I. József Attila utolsó
kötete
II.
a) Két hexameter
b) Kész a leltár
c) Kései sirató
d) Születésnapomra
e) Mint gyermek…
f) Tudod, hogy nincs
bocsánat
g) Karóval jöttél
h) Talán eltűnök hirtelen
i) Íme, hát megleltem
hazámat
III. Összegzés
1936 decemberében – egy évvel tragikus halála előtt – jelent meg József
Attila utolsó verseskötete Nagyon fáj
címmel. Mint ahogy már a cím érezteti, ez a kötet a személyesen átélt, nagyon
fájdalmas érzületű versek gyűjteménye. Az előző kötet, a Medvetánc (1934) óta csak néhány év telt el, de ezek az évek hatalmas
változást hoztak a költő életében. Ekkor már kettős veszélyhelyzetben élt, a
történelmi és az egyéni sors egyaránt negatívra fordult. Egzisztenciálisan
teljesen bizonytalanná vált, nem volt biztos kenyérkereső foglalkozása,
betegsége súlyosbodott, fokozatosan elmagányosodott, hiszen sem magánemberként,
sem költőként nem talált igazi közösségre.
Kíméletlen önelemzései szülik a életösszegző verseket. Keserűen vallja be,
hogy semmi leehetősége a méltó életre, s ezt a tényt meg is magyarázza: a
vereség fő oka saját élete elhibázottsága. Nem talál olyan szerepet,
magatartást, amely kiutat kínálna számára.
Kedélyállapota egyre inkább a szélsőségek között hullámzik. A sorozatos
kudarc, a sehova sem tartozás kétségbeesésbe taszítja. Maga mögött minden hidat
felégetve a pszichoanalízishez folyamodik: buzgón tanulmányozza a
mélylélektant, a freudi tudatalatti titokzatos világot.
A Két hexameter és a Kész a leltár című versek, amelyek
tömören és röviden összefoglalják eddigi letét: „… születtem, elvegyültem és kiváltam.”, „Éltem – és ebbe más is
belehalt már”. Keserű, mély fájdalmat sugárzó gondolatok. A Két
hexameterben mérlegre teszi a tisztesség fogalmát, s keserűen állapítja meg,
mindegy hogy mit csinál vagy milyen, „kiterítik úgyis”. 1936-ban, harmincegy
évvel a háta mögött már azt írja: „immár
kész a leltár”; és ez azt érzékelteti, hogy nem lehet más kiút számára,
csak a halál, nem akar több szerepet játszani, belefáradt az élet
viszontagságos útvesztőibe. A mindig meglévő analizáló hajlama a kezelések
hatására megerősödik. A megrendült lélekben felszabadulnak az elfojtott
gyermekkori vágyak, előtörnek fájdalmas emlékek.
A verskezdet a lírai én állapotát, a válságot érzékelteti a „harminchat
fokos láz” paradoxonával. Azt a veszteséget panaszolja el, amit az anya
létezésének, gondoskodásának fájdalmas hiánya jelent. A „harminchat fokoz láz” nyomatékával – mivel ez a normális emberi
testhőmérsékletnél alacsonyabb – a költő a szenvedést, az életéért, az
egészségéért folytatott állandó küzdelem lelkiállapotát fejezi ki. Az
anyakomplexus szólama csendül fel a vers soraiban, ahol költő a támogatást, a
törődést, a gondoskodást várná az anyjától, „s te nem ápolsz”, mert meghaltál, állapítja meg tárgyilagosan. A
múltat, a halált egy sajátosan erotikus kép festi le: „Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, / kinyujtóztál a halál oldalán.”
