Puszta lettél ó puszták városa
Vendégeid mind ki költözének.
Én maradtam az utolsó fecske
Ajkaimról zeng a búcsu-ének.
A boldogság lakjék együtt veled,
Nálad leljen jó tanyát, fedelet.

Elhagyának hűtelen vendégid
Hejh csak így jár a világnak sorja.
A balsorsban kértek menedéket,
S a szerencse őket tova hordja.
De a boldogság maradjon veled,
Nálad leljen jó tanyát fedelet.

Nem az első nem is az utolsó
Hogy a vándor madár tova szárnyal,
Csendes fészkét elhagyja s felejti,
Hogy ha szebb ég várja édes árnnyal.
Hadd menjenek! A boldogság veled,
Nálad lelt az, jó tanyát fedelet.

Kis kunyhóknak szalmás ereszében
Szeret lakni e csendes madár,
Palotáknak arabeszkje mellett
Ritkán rakja fészkét, úgy e bár!
Azért lakik a boldogság veled,
Ott lelt jó tanyát csendes fedelet.

Nem mi vittünk neked boldogságot
Oszd meg a magadét, téged kértünk,
Nem is hozzuk el a boldogságot,
Elég volt már a mit tettél értünk.
Ott maradott a boldogság veled,
Nem hagyja el ő a jó fedelet.

De ha ujra – mit ne adjon isten -
Kizaklatnak a szép palotákból,
Felkeressük a puszták kunyhóit
A zajgó világtól távol, távol!
Engeded-e még osztozni veled,
Adsz-e ujra jó tanyát fedelet?

Forrás: Esti lapok. Szerda, 4. Junius 7. 1849.