Mesét
mondok nektek, gyerekek, a mesemondóról, mégpedig olyan mesét, amely igaz.
Kijegyzettem az Élet Könyvéből, hova az Igazság szokta feljegyezni a maga való
tényeit.
Hallgassátok!
Ez az öreg ember, akinek arcképét
látjátok: Pósa Lajos. Az egész ország gyermekvilága Pósa bácsi-nak ismeri. Negyven esztendeje már, hogy Pósa bácsi az
egész országé. Negyven esztendeje mondja az ő történeteit, meséit, dalos lelke
negyven esztendeje termi a magyar föld szívével együtt dobogó érzéseit.
Negyven esztendő nagy idő. A
Gömör-megyei falu tűzlelkű, el-elmélázó gyermeke megmaradt e hosszú idő alatt
is annak, aki egykor volt: a magyar falu magyar énekese; a magyar haza tűzlelkű
imádója; a magyar édesanya meleg szívű gyermeke.
Nagy, ősz hajú gyermek.
Én ismerem őt, gyerekek. Munkástársa
vagyok sok szép esztendeje, s ha beszélek róla, igazat beszélek meseszóban is.
Pósa bácsi sok-sok verset írt az
édesanyjáról. Nem cifrálkodó verset, nem dicsekvőt. Ilyenkor – úgy képzelem el
– odatelepedett melléje, mint egykor kisgyermek korában, s hagyta, hogy beszéljen
a szíve. A városból elszállott a lelke a kis faluba. A cifra köntösű asszonyok
helyett látott egy jóságos öregasszonyt, a nagy paloták helyett a kis falusi
házat; a lárma helyett körülvette őt a falunk békességes csöndje. Virágzott a
körtefa, szólott a rigó, hallatszott a pásztorfurulya.
És a gyermekköltőnek minden szava
friss, meleg, igaz volt.
A falu kitárta a két karját, magához
ölelte az ő fiát, s hívta vissza:
- Jer haza, itt mindenki szeret téged!
Maradj itt a mezőn, melynek virágait szereted! Te a mi jó, hűséges gyermekünk
agy. A nagy város nem adja meg neked azt, mit mi adunk.
De a költőgyermek az egész magyar
földet szerette, neki az egész haza kellett. Ez a haza, amely tele van édes-bús
emlékkel. Amerre tekint, mindenütt a múltról beszélnek a várromok, a
csataterek, az öreg Duna, a szőke Tisza, az erdélyi bércek. A Pósa bácsi szíve
olyan, mint egy finom ezerhúrú hangszer, amelyen a húrok maguktól rezdülnek
meg.
A várromok láttára megszállja a múltnak
nagy dicsősége. Bejárja lelke az ezer esztendőt, lobog, ég a vére. Csatákról
álmodik,k hős9öket bámul, dicsőíti.
A pásztortűz láttára mintha mindenik a
nagy falujában volna, s az egész ország az ő szülőfalva volna, leborul a magyar
földre, s boldog, hogy ölelheti.
Mert ez a legszebb a világon, sehol
ehhez fogható nincsen. Ezt ő nemcsak mondja, hanem érezi is. Ez neki a
legnagyobb igazság.
Jertek gyermekek, jertek! – így ujjong
az ő gyermeklelke! Titeket kereslek, mert a tiétek akarok lenni. Üljetek
mellém, s hallgassátok, mint dobog a szívem:
- Anyátok, apátok és magyar hazátok
éljen bennetek úgy, mint bennem, utolsó leheletig. Ez az ég, amely fölénk
terjeszti óriási kárpitját, s ez a föld, amely megtermi nehéz munkánk jutalmául
kenyerünket: a miénk. Minden vándorfelhő, minden fecske, minden zümmögő bogár,
minden darabka rög a miénk, s mindezt szeretni kell. Nincs boldogtalanabb, mint
az, akinek ettől el kell szakadnia.
És megtanítja az ő hívő lelkével
imádkozni a gyermekeket.
alázatosan,
bensőséggel, teljes odaadással.
És ezt teszi immár negyven esztendő
óta. Annak is, hogy a gyermekek számára újságot szerkeszt, éppen most van kerek
25 esztendeje.
Bizony szép élet ez – mondom én. A
legszebb, minőt el tudok képzelni.
Megmaradni gyermeklelkűnek, s írni
azoknak, akik együtt sírnak, együtt örülnek velünk: írni nektek gyermekek, maga
az örök ifjúság.
Fehér hajú, fehér szakállú barátom,
Pósa bácsi, íme az én szívem, most, midőn rólad ezeket a sorokat írom megtelik
csodálatosan meleg érzéssel. A te szép, hasznos életed, ez a meleget árasztó, erős
példa mindazoknak, akik a jót hirdetik és szavuk nem hiábavaló.
Hadd szorítsam meg a kezedet meleg
barátsággal, mondjam neked százezer meg százezer gyermek nevében:
- Pósa bácsi, áldjon meg téged az Isten!
**
Pósa bácsi családja körében
Ezek
a képek Pósa bácsit családja körében tüntetik fel. Lássa képét az egész ország,
s érezze, hogy Pósa bácsinak negyven esztendő munkájáért az adósa.
