SZEREPLŐK:
A LOVAG
AZ ANYJA
A KEGYESE
KAMARÁS
VÁRUR
CSŐSZ
HIRNÖK
LOVAG:
Mondd, ó lelkemnek Jézusa,
Miért ez az örök tusa?
Arám nevét szivembe hordom,
Bár jó anyám szapulja folyton,
Még a nevét is megtiporja,
Mert nem születhetett biborba.
De hajh, anyám hiába vak,
S hiába a kemény szavak:
Győz végül is a szerelem.
Ha látom őt, az utam ujra,
És ujra hozzá terelem.
És nagy titokban félve-bujva,
Lesem meg őt künn a határon.
Most is remegek érte, várom,
Hogy a légyottra eljön-e
Oly karcsu tündöklő, üde.
Nem jön? Ó jaj az óra késő,
A rózsaágynál várna és ő
Még egyre késik, nyoma sincsen.
KEGYES:
Nemes uram
LOVAG:
Én drága kincsem.
Csak az irigyek meg ne lássák
Édes szerelmünk kinyilását.
Egy láz a lelkem és a testem
És azt hiszem, parázsba estem,
Ugy égek és enyészek én.
Izolda, lelkem, légy enyém,
Ha nem hallgatsz szavamra, drága,
Elhervad életem virága
És mindenem a porba hull.
KEGYES:
Nemes lovag és drága úr,
Szeretlek, de ne kérj ilyet,
Mert tőle lelkem elijed.
Te úr agy és alig van koldus,
Én meg szegényke, árva, koldus.
Bizony nincsen nagyobb baj ennél,
Pironkodnál és el se vennél.
Vagy tán legyek az ágyasod?
Ahhoz a szivem vágya sok.
LOVAG:
Nem oltja semmi a tüzünk,
Mi bizton összeesküszünk.
Csak légy kezes és biz szivemben,
Kastélyomba kisérj el engem,
Ott kincs, kösönytyü, násfa vár,
Milyent sohase lát más határ…
KEGYES:
Nem, jó lovag, én szüz vagyok,
Lelkembe tiszta tüz ragyog.
S adnál bár nagy szerelmi bért,
Ezer kemény sáraranyért
Se tenném meg. Ha a komor
Inség csikarna, s a nyomor,
Akkor se adnám el magam.
Szentül őrizném szent javam.
LOVAG:
Szüz Máriára, szép alak,
Megfogadom, nem bántalak.
De jöjj s könyörülj végre rajtam,
És ne taszitsd el szomjas ajkam!
Önts vigaszt esdő bánatomra,
Menjünk le az erdőbe nyomba.
Sétáljunk lenn a völgy ölén,
Ezt kérem ily szép hölgytől én.
Tudod, mit mond a példaszó?
„Hamar munka, az sose jó.”
És igazság van bizton ebben,
Mert, jaj, a párta félrerebben,
Mihelyt a férfiak szaván
Megrészegül a kába lány.
S hogy elveszett a szüzisége,
Rihat, sikithat, vége, vége.
LOVAG:
Nem cselekednék soha igy:
Megszeplősiteni irigy
Vággyal tündéri testedet.
Mint lovag esküszöm neked,
Hogy sose járok a tilosban.
Ugye mersz majd követni mostan?
KEGYES:
Nem, már soká maradtam itt,
S még megtudnak majd valamit.
Nemes lovag, kedves barát,
Váljunk el egy-kettőre hát,
Hogy minket senki meg ne lessen,
Téged, meg az Isten vezessen,
És bárhova mégysz, légy serény,
Ékitsen jámborság, erény.
LOVAG:
Jaj Istenem, ugy fáj a szivem,
Hogy nem szeret forrón, szeliden.
Olyan nyakas, dacos, makacs,
S én kedvem, éltem elveszítem.
Ha sírok és rívok kesergőn,
Akkor se jár elem az erdőn
Aranynál aranyabb erény,
Ha kérem is, hiába, nem jön.
ANYA:
Hallottam itt, e percben ép,
Hogy az a kis buta parasztlány.
Kikosarazott téged, arszlán,
Dánia büszke hercegét.
Hogy mért kell néked ily silány,
Ilyen szegény és semmi lány,
Azt én fiam vállig csodálom.
A rangja semmi, lelke céda,
S prédának is csak gyenge préda.
LOVAG:
A teste manna, rózsa, álom,
A szive büszke, s kedves arcu
Alakja finom mívü, karcsu,
Őt szeretem most, s mindörökké
ANYA:
Ne halljak róla soha többé.
Válassz nekem különb arát.
Én mondom ezt, mint jóbarát.
Nem lesz belőle sohse asszony,
Ha elveszed, hát megkopasztom.
Gondold meg, mily előkelő
Te benned a vér és velő.
LOVAG:
Keresztény földön nincs ilyen nő.
Ilyen varázsos és merengő.
Igen, ha én vagyok a császár,
A vágyam akkor is hozzá száll.
ANYA:
Fúj gyengeség, fúj csunya szégyen,
Cselédre izgul egy nemes vér.
Nagyuri szüzeket nem esmér,
S pórnőknek udvarolni mégyen.
LOVAG:
Anyám, a sziv sohasem tekint
Se rangokat, se hirt, se kint,
Csak arra néz, hogy önfeledten
Egy lázba gyuljanak ki ketten.
Hallottam – ó ne vedd zokon –
Akit szeretünk, mér rokon.
S lehetsz szegény, vagy dús nagyon,
Tiéd lehet jószág, vagyon,
Az néki mindegy teljesen.
ANYA:
Vedd fontolóra, kedvesem,
hogy a vég mennyi bajt okoz.
Ezt zengi mindegyik koboz.
Első vagy itt, tiéd az élet,
S ez a csufság megesne véled.
A hitvesed ily rongy fehérnép,
Nohát ilyesmit meg se érnék.
S ha meg akarod kapni őt,
Majd elküldöm neked a nőt,
És kicsinálom, hogy maga
Keressen fel az éjszaka.
Aztán, amig vendégül látod,
Éld véle vigan a világod.
Hát esküdj meg…
LOVAG:
Bármit akarsz,
Én teljesitem Szent Simonra.
Csak véget érjen ez a harc,
S enyhület szálljon a kínomra.
ANYA:
Hát esküdj meg és erre add
Aztán lovagi szavad:
Mikor a pórnő a tiéd lett
S a vágyad és lázad kiélted,
Ezt mondod néki. „Menj, elég volt,
Fáradt vagyok, akár a félholt.
Unott, csömörlött, jóllakott,
Mint ki hét sonkát bekapott!
Jaj lesz, ha e szókat elejted,
Remélem is, el nem felejted.
Aztán elfordulsz tőle szépen,
Pihensz az álom lágy ölében,
Az éjszakán át, kivirradtig
S egy árva szót se szólasz addig.
LOVAG:
Jaj, jó anyám, hogy mondjam ezt én,
A jámbor és igaz keresztény?
Nem volt ily durvaságra példa
S azt sem tudom, hogy mi a célja.
Mért vágjam oda tiszta üdvöm
Az angyaloknál kedvesebbnek
S mért kell némán, mint redves ebnek
Mellette hajnalig feküdnöm?
Mit gondol rólam ez az angyal,
Ha ily rutul halálra sértesz
Mosdatlan és cudar szavakkal?
ANYA:
Csak ugy lesz a tiéd a lányka
Ha megesküszöl erre – s értem
Anyád ezt okvetlen KIVÁNJA.
LOVAG:
Hát hivd a lányt. Vizen-tüzön
Veled megyek. Megesküszöm.
S akármi történik, szakasztott
Igy lesz, bár szivemet szakasztom.
Tapasztaltam gyakorta fájón,
A sziven más van, mint a szájon,
Hát eldadogja majd a szám,
Szivem nem érzi igazán.
Mert tisztelem őt és imádom
Csak meg ne sértsem a virágom
S a csuf szó szivéig ne jusson,
Szelid, mint a bárányka s gyenge,
No most anyám megyek sietve
Szobámba veszem át a jussom.
(Anya a Kegyeshez megy
és rögtön megszólítja.)
ANYA:
Édes fiam, Izolda, ó jaj,
Egy nagy kérésem lenne hozzád,
És most ez egyszer számitok rád.
KEGYES:
Parancs számomra minden óhaj,
Mit kivánsz éntőlem nagyasszony?
ANYA:
Hát bánatom most elpanaszlom,
Mely itten ás a szivemen,
Fiam beteg és végtelen,
Szenved, kinlódik teste-lelke,
Azt se tudom, szegényt mi lelte.
Mert tegnap óta nem evett,
Szólok hozzá és rám se vet,
Csak meg ne haljon valahogy…
Menj, nézd meg drága lányka, hogy
Mért gyötri a rut nyavalya,
És mije fáj és mi baja,
Miért küzd csömörrel és iszonnyal?
Ha meglát, jobban lesz bizonnyal.
KEGYES:
Köszönöm ezt a nagy kegyet,
Nagyasszonyom máris megyek.
Nyomban sietek a szegényhez,
Azt érzem, amit szivem érez.
ANYA:
Szőjjük csak csöndesen a hálót…
Haha, a terv pompás, kitünő…
Már fogva van fiam s a hü nő…
Most ide az ajtóhoz állok
S bezárom éjszakára ezt.
Izolda szépen rajta veszt.
Míg a lovag úr nem bir egyszer,
Édes babám meg nem menekszel.
(Az anya cselekszik e közbe,
A lovag a szüzön a földi
Vágyát könyörtelen kitölti.
Elmondja ama csunya mondást
S alvást tettet az ágyban folyvást,
Amint az anyjával kifőzte.
Igy járt el a zord, durva ritter;
Halljátok, mossa a bus leányzót,
Ki szenvedéseit nyögi itt el.)
KEGYES:
Én Krisztusom, halld meg e pár szót!
Milyen ravasz vászoncseléd,
A lovag anyja, Ah, feléd
Kiáltok szent Szüz Mária.
Azt mondta, beteg a fia
S minden csupán merő csalás volt,
Amely kelepcét, tőrt palástolt.
Kértére már szaladtam is,
Kezébe estem a fiának
S most örökös a gyász, a bánat,
Szóval is mocskolt a hamis,
Goromba szájjal és hamarság
Elforditotta tőlem arcát,
Minthogyha lennék rühes eb.
Lovag, nem látsz már semmi módon!
Most erdőbe térek én,
Oh, Szentháromság, védd szegény
Megszeplősitett testemet
És add nekem, hogy soha férfi
Ne lássa bús elestemet
És az utam bármerre tér ki,
Mindig magam legyek, magam.
De itt egy patakocska van?...
Óh nyujts nekem vigaszt, te csacska,
Kedves víz s itasd patakocska
Lankadt és bőjtös ajkamat.
Enyhits te áldott, puha hab.
A szomjuság gyötör, az ádáz
Kín.
(Várur jön lovon.)
VÁRUR:
Kezdődjön el a vadászás!
Uram Isten, ki fönn a mennyben
És Szüz Anyám, segits meg engem.
Oh, védjetek meg ketten ujra,
Szerencsét adjatok az utra,
Hogy fogjak is már valamit,
Hiszen régóta bolygok itt,
Lesek négy napja, óra
hosszat
S egy nyúl sincs. Ez halálra bosszant.
Kürtömbe fujok, tán az Úr
Egy prédát küld le vigaszul.
Teremtőm! Ott a fák alatt
Izeg-mozog egy drága vad.
A szivem ugrál az örömtől
És zenebonáz és zörömböl,
Ilyett nem látott férfi még.
Milyen kecses és égi szép.
Ho, várj kicsit, kedves hugom.
Most foglyul ejtelek, tudom!
Aranyleány, rád akadtam,
Te többet érsz, mint holmi vadkan.
De jó, hogy a madársereggel
Hajnalban ébredtem ma reggel.
Hálát adok, Uram.
KEGYES:
Ne bánts!
Tudom, nincs benned semmi gáncs
És becsületes, érdemes vagy,
A szived is igaz, nemes, nagy.
Ezért azt kérem, jó lovag,
Oltalmazd árva lányodat,
S hagyj menni utamon tovább.
VÁRUR:
Előbb add nékem az okát,
Miért jársz az erdőn ily magadba?
KEGYES:
A bánatommal elhagyatva,
Számüzve, céltalan bolyongok,
Mint a hazátalan bolondok,
S a szivem ugy fáj, oly nehéz.
VÁRUR:
Beszéded édes, mint a méz.
Te bájos és te üldözött,
Legszebbik minden nő között,
Jöjj, ottan int nekóünk a várlak,
És hitvesemül odavárlak.
KEGYES:
Kérlek, ne üz csúfot velem,
Még a szavad is szégyelem.
VÁRUR:
Te szép, a szivem szakadatlan
Lobog-zubog, akár a katlan,
Nincs itt a földön soha szebb nő,
Nincs rajtad folt, nincs semmi szeplő.
Te az uj élet, a remény vagy,
Lovagi szómra, az enyém vagy.
KEGYES:
Nemes lovag, ha akarod,
Elfogadom védő karod.
Boldoggá üdvözit a válasz,
Hogy hozzám, a pórhoz leszállasz.
VÁRUR:
Menjünk, szép kedvesem tehát,
Kövess az erdőségen át.
KEGYES:
Előbb hallgasd meg, mit a lombok
S a fák alatt számodra mondok.
Nézd azt a délceg fát, mi szép,
Tekintsd pelyhes virágdiszét,
Cukros parfümje ideleng
És tőle illatos a csend,
Ő a nyugalom és a béke
És az egész pagonynak éke.
Mondd, ha egy sólyom szállna rá
És épségét megrablaná,
Rácsapna egy gazdag virágra
És egyetlen bimbót kirágna,
De mind a többi megmaradna,
Megvetnéd-e a csodafát,
A szineit, az illatát?
Kiváncsi lennék a szavadra,
Halljuk tehát a válaszod.
VÁRUR:
Értem, kedves szivem a szót:
Hát egy bimbó, az mit sem tesz,
Tovább szeretném azt a fát,
A szineit, az illatát,
Amely körülötte lengedez,
Hisz oly hatalmas alkotás,
Csak az Isten életre költse,
Bőven lesz abból még gyümölcse.
Tudom kislány, szived mi vijja,
De hát a fának semmi hijja,
Mert én szeretlek végtelen.
No, édes párom, jöjj velem.
(Most a lovagról hallatok,
Ki a szobájában busong,
Már sok bus könyet hullatott,
Szivén a jaj ül és a gond.)
LOVAG:
Boldogságom tört ime ketté,
Nincs többé rózsás, vig köröm,
A csók, az álom, az öröm
Nem válik soha, sohase tetté.
édes Izoldám sohasem lesz,
Nem látom többé a szerelmes
Kegyest, a büvöst, tiszta mátkát,
Anyám okozta éltem átkát,
Ki a mondást szájamba adta,
Majd megreped szivem miatta,
Amint kimondtam szemtelen
És ő, a tiszta, szenytelen,
Nyomban elment, halálra sértve,
Az én anyám felel csak érte,
Ő főzte ki azt a bolond szót
És vére a halálba vonszolt,
Mert a vágytól alig hogy élek.
Ó makulátlan, tiszta lélek,
Nincs párja az egész világon,
Kevély császárnőként imádom
Őt szüntelen. És nincsen asszony,
Ki ugy szeressen és mulasson.
Hát elküldök most valakit,
Országaink kutassa fel,
Ahol csak jámbor nép lakik,
Hé, kamarásom. Ide jer!
KAMARÁS:
Az arcod szomoru. Ugyan
Mid fáj neked, nagy jó Uram.
LOVAG:
A szivem ég, mint a marás,
Segits te kedves kamarás.
A lelkem össze-vissza tépett,
Mert elvesztettem őt, a szépet.
Bu furdal és vágy bujtogat,
És kinoz és csak fojtogat.
Kedv és kacaj mind, mind oda,
Hogy eszemen vagyok, csoda.
Ha nem látom az aranyost,
Haljak meg inkább nyomba’, most.
Járd a földet körös-körül,
S kutasd fel őt majd valahol,
Mert szivem addig nem örül,
Míg a keblemre nem hajol.
Keresd őt minden helyeken,
Délen s a messze keleten,
S mond: az anyám hiába szól,
Menyasszonyom lesz. Tudja jól.
KAMARÁS:
Én minden földeket bejárok,
Nem állja utam semmi árok,
De ugy hiszem, a csapodár,
Nem jön tehozzád vissza már.
LOVAG:
Nem ismered igaz szerelmét,
A lelke gyémánt, szive gyengéd.
Menj! És míg fel nem kutatod,
Zord északot, dus nyugatot,
Délt, keletet, meg nem leled,
Ne lássalak itt tégedet.
CSŐSZ:
Már igazán nincsen szerencsém,
Mert évek óta csőszködöm,
Esőbe, hóba, bősz ködön,
Se a tisztáson, se a mesgyén,
Nem akadt oly fehércseléde,
Mint a multkor került elébem.
Gazdám vadászik, kutya vakkant,
Már üzni kezdi épp a vadkant,
Hogy rábukkant itt e kis érre,
Szent Habakuk, a viznél mit lát?
Egy lányt, vagy egy tündérkét inkább,
Kezét megfogta, kidicsérte,
És hazavitte a kisasszonyt,
Akárcsak holmi hercegasszonyt.
Hát nem kell-e kétségbe esni?
Velem sosem történt ilyesmi.
Aztán most mindig itt lesem,
Lesz-e efajta kegyesem?
És mélázok, mint holmi málé,
S várom, hogy az utamba áll-é.
Ej-haj, ha csipnék ily szüzet,
Az lenne aztán a szüret!
Most elbujok, itt a palánk,
Innen lesem, lesem a lányt.
KAMARÁS:
Szüz Mária, szivünk aranyja,
Istennek makulátlan anyja,
Most gyámolitsd az árva szolgát,
Hogy megtalálja szép Izoldát.
Mert az uram csak érte vágyik,
És érte sir a siri ágyig,
Add vissza neki kegyes ég,
Jó asszonyát, hü kegyesét.
De az a lurkó mire less?
Miben sántikál a füles,
Arcán sötét felhő borong,
Kezében óriás dorong,
A szája is morcos, haragvó,
Gyilkos lesz, vagy utszéli rabló.
Szép jónapot, kedves komám,
Ki felkeltél ilyen korán.
CSŐSZ:
Szép jónapot, komám neked,
Ki személyem megtiszteled.
KAMARÁS:
Nem tudnál kisegiteni?
Egy lány járt itt, szép és deli,
Jámbor, szelid, mint az ima,
A teste fényes és sima.
Emlékezz, láttál ilyen nőt.
CSŐSZ:
Régóta kerülöm az erdőt,
De nőt itt sohse láttam én,
Nem járt itt se ifju, se vén.
Ámbátor multkor, pitymalatkor,
Vadászni ment lovon a gazdám.
Hát egy kis érnél állt meg akkor,
És egy leányt látott meg aztán,
Dereka karcsu, arca lángzó,
Innyére volt a szép leányzó.
Igy szólt: „Ez aztán már teszi!”
És elvitte, mert hát volt eszi.
KAMARÁS:
Pajtás, ezt mondd el rendre még,
Te, nem tudod tán a nevét?
CSŐSZ:
Már hogyne, hisz ösmérem őt,
Izoldának hitták a nőt.
A várur hazavitte végül,
S elvette nyomban feleségül.
Várunkba most ő a derü,
Erényes, édes, egyszerü.
KAMARÁS:
E nőt kerestem, mint a tüt,
Kerek e földön, mindenütt.
Kérlek, hogy járulok elébe,
Hogy’ mint jutok a közelébe.
CSŐSZ:
Az én urnőmhöz jutni lelkem,
Nehéz, majdnem hogy lehetetlen,
Csak általam megy a dolog,
Mert itten én parancsolok.
Rám hallgat minden nőcseléd,
És minden többi csőcselék.
Aztán, ha pénz veri a markom,
S keményen a kezembe tartom,
Kitárom szivesen az ajtót,
S addig papolsz, amig óhajtod.
KAMARÁS:
Hát itt e két vörös forint,
Szedd lábad és fuss nyomba, mint
A szél. Urnődet hivd ide,
Kösd a szivére izibe,
Hogy a dán küldött várja itt,
S közölni óhajt valamit.
CSŐSZ:
Máris futok a ház fele,
És visszatérek majd vele.
Nemes hölgy, tisztelettel esdek,
Jöjj vélem együtt a patakhoz,
Egy délceg harcos érkezett meg,
Ki nagy, fontos ujságokat hoz.
KAMARÁS:
Nemes hölgy, hódolón köszönt
És lábadhoz borul a szolgád,
S az Úr, ki virraszt odafönt,
Kegyelje mindétig, Izoldát.
KEGYES:
Én is köszöntelek, te küldött,
Mi járatban vagy? És ki küldött?
KAMARÁS:
Lovag uram üzenteti,
Hogy feleségül kér haza,
Csupán te kellenél neki,
Te vagy egyetlen vigasza.
KEGYES:
Igen, de vége már a dalnak
És asszonya most másra hallgat.
Urad ravasz és finom elme,
De egy batkát se ér szerelme.
KAMARÁS:
Oh, hogyha látná szenvedését
És hus-apasztó senyvedését,
Mióta urnőm nem vagy ott,
A vére végkép megfagyott.
Szünetlenül érted epekszik,
Csak vágyik és még le sem fekszik,
A bus téboly agyába székel,
És háborog és jajveszékel.
Ha nem jösz el, a dalia,
Hitemre, a halál fia.
Meghagyta, hogy kezed megkérjem.
KEGYES:
Késő kicsit, mert vár a férjem.
KAMARÁS:
Oh szép Izolda, jó Izolda,
Tekints reá s a bánatomra.
Másként szivét folyton harapja
Fájdalma, mardosó haragja.
Te is, te is megbánod egyszer,
Mert nőül venne csakugyan,
Meglátod, sirsz még és epekszel
Hisz ugy szeret az én uram.
KEGYES:
Nem bánom ezt meg sohasem,
Van nékem édes hitvesem,
Nincs nála jobb és szebb, nemes
És mindenütt hires-neves.
A része dézsma, tisztelet,
Lovagi kardja rettegett,
Marhája sok és nagy a rangja,
Dicséri őt a hir harangja,
Szüz cimerén szenyfolt nem ég,
Oly tisztafényes, mint az ég.
Menj vissza hát, fuss vissza hát
És vidd el neki válaszát,
Bus, megalázott kegyesének.
KAMARÁS:
Nemes hölgy, visszatérni félek,
De hogyha máskép nem lehet,
Adj nékem valami jelet,
Egy üzenetet, egy szavat,
Hogy igazoljam, láttalak.
KEGYES:
Hát itt van kedves kamarás,
Az a jel, az a hiradás:
Ismerje meg szerelmesét,
Mondd el neki ezt a mesét:
Egy viruló és zöldelő,
Szép kertben álltunk, én meg ő,
Egy sólyom jön hirtelenül
És egyik ágra települ,
Mely csupa virágpompa már,
A galyról a torkos madár
Egyetlenegy szirmot letép.
A többi, mint régente, ép.
Borzolja tollát, sebesebben
Most jött, azonnal tovarebbent.
És mondd el ezt is: Röpke szárnnyal,
A sólyom aztán visszaszárnyal
S az ágat keresi, de hajh,
Hiába nézi ott a ködben,
Sehol se rózsáll már a galy,
Hát dulva-fulva hazaröppen.
Nemes uradnak mondd csak el,
Ez lesz a hiradás, a jel.
Hadd tudja meg, hogy járt a sólyom.
Menj kamarás, az Isten ójjon.
KAMARÁS:
Hát hazamegyek, csendbe halkkal,
Nem vihetem a nőt magammal.
Megmondjam-e mi a valóság
Gazdámnak? Ez alávalóság.
Inkább hazudok, tán remél.
Azt mondom néki, hogy nem él.
Hallék, vitézlő dán lovag,
Mit várod kamarásodat,
Hisz visszatért?
LOVAG:
Kedves követ,
Ugy lestem a te jöttödet,
Hallottál-e róla hirt,
Kiért szegény lovagja sirt.
KAMARÁS:
Sohasem éltem resten én…
Mert mindenütt kerestem én,
Folyton loholtam, mint kába,
S hol évek óta élt nyugodtan,
Egy nagy városba eljutottam,
A bus, fekete Afrikába.
Aztán beszéltem dalián,
De amikor a drága lány
Rólad hallott, kiért epedt,
Törékeny szive megrepedt.
S meghalt.
LOVAG:
Nem, nem hiszem, szavad csaló,
A hangon érzik, nem való.
Ne nyujts hazug és csalfa rózsát,
Jelentsd nekem, mi a valóság.
Igy nem hiszem regédet el,
Mutass valamit, hol a jel?
Hogy ott voltál.
KAMARÁS:
Parancsod hiven,
E pillanatba teljesítem.
És mindent kételyed elül.
Elhoztam e mesét, jelül:
Egy viruló és zöldelő,
Szép kertbe álltál, te meg ő.
Egy sólyom jön hirtelenül
És egyik ágra települ,
Mely csupa virágpompa már.
A galyról a torkos madár
Egyetlenegy szirmot letép
S a többi, mint régente ég.
Borzolja tollát sebesebben.
Mint jött, azonnal tovarebben.
(Ő mondta igy el.) Röpke szárnnyal
A sólyom aztán visszaszárnyal
S az ágat keresi, de haj,
Hiába nézi ott a ködben,
Sehol se rózsáll már a galy,
Hát dulva-fulva hazaröppen.
Ezt mondta a büvös Izolda.
Hogy véle szómat igazoljam.
Arcát elforditotta menten,
Egy szót se szólt s én tovamentem.
LOVAG:
Oh Jézus, nincs világosabb,
A példa fényes, mint a nap.
Most elhihetem igazán.
Meghalt tehát az én arám.
KAMARÁS:
Meg, jó lovag, a földbe tették,
És csöndesen el is temették.
LOVAG:
Izolda, kikeleti ág,
Te vagy a galy és a virág.
És én a sólyom, aki rádszállt,
S elvitt egyetlenegy virágszált.
Bohó voltam és balga hajh,
Mért hagytalak el drága galy?
Miatta, hejh, be meglakoltam.
Én asszonyom, kisasszonyom.
Ki feküszöl a földbe holtan.
Most sirok és panaszkodom,
Oh tükrök tükre, drága ékszer,
Tüz és öröm, mi végre égsz el?
Jajjal tetézem most a jajt.
Anyám okozta ezt a bajt,
Csalárd szivvel adott tanácsot,
Boldogságomnak vermet ásott.
Most itt ülök keserü gondban,
Hogy ezt a csuf mondást kimondtam!
Meggyilkolták a kegyesem.
És mindhiába keresem.
Csak jönne a dsidás halál,
Akármikor készen talál.
Mert bárhova, bármerre nézek,
Vigasztalan, sötét enyészet.
Mostan vig szivvel meghalok,
Várnak rám az angyalok,
Isten emeld fel lelkeinket
És végy magadhoz végre minket,
Uram, irgalmazz én nekem…
- - - - - -
Im, véget ért az életem.
HIRNÖK:
Nők, férfiak, lányok fiucskák.
Látjátok, ez itt a tanulság:
Ha utatokba nő kerül,
A szivetek hiven szeresse
És meg ne vesse, ne nevesse,
Szeresse bátran, emberin.
Nézzétek ezt a lovagot,
Szegény botort, szegény vakot.
Kapott csalárd, hamis
tanácsot.
Aztán a foga belevásott.
Pedig a kegyesét a kába,
Imádta roppant, de hiába.
A hiv szerelmes lépre ment,
Mert ama szót, a szemtelent
Kimondta és elhagyta erre
A kegyese, örök szerelme.
Ezért én azt tanácsolom,
Hogy a férfi mindenkoron
Pallérozott módon beszéljen
És durva szókkal sohasem éljen.
S főkép tisztelje mind a nőket
És meg ne csalja soha őket.
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