Az emlék felidézésében ott van a háborús Budapest, a szabadszállási
élelemszerzés gyötrelmének leírása. A részletek felidézése az ellentéteket
hozza felszínre: „te már seholse voltál”
döbben rá a költő. Ez a létállapot indítja el a kisgyermekkor emlékeit. Az „édes
emlő”, a gyermekkor kezdetét, az anya-gyermek bensőséges kapcsolatát, a
szoptatást idézi, a neveltetést a „vigasztaltad”
és „pirongattad” igepár sajátos
ellentéte adja vissza. Mindezt átszínezi a bűn érzését elutasító vádaskodása,
amellyel egy időben jelentkezik a becsapottság érzése is. Látjuk a kisgyermek
tehetetlenségét, akinek ételét anyja fújja, kavarja. A költő tág ívű ellentétet
alkot a mama jövőt jósló, reményt keltő szava és a jelen fájó felismerése
közötti valóság leírásával. A csalódás a továbbiakban egyre ingerültebb, s a
szeretet érzése hevesen csap át gyűlöletbe. A kegyetlenség és az érzékenység, a
bűntudat és a szitkozódás, a szeretet és gyűlölet lélektani egysége az
elkeseredett költő lelkiállapotát tükrözi.
A Születésnapomra című verse is
egy alkalom arra, hogy addigi életét összegezze, szembenézzen az elkövetett
hibáival, beteljesületlen vágyaival, boldog perceivel. Ő nem kap ajándékot
mástól, így meglepi magát egy verssel a harminckettedik születésnapja alkalmából.
Ez viszont valóban egy kincs, hogy 32 évet megélhetett. Öniróniával festi meg
ezt a „kincset”, ami elég szegényes. Eltelt az életéből ennyi év, és még sosem
élt igazán „jól”, jó anyagi körülmények között, sohasem volt igazán boldog. Ez
azonban nem csak az ő hibája, hiszen arról a helyről – az egyetemről –
tanácsolták el, ami életének egyik alappillére lehetett volna.
A vers alaphangja elégikus, érződik a zaklatott lelkiállapot. Ez a
feszültség a vers mozgatóereje, s ez hozza felszínre a költő belső vívódását.
Az ellentétek, az állítások és tagadások által létrehozott feszültség egyre
fokozódik. Mindaddig, amíg az emlékek, a beteljesületlen vágyak, az el nem ért
célok halmozásának csúcsára érnek el. Csak akkor nyugszik meg a költő, amikor
már minden fájó érzés felszínre tör belőle. Újra átéli azokat a fontos
eseményeket, amelyek meghatározták, formálták, alakították eddigi életét. Amíg
a halál fenyegetettségét nem érzi, előtte nyitva áll a jövő kapuja, lehetősége
van eddigi életét megváltoztatni, átformálni, kitűzött céljait elérni.
Mind magánéleti, mind közéleti törekvéseiben, vágyaiban azonban kudarcot
vallott. Élettársával, Szántó Judittal szakított, újabb szerelmei sorra
egyoldalúnak bizonyultak. Politikai reményei sem váltak valóra, sőt
ellenkezőleg: a nácizmus erősödött, s a baloldaliság erejét vesztette, a
szovjet bolsevizmusról pedig egyre riasztóbb hírek érkeztek.
Válságát önmarcangoló versek sokasága jelzi. Kései verseiben gyakori a bűn
és bűnhődés motívuma. Bűntudata van, de ennek a bűnnek nincs tárgya. A költő a
leltárkészítés idején újra és újra végiggondolja, mi lehet az ő vétke, hogy
minden jó elpártolt tőle. Csak a hiány, a kifosztottság az ő sorsa. Az apa
hiányát panaszolja a Mint gyermek…
című versében. Az apai házat felgyújtó bosszúálló gyermekhez hasonlítja magát,
aki saját magának tesz szemrehányásokat az apátlanságért, most bűntelenül is a
kiengesztelést keresi, kisírná magát az apa egyetlen mosolyáért, de mindez reménytelen,
lehetetlen, mint az is, hogy erényre találjon. Csodavárón kesergi el a tényt,
hogy még a jó szót sem kapja meg, s úgy érzi, hogy egy egész világot
hamvasztott el szívében. Bűntelenségében is bocsánatot vár, de szeretné tudni,
mi az ő bűne, hogy egész élete ilyen értelmetlen. A költő megkeseredettségét,
csalódottságát a kor divatos gyógykezelésével, a pszichoanalízissel kezelték. A
gyógymód lényege, hogy a tudatküszöb alá rejtett bűnök, szégyenek, kudarcok
sokaságától a személyiséget meg kell tisztítani. A vers is egy ilyen
időszembesítő vers, mind a három idősík megjelenik benne. A kezdő kép a múltat idézi
a gyermekkori indulatok zabolátlanságával, a jelen idő nem más, mint a múlt
őszinte megbánása, mert ez a tragikus önsors a kilátástalanság, a céltalanság,
a felelősség kérdését veti fel. Ahhoz, hogy a személyiség önmagáért
felelősséget tudjon vállalni, alaposan ismernie kell önmagát – ez a célja a
kezeléseknek is – épp ezért kutatja a költő, hogy mi lehet az oka a
szeretethiánynak, a társ-, a család hiányának, a közéleti, az irodalmi
megbecsülés elmaradásának.