Itt van hitvestársa és mostoha leánya a
képen, csakhogy Pósa bácsi nem mostohaapja, hanem igazi apja ennek a leánynak.
Az egyszerű otthon pihenőhelye az öreg
költőnek, aki sohasem szerette a lármás életet, a szereplést sem szerette, nem
is kereste, de annál jobban a békességet, s a meghitt kört, egy-két jó barátot,
akik vidáman, egymás becsülésében, együttérzésben tudnak meglenni.
Ebben is a falu szülötte maradt ő, az
ma is. Édesapjának emléke, szülőfalujának szelíd képe élt benne.
Ez a kis család, melynek körében
éldegél.
A nagy család pedig a nemzet; gyermekei
a magyar haza ezer meg ezer gyermeke, akik talán sohasem látták
szemtől-szemben, de érezik, hogy hozzá tartoznak. Hozzá tartoznak mindnyájan,
akik verseit olvasták, gyermekek, akik az ő versein nevelkedtek és azok a
felnőttek is, akiknek legkedvesebb írójuk Pósa bácsi volt, amikor még ők is kicsinyek,
gyermekek voltak. No hát, érezzék is, hogy hozzá tartoznak és sokat
köszönhetnek Pósa Lajosnak.
Pósa bácsi verseiből
A HAZA
Tudjátok-e, mi a haza?
Az a hajlék, hol születtünk,
Hol a dajka altatóan
Dudolgatott dalt felettünk,
Hol az akác lombja borul
Ablak alatt az ereszre,
S eresz alján csicsereg a
Villásfarku, vidám fecske.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!
Tudjátok-e mi a haza?
Az az udvar, hol tipegtünk,
S gyönge kézzel a homokból
Arany várat épitettünk.
Az a kis kert, hol virágot
Kötözgettünk bokrétába,
S bokrétásan szenderegtünk
Rózsabokor árnyékában.
- Bárhova visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!
Tudjátok-e mi a haza?
Az a templom, Isten háza,
Hol az ének szárnyain szállt
Lelkünk föl a magasságba.
Ahol együtt imádkoztunk,
Szüle, gyermek, testvér, rokon…
Hallgattuk a pap beszédét,
S hit ragyogott az arcokon.
- Bárhova visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!
Tudjátok-e mi a haza?
Az a játszóhely a dombon,
Hol labdáztunk, kergetőztünk…
A haza az édes otthon,.
Az a falu, az a város,
Ahol vesszőn lovagoltunk,
Az a határ, hol kalappal
Tarka szárnyu lepkét fogtunk.
Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek.
Tudjátok-e mi a haza?
Kéklő hegyek koszoruja,
Hol a pásztor furulyáját
Édes-búsan fúja, fúja,
Hol a tölgyek magas alján
Kék ibolyák illatoznak,
Gyöngyöket szór kristályvize
A zuhogó patakoknak.
- Bárhová visz szerencsétek
Ezt a hazát szeressétek.
Tudjátok-e mi a haza?
Déli bábos arany róna,
Hol a szellő messze síkon
Sárga kalász ringatója,
Hol a népnek veritékét,
Issza be a föld göröngye,
Kenyeret ad, áldást terem
Munkájának hulló gyöngye.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!
Tudjátok-e mi a haza?
Erdő, mező, berek, liget,
A mormoló habok közül
Ránk mosolygó tündérsziget
Kárpátoknak büszke bérce,
A Tisza és Duna tája,
Minden kicsi kis rögöcske,
Árpád vére hullott rája.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!
Tudjátok-e mi a haza?
Mindnyájunknak szent bölcsője,
Őseinknek pihentető
Szép virágos temetője.
Mindnyájuknak édes anyja,
Hiven ölel kebelére…
Érte éljünk, ha kell haljunk!
Áldás minden porszemére!
- Bárhová visz szerencsétek,
A hazát hűn szeressétek!
A KIS TÜZÉR
Foly a csata a sík rónán
Vérvirágok nyilnak,
Tűzben ég a honvéd szíve,
Mint az égi csillag.
Más egyebet nem lát, csak a
Zászlónak lengését,
Lengő zászlón a hazának
Könnyáztatta képét.
„Ne sirj, ne sirj, édes hazánk!”
- Zúgják a honvédek –
Az utolsó csepp vérünkig
Védelmezünk téged!
Dörg az ágyu, csattog kard,
Eget, földet rázza,
Körös-körül kivirít a
Csaták vérvirága,
Zsönge arcu gyermektüzér
lelkesedve céloz:
Villám tüze nagy cikázva
Ér oda a célhoz.
Visszadörög az ellenség
Cikázó villáma –
Azt a lelkes, zsönge arcu
Kis tüzért találja.
Megsajnálja a hős vezér,
Simogatja lágyan;
Törölgeti véres fürtjét…
Haldoklik karjában.
„Találtam-e, tábornok őr?
- Rebegi suttogva,
„Édes fiam, tiz németet
Fektettél a porba.
„Adja hirül jó anyámnak,
Majd ha fekszem holtan,
Hogy neki is, hazámnak is
Vitéz fia voltam.
S mosolyogva hal meg ott a
Tábornok karjában –
megkönnyezi a hős vezér,
Simogatja lágyan.
Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése