azon túl is, még egy jó darabot
Lovai számára velünk kaszáltatott,
Vitéz Abdi Basa; - kinek ez sem elég,
Ám olvassa maga a török levelét.
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa
Ide tartozik a sárfészki határba!”

Eképen folyt köztük a pör évrül évre,
Egyik a más ellen igazságot kérve.
Porvár eskü-szóval ötven tanut állit:
Hogy ez a fa az ő határában áll itt.
Ennek ellenébe Sárfészek se restebb:
Ötven tanú ellen, ő száz tanut esket.
Esküszik az ötven és esküszik a száz,
S a kétféle eskü semmit sem magyaráz.
S végre is nem tudják, hogy hol áll a nyárfa:
A porvári, - vagy a sárfészki határba?

Látván hogy a porból így nem lesz eredmény,
S mégis egymás ellen váltig fenekedvén,
Más vetélkedésre megy a két fél már át,
(Mintha Bodónétól kérik a bor árát)
A határt mellőzve, egyebekről szól már
Porvárral Sárfészek, - Sárfészekkel Porvár.

Először is Porvár elkezdi beszélni!
„Micsoda, Sárfészek? ’sz nem lehet ott élni.
Valóságos falu, dehogy volna város!
Az utczája görbe, a piacza sáros.
Kőháznak hire sincs, minden csupa vályog,
Náddal van födve a legszebb palotájok.
A városház fából, a templom meg olyan,
Minden nap azt várják, hogy öszve omoljon;
Födelénél roszabb csak a fundamentom,
A padok recsegne, ing a padimentom;
A katedra mint egy kis gyerek zsámolya, -
No de hiszen hozzá csak a pap is olyan!
Hát még az iskola! Iskola? Nevetség!
Taval neki fogtak hogy felépittessék;
Fel is építették… bizony, szép épület,
Ha hogy kiállana egy jókora szelet;
Dehogy állja: dehogy! Félő igen nagyon
Hogy egyszer öszve dül a sok embert üt agyon.
Sok embert? – legfölebb húsz gyerek jár bele.
Csak tél-időn jár föl annak is a fele:
Nyáron gulyát őriz, vagy a kertben gyomlál;
- Nagy tudós is ott az a ki tizig számlál.
Mikor pedig fel  nő: hogy ha könyvek lát, - a
Sárfészki embernek borsódzik a háta!”

Ám a felelettel Sárfészek sem késett.
Nagyot káromkodik: „De a teremtésed!
Hogy te nálad elébbvaló vagyok így is,
Már azt megadhatja nekem az irigy is.
Zsiványokat nevelsz, ország-világ tudja,
Ismeri népedet minden országutja.
S bár gazságod sokszor a torkodra forrott:
Mégis olyan hetykén fenhordod a orrod.
No ugyancsak van is mire büszkélkedni:
Sok adósságodat nem birod fizetni,
Adósságaidat? Bár csak a kamatját!
Pusztáid maholnap biró-kézre adják,
Derék városházad van épitve kőböl,
De hogy miből fizess, még azon törődöl.
Senatusod tudja az aritmeticát,
De néped nem bírja a nagy domestikát.
Iskolád? – Az igaz nagy marha épület;
Fel is tették reá immár a födelet,
De még vakolatlan állanak a falak,
Az üres ablakok csak úgy vigyorganak,
Az udvara szemét, tornácza nincs készen,
Irtózatos monstrum, csak valld meg egészen!
E nagy épületnek elég volna fele;
Professort fizetni nem jobb volna vele?” -

Ekép feleseltek mindig a beszédbe.
A sok perpatvarnak nem volt hossza-vége.
De, hogy Sárfészeknek elejébe vágjon,
Törte fejét Porvár valami ujságon.
Neki fog, egy kórház épitésébe kezd:
Sárfészek is épít, alig hallja meg ezt.
Sárfészek tovább megy: tervez nagy kaszárnyát,
Kölcsönpénzzel fel is építi egy szárnyát.
Porvár sem marad el: ő is, csak azér’ is,
Kaszárnyát épít, ha mindjárt kölcsön kér is.
Sőt, hogy Sárfészeknél előbbvaló légyen,
Szinházat terveznek hárman avagy négyen.
Sárfészek sem hagyja az ő elsőségit,
Szinház helyett ő meg bálteremet épit.

Ennyi épitésnek az vége márma:
Hogy nincs sem ispitály sem pedig kaszárnya.
Sem szinház Porváron, sem Sárfészken bál-ház, -
- S a sok hitelező sok vagyont betábláz.
Hejh! Azért kellett ily sokfélét tervelni:
Magatokat ennyi adósságba verni!

Nem megy, sehogy sem megy, De halálig készek
Versengeni egymással Porvár és Sárfészek.
Ki dönti el, hogy az elsőség kié lesz? -
Kapja magát Porvár, megy a felsőséghez:
A vármegye házát tegyék oda, kéri,
Az épités felét hordozni igéri.
Szalad Sárfészek is, ő sem hagyja magát,
Még többet igéz: a költség két-harmadát.
Igérnek mindent, hogy egymást elnyomhassák,
Felejtik hogy mennyi már is az adósság.
Unják fenn a dolgot, és annyiba hagyják;
A vármegye-házát – egyiknek sem adják.

S ennyi perpatvarra, ennyi versengésre,
Még sincsen eldöntve a határ kérdése:
Porvári, vagy pedig sárfészki határba
Tartozik-e végre az a sudar nyárfa?
De, - a mely két várost oly sokáig gyötört, -
Egy rosz szabó-legény ketté vágja a pört.

Szép nyári éjszaka, ragyog fenn az égbolt,
Végtelen pusztára tekint le a szép hold.
Fű nincs a határon, a rétek ki asztak,
A szántóé-földeken alig egy-két asztag.
Forrás nem csergedez a kiszáradt kúttól,
Kiveszett tók helyén béka nem kuruttyol.
Minden arra mutat: hogy esőtelen nyár
Fonnyasztó hevétől tikkadt el a határ;
Buzából, szénából, nem termett majd semmi,
Embernek, marhának, alig van mit enni.
Csendes az éj csendes… De Sárfészek felől,
Micsoda emberi alak merüle föl?
Hosszu pózna lába, mint valami kútgém,
Halvány képe mintha mondaná: „ehetném!”
Rongyos a kaputja, alig fityeg hátán,
Száradt torka mintha hörgené: „ihatnám!”
Vállán, görbe boton batyuját hordozza,
Csizmája is ott lóg, de nincs megfoltozva.
Batyujában sincs más, mint egy ócska rékli,
Egy rossz nyakravaló s egy félpár fuszékli.
Lyukas lajbi-zsebe ki vagyon fordítva,
Hogy egy krajczárja sincs, nyiltan bizonyítja
Szánalomra méltó, nyomoru egy alak;
- Szabó-legény –, csak az nem látja a ki vak.
Porvárra igyekszik, Sárfészken az este
Megverte a májszter, aztán elkergette.

Most a határhoz ér. Meg kell hogy pihenjen.
Nincs annyi ereje hogy egy tappot menjen.
S mint ha fáradt barom lerázza az igát,
Ugy veti le ő is a fa alá magát.
Nagyot sohajt, - s mintha felelne valaki:
Nagyot sohajtanak a fa bús ágai.
Kisértetet gondol: fel néz megijedve…
S ah!… a szép fán függni jó egyszerre kedve.
Minek élni? Minek hurczolni a terhet?
Egy hitvány maiszter befogad, - kikerget! - 
Nincsen a zsebében egy árva garasa.
Egy itcze sörre, hogy somját elaltassa;
A csizmája lyukas, és az inge ronda,
Kalapja tertyedt mint egy csiperke gomba;
Legbecsesb jószága még a nyakravaló,
Rá akassza magát, - az is arra való.
S mily szép halál lenne… zöld-fa sudarára,
Hol édesen csipog egy piczin madárka.
Gazdag lombok között, hives árnyék alatt,
Egyszerre halni meg: mily édes gondolat!
Felakasztja magát… fel… az lesz belőle.
Siet is úgy tenni a mikép beszéle;
A nyakravalóját kirántja hirtelen,
Gyönyörü hurkot vet a tarka kötelen, -
s hogy egyik szavam a másikba ne öltsem:
Ott függ a szép fának gyönyörü gyümölcse!

Jó a reggel. Kelet tájain megvirad.
A harmat a lomb közt egy új hullát sirat.
Vásár van Porváron, s hol az ut tekereg,
Jőnek megterhelve négy-ökrös szekerek.
Nem telik egy óra, - s Porváron, Sárfészken
Beszélik már a hirt minden mészárszéken.
Hallja a két tanács, - s iszonyu a szégyen -
- Az akasztott ember már melyiké légyen?

Sárfészek mond: „No most Pervár álljon elő!
Ha övé a nyárfa – most temesse el ő.
A ki é a fa, - hát a gyümölcs is azé,
A kié, szedje le – avagy nem igaz-é!”

Porvár meg azt mondja: „Sárfészek a nyárfát
Magáénak mondta, legyen az övé hát.
Küldjön ki kebléből egy-két meg bizhatót,
Vágassa le vele a fáról a szabót!”
Bezzeg van nagy dolog, allegál mindenik,
A határ nyárfája nem kell már most nekik;
S a míg allegálnak, a sok beszéd alatt
Az akasztott embere felakasztva maradt.

De a vármegyéhez megy a historia,
Jó a két városhoz a citatoria,
S az ítélet így szól: „Porvár leveteti,
Sárfészek pedig a hullát eltemeti.
Mindkettőjöknek hogy legyen benne részek,
S ne veszekedjenek Porvár és Sárfészek.
Mi pedig illeti a határt: a nyárfa
Nincs sem porvári sem sárfészki határba;
A kettő között áll, s egynek sincsen jussa
Hogy szép gyümölcseit magának tarthassa!”
- Dictum, factum úgy lett. Sárfészek és Porvár
A régi vetélyről egy jótát sem szól már.

Még jó hogy hallgatnak, s veszekedésökre
Lakatot vetett a sors ekép örökre.
Helyre van állitva már a világ béke,
Sárfészek s Porvár közt harcznak, pernek vége.
S a békesség óta, öröm nézni, már-most
Mily szépen virágzik a két szomszéd város.

Vajha sok ember is a kik egymás ellen
Agyart-fennek, s vivják egymást mind szünetlen,
Porvár és Sárfészek példájából azon
Tanuságot vennék, hogy nincs semmi haszon
Az egymás elleni áskapalódásból,
Jobb bizony: magokhoz fordulni egymástól,
Többre halad a ki tétlenül nem hever,
S mindenki a maga háza előtt seper.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Szász Károly (1829-1905): Az ő levele

 

Alkony van, s nap búcsusugara
Reszketve ég a nyitott levelen,
Tüzcsókokat hint kézvonásira…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Hogy reszketett, a míg írá, keze!
A vádoló köny mint égett szemén!
Galambszívében mily kínt éreze!…
Óh én is érzem, jobban érzem én!

Nyilt homlokán sötétlék néma vád,
S milyen nehéz gyanú fészkelt agyán!
Isten se hallja – én hallom szavát.
Ha szeretém, miért hogy elhagyám?

Isten se’ hallja: mert a vád felől
Nem tud szegénynek önnön szíve sem,
Szeretni tud csak, míg vérzik belöl…

Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Óh mily szelídek, mily hők szavai,
Mosolygni vélnéd a vonásokat…
Az asszony azt nem szokta mondani
A mikor szíve szinte megszakad.

De, kis papír, e megtörött redőd
Kezének görcsét elmondá nekem…
Hiába! Már elárulád te őt,
Keserve nyög e néma jegyeken…

Lement a nap. De még csillag se süt.
Az ég sötét, az ablak fénytelen.
Ah, a sötétben égnek a betűk…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szász Károly (1829-1905): Édes kedves feleségem!

 
Mosolyogj rám szelidebben,
Ne legyen harag szivedben.
Ha sértenélek is téged,
Tudod hogy csak ajkam téved:
Édes kedves feleségem!

Ajkam téved, nem a szívem,
Mert szeret az egyre hiven,
Egyre hőbben, egyre jobban
Mindig, valahányat dobban:
Édes kedves feleségem!

Még ha harag, zivatarja
Mélységeit fölkavarja:
Elsimúl rajt mindenik hab,
Csak mosolyogj rá, mint a csillag:
Édes kedves feleségem!

Kis kezeid tedd szivemre,
S zajgva lázasan ha verne:
Elcsöndesül, meglásd, mindig,
Mihelyt kezeid érintik:
Édes kedves feleségem!

Mint: ha nyáron zivatar dúl,
S egyszerre napfényre fordúl,
- Szólt az Úr a fellegekben!
Ily hatalmas van felettem:
Édes kedves feleségem!

Mi a fény az éjszakának,
Melyen ült nagy, hosszu bánat;
Mi a szivárvány az égen:
Az a te mosolyod nékem,
Édes kedves feleségem!

S volna korona kezembe,
Állnék kincshalmazzal szembe,
Kinálnának dicsőséggel:
É r t e d  semmit sem vennék el,
Édes kedves feleségem!

S volnék űzött, zaklatott ad,
Páriánál nyomorultabb,
Kit sebez nyíl, ostor vagdal:
Király volnék mosolyoddal,
Édes kedves feleségem!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Szász Károly (1829-1905): Küzdés

 
Szeretem a mozgalmas életet,
Örök zajával, törekvésivel;
Mely czélt mutat, sikerrel integet,
De ért tenni, türni, vivni kell.
E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -
De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,
Dagadt hulláma mint győztest emel,
Tajtékja lábaidhoz törve húll,
S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!

Ha láttam volna Miltiád korát,
Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:
Hogy mentem volna ülni vértorát,
Festette voln’ bár vérem Marathont;
Hol a halál oly dúsan aratott,
- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem
Lett volna kedvem dalt riadnom ott,
Szagoldva vérrel tiprott füveken…
Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!

Kolomb, Magellan, Gáma, vételek,
Ingó bajóhoz ülök szüntelen:
Kétségbesem, reményre éledek,
Az új világot vesztem és lelem;
Az állhatatlan csalfa viz-elem
Majd délibábos partra csalogat,
Majd elborít, viharzó éjjelen
Nedves szárnyával eget, partokat…
Mindegy! Kormány feszül, vitorla csak dagad!

A rostrumon Brutussal állanék;
A Gréve-téren véled Vergniaud!
S míg egy csöp vérem, egy szóm vona még,
Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.
Néró előtt, oroszlánnyal vívó
Szegény keresztyén, circus fövenyén:
Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh
Míg a haló homályosúlt szemén
Dicső új életet rajzolna hit s remény!

Most nem levén tér küzdni szabadon,
- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -
Enképzetim, mikkel viaskodom,
Mint Jákob volt tusán egy férfival;
Szívembe harcz, elmémbe száll vihar,
Nagy alakok birkóznak rajtam át;
Kél riadások, majd távol kihal,
Alig birom némelynek ostromát,
s mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!

Remélve: tán egyet legyőzhetek,
Lánczomra fűzni örök rabomúl!
Mint őseink hogy ellenségöket
Előre küldék, rájok várni túl;
Az öröklét sötéte fölvidúl
Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;
Nevem nem fél idők hatalmitúl,
Mondhatva: ezt én teremtettem, én;
Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!

Küzdök velök: ha tán lebirhatom,
S nem bocsátnám, míg nem áldanak!
Hajh! Eltünnek… körülem bús vadon,
s tántorgva kapkodok, mikép a vak.
Hogy’ reszket, ah ez elbénúlt ajak!
Hogy’ tétovázok kábán, siketen…
Hah! Újra zúgnak, visszaszállanak.
Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.
Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Puszta lettél ó puszták városa
Vendégeid mind ki költözének.
Én maradtam az utolsó fecske
Ajkaimról zeng a búcsu-ének.
A boldogság lakjék együtt veled,
Nálad leljen jó tanyát, fedelet.

Elhagyának hűtelen vendégid
Hejh csak így jár a világnak sorja.
A balsorsban kértek menedéket,
S a szerencse őket tova hordja.
De a boldogság maradjon veled,
Nálad leljen jó tanyát fedelet.

Nem az első nem is az utolsó
Hogy a vándor madár tova szárnyal,
Csendes fészkét elhagyja s felejti,
Hogy ha szebb ég várja édes árnnyal.
Hadd menjenek! A boldogság veled,
Nálad lelt az, jó tanyát fedelet.

Kis kunyhóknak szalmás ereszében
Szeret lakni e csendes madár,
Palotáknak arabeszkje mellett
Ritkán rakja fészkét, úgy e bár!
Azért lakik a boldogság veled,
Ott lelt jó tanyát csendes fedelet.

Nem mi vittünk neked boldogságot
Oszd meg a magadét, téged kértünk,
Nem is hozzuk el a boldogságot,
Elég volt már a mit tettél értünk.
Ott maradott a boldogság veled,
Nem hagyja el ő a jó fedelet.

De ha ujra – mit ne adjon isten -
Kizaklatnak a szép palotákból,
Felkeressük a puszták kunyhóit
A zajgó világtól távol, távol!
Engeded-e még osztozni veled,
Adsz-e ujra jó tanyát fedelet?

Forrás: Esti lapok. Szerda, 4. Junius 7. 1849.

Szász Károly: Az már az ősz…

Még szép a kert - 
A pázsit üde, zöld,
A szekfű, rózsa még virít,
A nap még oly meleg,
Dús lombú ágakon
Még semmi hervadás…

De nézd: megbújva ott
Egy zöld bokorka mélyén,
Mint félénk idegen,
Aki – nem tudni honnan -
Egyszerre ide tévedt:
Egy sárga kis levél,
Egyetlenegy -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Hajad dús fürtje még setét,
S ha homlokodra hull
Míg járod a hegyet,
Mikor a csúcsra érsz,
Hol élénk szél fogad -
Úgy vágod hátra büszkén, boldogan
A barna fürtöt,
Mint diadalmi jelt.
De amint otthon kis tükrödbe nézel,
Bár nem ijedten, mosolyogva látsz
Hajadban egy fehérke szálat,
Egyetlenegyet -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Még ifjú szíved boldogan dobog,
Vágyak feszítik kebledet,
Éltednek útján vígan törsz előre -
De aztán jő egy pillanat,
Mikor megállasz, s hátra nézel
Eltűnt multadba…
Emlékezel csak, s nem remélsz,
Parányi fáradságot érzel,
Szájadban egy kis keserűt…
Egy pillanat csak, s futsz tovább,
Fölemelt fejjel, vágyódó kebellel.
De az a kurta pillanat,
Egyetlenegy bár -
Mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz...

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Önarckép

Gyakorta elgondolkozom:
Ősimtől mi szállt énrám?
Pénzmag kevéske, mondhatom,
De hajlam, tehetség tán.
Így kérdé egykor Göthe ezt
- Ő óriás, én törpe -
S a kétely engem is epeszt:
Mit kaptam hát örökbe?

Apámtól van – úgy gondolom -
Bennem költői véna,
Ezért aztán próbálgatom
Lantom’ pengetni néha.
De tépelődő hajlamom,,
Jelent s jövőt ha nézem
- Ezt híven meg kell vallanom -
Anyai örökrészem.

Apámnak apja, s jó apám
Jeles volt, mint orátor,
Ezért vagyok én is talán
- Szólásra híva – bátor,
Másik nagyapám víg szaván
Humor derűje fényle,
Így hajlok én is azután
Gyakran vidám beszédre.

Germán faj egyik nagyanyám,
De szülte bérces Erdély -
A másik tiszta magyar ám,
Kiskunságban születvén.
Követte EZ Kálvin tanát,
AZT Róma keresztelte -
Szivemben így forrt össze hát
Két hon s két hit szerelme.

Megállapítva a valót,
Őszinte szívvel kérdem:
Ha tettem is valaha jót,
enyém-e hát az érdem?
A nagy költővel mondhatom:
Mind másé, mi jó bennem -
Viszont magam okolhatom,
Ha rosszat cselekedtem.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Belepte már...

 

Belepte már a kora hó a földet,
S lombját az ákász még most ejti le.
Szép, szomoru kép: alúl a fehér hó,
Felül az ákász szines levele.

A kora halál hólepelt vetett rád,
Szép angyalod, s a hideg sírba vitt!
Lelkem busongó ákász: rád hullatja
Egykori kedve színes lombjait!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szász Károly: Kereszt a sziklán

 

(A diósgyőri hámorok közt.)

 

Szűk völgyben alant zúg bérczi patak,

Rajta szünetlen zúg a malom;

Oldalt meredek kőszikla-falak,

Fenn kis fakereszt a sziklafalon.

* * *

Vén gazdag molnár özvegye szép,

Szép volt, de kaczér, de kevély.

Jó módu, sőt úr is, kérte kezét –

De tartja magát s még többre remél.

 

Csinos ifju legény a malomban,

Urnőjét szinte szerette,

Mindannyia közt tán ő legjobban,

De az asszony csak hitegette.

 

Mint macska szokott, egeret ha fogott,

Hogy el-elereszti s elkapja megént:

Jó szót ha adott, kikaczagta legott,

Halálra gyötörte szegényt.

 

Egész heten át hajszolja magát,

Dolgozva nap-éjt a malomban.

Nincs álma, sem éte, se hall, se lát,

Eszében a szép asszony van.

 

Sz6ól a harang vasárnap reggel;

Templomba siet a hámori nép.

Molnárlegény nem a többiekkel,

De a kis kamrába belép.

 

„Ma el kell dőlnie végzetemnek,

Ma végre tudni akarom:

Szeretsz-e a hogy én szeretlek,

Elfogadod-e szivem’, karom’?

 

Mely lábadnál hever – e szívet,

Mely malmod’ vezérli – e kart?

Tied mind a kettő, örökre híved –

Tied életem is, csak akard!”

 

Asszonynak a vér tódul szivére,

Kétszerte megint arczába ront.

Gúnyos hahotába fakad ki végre:

„Cselédből uram te! – Bolond!”

 

Megszédül az ifju, tántorgva kimegy,

Mint nyillal a seben a vad;

Előtte a rét, a sűrű, a hegy,

A szikla – csak arra szalad.

 

Fönn már a tetőn, hol fal-egyenest

Égnek mered a meredek,

Áll a fiu – gondol rettenetest,

S mond: „Meghalok érte, a kit szeretek!

 

Megbánja talán s ejt egy könyet értem,

Itt vérbe ha – fagyva ha lát!”

- Egy perczig imádkozik ott még térden

S a mélybe ledobja magát.

 

* * *

- Asszonya állata oda keresztet,

Bünbánata néma jelét

De magához egy lelket sem eresztett,

Míg egy napon aztán halva lelék.

 

Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.

Szász Károly (1829-1905): Temetőben

 

Csak ne nagy követ siromra!

Szívemen az nagyot nyomna.

Hadd pihenjen enyhén e szegény

Szív, legalább sirja fenekén!

 

Volt bő részem örömekben,

Szeretett a kit szerettem;

S annak a ki szánja kedvesit:

Itthagyni oly nehezen esik!

 

De bú-gondban is volt részem,

Olykor elnyomtak egészen;

súlyukat, napom ha elhaladt,

Ne érezzem bár a föld alatt!

 

Kedvtelésem hiu pompa

Sohse volt földön laktomba’,

Nem kivántam fénylő palotát,

Csak egy kis lakot, mely nyugtot ád.

 

Nekem kőnél, bármi drága,

Kedvesb volt a rét virága;

Azt se kértem koszorúnak ám,

Csak ha kedvesemnek adhatám.

 

Ugy legyek hát kebeledbe,

Jó anya-föld, eltemetve:

Zöld bozótban egy kis gyalog-út,

Sirhalmomhoz, fűbe bújva fut –

 

Rózsa és jázmin felette,

Kedvesem maga ültette,

Estelenként megöntözgeti,

Pihenője ott legyen neki.

 

Gyermekinkkel oda ki kimenve,

Gondolkozzék rólam el, merengve,

S mondja el majd gyermekink előtt:

„Ő szeretett – s én szerettem őt!”

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Szász Károly: A gyermek-Krisztus (képekben)

 

„Krisztus-urunknak áldott születésén”

Zendül az ének, örömet hirdetve;

Ég-föld figyel rá leborulva – és én

Leigézve állok, szent büvöletbe’:

 

Ott a kis gyermek a szűz-anya-ölbe’:

A szűz-anya ajkán égi mosoly,

A régi ígéret telje betöltve,

Megnyilik az ég s a földre hajol.

 

Menj játszani, gyermek, a báránykákkal,

Menj szedni virágot, üzni lepét!

- Hamar ő betelik lepkével, virággal,

Játék neki mit- mit néki ebéd!

 

Az ő mulatsága, eledele más…

Holnap van az ünnep, készülnek ahoz.

Szent Jéruzsalembe van fölvonulás –

Az úton is ő el-elmaradoz.

 

„A PÁSZTOROK IMÁDÁSA.” – Murillo festménye után.

 

Majd nő a világnak az üdve, a gyermek,

Mint más gyerek, olyan s mégsem olyan;

Ha nyílik is lelke játszi gyönyörnek:

Nézd, mint simul anyjához, komolyan.

 

Annak kebelén, születése titkát

Most sejti meg ő, most érzi meg ő;

És eltelik azzal, lelke a mit lát:

Hogy ő a világnak az Üdvözitő!

 

Az apja csak ácsol, munkába merülve,

Nem is figyeli, vagy oda se lát –

Míg anyag a ház folyosóján ülve

Olvasni tanítja kicsinke fiát.

 

Fönn mennek a felhők, lenn a karaván;

Ő messzebb lát, el a végtelenbe.

Magasbra van az, mit keble kiván,

Csak arra gondol az úton menve.

 

Már áll az ünnep a szent imaházba’ –

A gyermek a bölcsek serge között.

Ámulnak – az Irást hogy’ magyarázza;

Valója sugároz fényözönt.

 

Valója sugárzik… Vajj’ tudta-e már –

- Látó szeme látja, - de hagyján! –

Hogy rá a kereszt, a Golgota vár –

Ő csak megyen a maga utján!

*

KARÁCSONY - Vágó Pál rajza

Szász Károly költeménye elég magyarázatot ad ugyan képeinkhez, de álljon itt azért rólok prózában is néhány szó.

         A Krisztus születését, a betlehemi éjszakát ábrázoló kép első jelentőségben – a Murillóé. Aki ettől a mestertől valaha egy képet látott, s láthat nem egyet a mi országos (Esterházy) képtárunkban is, az hajlandó lesz igazat adni azoknak, akik Murillót, a spanyol festőt mindjárt Rafael után s valamennyi más, olasz és nem olasz festő elébe helyezik. Emlékezzenek olvasóink az ő szent családjára az országos képtárban.

         Spanyolországban jóval később jutott virágzásra a szent festészet, mint Olaszországban, mert tetőpontját csak a XVII. század közepén érte el Murillóban. Murilló (Bartolomeo Esteban) a nép gyermeke volt s a nép festője maradt. Egyaránt tudta festeni a sevillai rongyos utcagyerekeket s a kegyes szerzeteseket, kiknek társaságában gyakorolta jótékonyságát és a mennyei angyalokat, kik dicsénekeiket zengik a magasságban; mert ő oly alázatos, jószívű s őszintén hívő volt lelkében, amily nagy művész lángesze által s egész éltében dolgozva, becsületes szegénységben halt meg, a szegények közt osztván ki keresményét. Közte s híres vetélytársa, Velasquez közt ezt a különbséget tette egy szellemes műbíráló: Velasquezt némelyek bámulták, Murillót mindenki szerette.

         Képe, mely előttünk áll – az eredeti után készült metszetben – „A pásztorok imádása” – a madridi múzeum egyik főkincse. Oly szeretettel, oly gyöngéden s mégis oly önállósággal és erővel kezeli tárgyát, mintha ő festené először a betlehemi istálló belsejét, melyet annyi nagy művész festett már előtte. Metsző nem adhatja vissza, meg sem közelítheti a színek melegségét s üde báját, mely e képen elömlik. A fény és a szín mélysége a legtisztább érzés édességével vegyül rajta. A vén juhász oly természetesen s durvaságában is oly megragadó áhítattal térdel a világ most született fejedelme előtt – s a gyermek mennyei fényben úszó ártatlansága és a fölé hajló anya arcán az égi és földi öröm vegyülete – mind oly igaz, oly megható, minden túlzás nélkül.

         Nem oly mestermű, mint Murillóé, de szintén megkapó rajz a másik karácsonyéji kép, a fény és sötét vegyületével. Fenn az angyalok kara, hegedű-, hárfa-, trombitakísérettel, égi fénytől környezve, lenn a sötétben ülő világ, a föld jeleneteivel. S itt az evangélium két külön jelenetét látjuk, eredeti felfogással, összefogva: az angyali jelentés által az örömhír tudatára ébredő pásztorokat s a csillag által Betlehem felé vezetett keleti bölcseket. A kép szerencsésen egyesíti a kettőt s egy hangulatba olvasztja őket, melyben a sötét a fénnyel szerencsésen egyesül.

         Hasonlóképp csinos és megkapó rajzok a Jézus gyermekkorából vett többi képeink is.

A GYERMEK-KRISZTUS

 

         Ama szoborcsoportozatszerű szélrajz, hol a gyermek anyjához simul, kebelére hajtva fejét, igazán mintha szeméből akarná olvasni „születése titkát” -, hogy ő a szentlélek fogantata, a magasságos Isten egyszülötte. S attól fogva e tudat hatja át egész életét már gyermekkorában. A kevés adat, mit az evangéliumokból a gyermek-Jézusról kiböngészhetünk, mind ezt bizonyítja vagy legalább sejteti. Az evangélium egy szót sem szól a gyermek-Jézus játékairól s fel kell tennünk, hogy ő is játszott mint más gyermek, virágokat és lepkéket szeretett, bárányokkal játszott – a bárányt, mint ártatlansága s áldozata jelvényét, a festők rendesen játszótársul adják mellé – mint a keresztet is kezébe, sejtelmesen, jóslatosan.

JÉZUS ÚTBAN JERUZSÁLEM FELÉ

 

De azért érezteti az evangélium (s különösen a Lukácsé, aki leginkább foglalkozik a Jézus gyermekkorával), hogy ő – ha külsőképp olyan volt is mint más gyermek, igazában mégsem volt olyan. Mi sem tudnók őt pajkos vagy éppen rossz, mihaszna gyermeknek képzelni, ide Lukács evangélista világosan is mondja róla, hogy korán kellett érnie, gyarapodnia értelemben s Isten és emberek előtt való kedvességben. Íme egy pár előkészítő vonás – ahhoz az evangéliumokban följegyzett meglepő történethez, mikor a gyermek-Jézus a jeruzsálemi zsinagógában az írásmagyarázókat bámulatba ejti kérdéseivel és feleleteivel.

         Vajon hol, kitől, mily korában tanult meg olvasni? Zsidóországban bizonyára alantabb fokon állott a népnevelés mint ma korunkban s a nyugat mívelt országiban. Nyolc éves kora előtt a gyermeket nem adták iskolába. S miből állt az iskola? Olvasni nem mindenkit tanítottak s nem is azon kezdték az oktatást. Az iskola csarnokforma kettős terem volt, benne egy emelvény a mester (tanító) számára – és semmi más. A gyermekek keleti szokás szerint a földön ültek, guggoltak. A mester egy verset olvasott (vagy recitált) előttök a tórából (a Mózes törvényéből), melyet ők utána mondtak mindaddig ismételve, amíg könyv nélkül megtanulták. Öt-hat vers, a haladottabbakkal tíz-tizenöt vers volt a napi lecke. Íme, ebből állt a zsidó elemi iskola. Alig hisszük, hogy a gyermek-Jézus itt és ily módon nyerte volna oktatását. Előbb elhihetjük, hogy szülőitől éspedig bizonyára anyjától tanulta, amit tanult. Jézus szülőiről (nevelőapjáról s édesanyjáról) szintén nincsenek sem elég helyes, sem elég biztos fogalmaink. Abból, hogy Józsefről azt olvassuk, hogy ácsmester volt s Máriáról, hogy háztartásával foglalkozott, nem következik, hogy éppen szegény – annál kevésbé, hogy műveletlen emberek lettek volna. Zsidóországban, a Mózes törvényei által megszabott társadalmi rend szerint minden ép férfiúnak valamely kézi mesterséget kellett tanulnia, valami ipart űznie, a nőknek pedig, a vagyonosoknak is, a háztartás és annak szükségeiről való gondoskodás, valamint a saját kezökkel való munkálkodás kötelességök s egyszersmind dicséretes erényök és legfőbb ékességök vala.

         Így Máriáról, az ácsmester feleségéről föltehetjük, hogy fiát maga tanította olvasni, s bizonyára sokkal korábban, mintsem a gyermek még iskolába járhatott volna koránál fogva. Ha nyolc éves korában hallotta volna az első verset a tórából, tizenkét éves korában bizonyosan nem ejtette volna ámulatba a zsinagóga bölcseit tudományával.

         A zsinagógabeli történet előadását az evangélista azzal végzi, hogy elmaradván szülőitől, azok úgy tértek vissza érette s találták az írást magyarázva a templomban. De azt nem említik, hogy már Jeruzsálembe felmenőben is el-elmaradozott volna szülőitől. Pedig az ezt ábrázoló képre tekintve, azt elég természetesnek fogjuk találni. Ez a földieknél s a maga koránál feljebb valókról gondolkozó gyermek, aki mindenen elmereng, a távolba és a magasba néz, miképp tarthatna egyenlő lépést a többiekkel?

         E képsorozattól külön áll az a rajzunk, melyen Vágó Pál derék fiatal művészünk oly mozgalmas, oly eleven képét adja a karácsony-estnek: a betlehemesekkel, az éjjeli misére templomba menőkkel, az első karácsonyi ajándékkal, a még eszmélni csak kezdő kisdede bölcsője fölé hajló boldog fiatal anyával, a téli mező bájos tájképével s ami mindennek, és az egész karácsony-estnek központja, forrása, lényege: a betlehemi szülöttel jászolában!

MÁRIA JÉZUST TANÍTJA OLVASNI

-á-r-

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.