A költő az el nem követett bűnökért is vállalja a vezeklést, s „Bűnei”
megbocsátását reméli.
A Tudod, hogy nincs bocsánat
című költeménye önmegszólító, szenvedélyes hangvételű. A vers alapmondata: „Légy, ami lennél: férfi.”
Tele van felszólító módú igékkel, érződik benne az örök szeretethiány, de a
megoldást is megtaláljuk, miszerint a költőt megmenthetné a hűség, a hit, a
szeretet. József Attila lemondana gondolatairól, ha az egyéni lét biztonságba
menekülhetne. A feltételes mód mintha a reménytelenséget sugallná.
Utolsó három verse Balatonszárszón íródott testvérei körében. Ekkor már
csak ritkán kelt fel az ágyból, és csak azért írt, hogy Flórának bizonyítsa,
nem rosszabbodott állapota.
Létösszegző elégiái közül talán ez a három vers a legmegrázóbb: a Karóval jöttél, a Talán eltűnök hirtelen és az Íme,
hát megleltem hazámat kezdetű költeményei. Közös bennük a kudarcérzés, és
az elrontottnak vélt élet feletti gyász: úgy érzi, hogy alkalmatlan volt az
életre, egyben a méltó halál lehetőségét is elveszítette: „halálom is hasztalan” – mondja.
A Karóval jöttél (1937. október)
című verse önmegszólító vers. Az életét, sorsát kívülről, felülről tudja látni.
A költő önmagát, a válságban lévő személyiségét öniróniával szólítja fel a kiélezett
élethelyzetben, amelyben egész forradalmiságát megkérdőjelezi: még ellenségeket
sem sikerült szereznie magának. Élete zátonyra futott, s örökre a „Hét Torony” rabja. A vers a
beteljesületlen vágyak, szándékok és a nagyot akarások kudarcának vallomása,
melyen érződik a feleslegesség tudata.
Míg az Eszméletben megrajzolja a
„meglett ember” képét, ebben a
versében teljesen ellentétes személyiségéről fest képet, aki soha nem tudott
felnőtté válni. Ez az önmarcangolás viszi el tudatát a halálba készülődésig.
A karó metaforája az értékhiányt, a verés eszközét mutatja. A versben a
költő elemzi magatartását, elénk tárja vágyait, és azokat a lehetőségeket,
amelyek sajnos adottak voltak számára. Felismeri, hogy talán ő okozta saját
nyomorúságát, ezért korholja magát. Bemutatja a lehetséges magatartási formákat
is: mondjon le vágyairól, és elégedjen meg a létezés tudatával? Tudjuk, hogy a
költő számára az értelmetlen élet maga a halál.
A Talán eltűnök hirtelen című
vers hangulatát az utolsó sorok határozzák meg: „most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek”. A gúny
helyébe itt a lemondó sírás, a kemény vádaskodás helyébe elérzékenyülő
részvétérzés lép. Megbánásról beszél a költő, s a szigorú ítélkezést az árvaság
felpanaszolása váltja föl.
A költő életének összegzését a három idő – a jelen, a múlt és a jövő –
szembesítésével végzi. A középpontban a jelen áll, de ez a jelen a múlt
következménye, s meghatározza a jövőt. A jelen képe pedig magába foglalja az
élet folytathatatlanságának motívumát. A
vers logikai felépítése: tétel – érvelés – következtetés – a költő
zaklatott lelkiállapotát tükrözi: „elpazaroltam mindenem”. Önmagát vádolja:
elrontotta, elhibázta életét. Az érzelmi és erkölcsi következtetések az
önvádhoz, a bűnösség érzéséhez vezetik a költőt, és már csak a „talán”
bizonytalansága tartja vissza a költőt a halál gondolatától. A „semmi ágán”
léthelyzetének végpontja ez.
Az Íme, hát megleltem hazámat
című versében már lezárt tényként szerepel a sírba zuhanás képe. Itt már nem is
a halálról van szó, hanem az azt követő temetésről. A „puha párna” és az eltűnő vadnyom után nyers szókimondással beszél
sírjáról. Nem önmaga hibázta el életét; barátait, szerelmeit s a kívülállókat
is vádolja a költő. Magára hagyták, pedig „velük
voltam volna és boldogan”.
Megdöbbentő a mű indítása, olyan, mintha József Attila már a halál
partjairól nézne vissza. Leírja azt a társadalmat, amely nem fogadta be őt,
amely még mindig nem jó, és nem tud megújulni, ahol még mindig a ranglétra
tetején állók mondanak ki törvényeket: „Törvényünk
háborús még” – ezzel utal a két világháború közötti állapotra is, s
legfőképpen a fasizmus terjedésére, amely már ekkor hazánkat is elérte.
„Így éltem s voltam én hiába”: az
utolsó versekre jellemző haszontalanságérzet itt is kifejeződik. „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni
helyemen.” Utoljára még az emberiségnek kíván jót: családot, szeretetet,
hitet, reményt. A költő csak önmaga sorsát zárja le, az emberek nem
pusztulhatnak el, hiszen az utolsó szó is az: hogy „remél”.
Mind a három vers egy fejlődésrajzot mutat be. A válsághelyzetből vezető
kiút keresését és megtalálását: a halált. Az elégikusság közös alaptónusán túl
a három vers hangneme más és más. Az elsőben még nem egyértelmű a halálra
készülés, a másodikban már csak a talán szó fogja vissza a költőt a haláltól,
az utolsóban pedig már lezárt tényként szerepel a sírba zuhanás. Az elégiák
hangja is meglepő. Leszegényített nyelven sorolja panaszait a költő, ezzel is
kifejezve kiábrándultságát, reménytelenségét.
József Attila összegző verseiből olyan költőt ismerünk meg, akinek sok
sorscsapást kellett elviselnie, akinek tiszta szerelmi lángolásai rendre
beteljesületlenek maradtak, aki megmaradt gyermekinek egy egyre kegyetlenebbé
váló világban, amely örökös szorongással töltötte el. Mindezek ellenére
megtartotta azt a harmonikus költői önkifejezést, ami haláláig is mentsvárul
szolgált. József Attila költészetének minden szavából kiérződik, mit szenvedett
ez a boldogságra készülő, önfeledten nevetni nem tudó, ordítozó és toporzékoló,
kedves és csöndes, felnőttségében is gyermek, gyermekségében árva ifjú ember.
Mit szenvedett magányában, félelmében, hogy végül harminckét évesek késekkel a
szívében, a gyötrelem, a vacogás, a szégyen láthatatlan tőrdöféseivel kúszott a
tehervagon kerekei elé, hogy megszabaduljon a világfájdalmat magában hordozó
maró érzéseitől. Ma már tudjuk, hogy 1937. december 3-án egy zseniális költőt
veszítettünk el.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A 20. század irodalmából
62-66. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése