Vajda János (1827-1897): Bérangérhoz

 
Mire vársz még jó öreg, egyetlen
Ifju lélek megvénült hazádban?!
Mire vársz, talán hogy számüzessél
És sírod leld a hódolt Romában?
Kiégett már néped aetnalelke,
S te égetted azt ki lantodon…
Jer mi hozzánk, ez a föld tehozzád
A legméltóbb széles e világon.

Vagy talán van még reményed, - érzesz
Uj villámot lelked fenekében?
Lángolóbbat mint a régi, melly gyújt
A halott tél hó szemfödelében?
Ó ne hidd, bolygótűz lesz e láng is
Örökálmú rideg sírokon…
Jer mi hozzánk, itt a föld, melly hozzád
A legméltóbb széles e világon.

Kétszer ébresztéd föl a világot:
Mindakétszer elaludt, s te élsz még;
Vár az isten oda fenn, ki küldött,
A hírrel: kiküzdve a népfelség!
Ah, de rossz helytt vagy, még megfeszítnek…
Uj kereszt készül a vaticánon…
Jer mi hozzánk, ez a föld, melly néked
A legbiztosb széles e világon.

És ha a világ valóban olly rom,
S olly erőtlen az emberi lélek,
Hogy az álmodott világ-szabadság
Belőle még vágyban is kivészend:
Vannak itt, kik egyuton menendnek
A megbántott isten zsámolyához,
Jer mi hozzánk halni… mert ez a föld
Sírnak is legszentebb a világon...

Forrás: Esti lapok. Péntek, 5. Junius 8. 1849.