A görög „tragikus triász”
második tagja a sors kegyeltje volt, vagy – ahogyan Szerb Antal mondja – az
istenek és az emberek kedvence. Az isteneké, mert jómódban és jó egészségben
közel száz esztendőt élt, s még inkább, mert költői ihlete, Shakespeare-hez,
Goethéhez vagy a mi Arany Jánosunkhoz hasonlóan, az idő múlásával nemhogy apadt
volna, de késő öregkoráig újabb és újabb forrásokkal gazdagodott. és kedvence
volt az embereknek is, akik egyéniségét éppúgy szerették, mint költészetét: az
athéni drámai versenyeken, ha új darabokkal jelentkezett, majd mindig őt
rangsorolták elsőnek, csak ritkán szorult a második és egyszer sem a bukást
jelentő harmadik helyre. A közkedvelt drámai költőre több ízben fontos állami
tisztségeket ruháztak, halála után pedig Hérósznak kijáró tiszteletet szavaztak
meg neki.
Athénban született,
nagyjából egy időben a demokratikus rend megszületésével. A görög-perzsa
háború, A Dareiosz felett aratott marathóni (490) és a Xerxész ellenében
kivívott szalamiszi (480) diadal gyermekkori emlék maradt számára. A háborút
követő évtizedekben érett férfivá, akkor, amikor Athén Periklész vezetésével
nem csupán a politika, de a kultúra területén is nagyhatalommá nőtte ki magát.
Olyan nagyhatalommá,amelyet a tragédia színpadán Aiszkhülosz, Szophoklész és
Euripidész, a komédiában Arisztophanész, a történetírásban Hérodotosz és
Thuküdidész, a filozófiában a szofisták, Szókratész és a fiatal Platón, a
képzőművészetben az athéni Akropoliszt mesterművé álmodó Pheidiasz fémjelez. S
ámbár öregkorát beárnyékolta a szülővárosa és Spárta között majd harminc
esztendőn át dúló peloponnészoszi háború (431-404), a sors abban is kegyes volt
hozzá, hogy az athéni fegyverek kudarcát, szeretett városának vereségét nem
kellett megérnie.
Hiába volt a sors
kegyeltje, az istenek és az emberek kedvence Szophoklész, életművében
lépten-nyomon gyötrő kételyeket sorakoztat, az emberi lét eredendő
törékenységéről és fenyegetettségéről vall még akkor is, ha hősei netán
győztesen kerülnek ki a drámai konfliktusokból. Az istenek akarata és szándéka,
úgy látja, kifürkészhetetlen, az ember vakon, tévhiedelmek közt botladozik,
törvényei és az igazság helyett esetleg a durva önkényt szentesítik; jónak és
ésszerűnek képzelt elhatározásai megannyiszor romlást és pusztulást okozhatnak,
vélt makulátlansága és feddhetetlensége nemritkán bűnös iszonyatként
lepleződhetik le – de éppen a létnek ilyen veszedelmeivel szembenézve nyernek
elbukó hősei tragikus nagyságot és méltóságot.
Hosszú élete során mintegy
120 darabot írt, melyek közül, a sok – zömmel papiruszon előkerült –
kisebb-nagyobb töredéket leszámítva, teljes terjedelmében mindössze hét maradt
ránk: a Trakhiszi nők, az Aiasz, az Antigoné, az Oidipusz király,az
Élektra, a Philoktétész és az Oidipusz
Kolónoszban. Valamennyi az ötvenedik életévét már maga mögött hagyott
Szophoklész alkotása.
Az Antigoné (Kr. e. 442) (versmértéke:
a párbeszédes részekben hatos jambus, a kardalokban változó lírai metrumok)
Thébai mitikus uralkodóházához, a Labdakida-családhoz fűződő mondakör egyik
epizódját dolgozza fel. Labdakosz fia, Laiosz – így szól a történet – jóslatot
kapott, hogy fia meg fogja őt ölni, és saját anyját veszi majd feleségül.
Laiosz kitéteti ugyan a csecsemő Oidipuszt, hogy ez be ne következhessék, de a
pásztorok megmentik, s a jóslat idővel pontról pontja teljesül. Az igazi
szüleiről mit sem tudó Oidipusz, mikor férfivá serdülve Thébaiba tart, odafelé
menet egy szóváltásból támadt csetepaté során halálos sebet ejt az éppen arra
kocsizó Laioszon. Miután legyőzi a Thébaiban garázdálkodó szfinxet, és a
polgárok Laiosz helyett hálából őt választják királyukká, a megözvegyült királynéval
– azaz tulajdon anyjával – köt házasságot. Az igazságra évek múltán maga
Oidipusz derít fényt (ez a tárgy az Oidipusz
királynak), s szemét büntetésül önkezével vájva ki, élete hátralévő részét
száműzetésben tölti. (Utolsó napjáról
szól az Oidipusz Kolónoszban.)
Fiai, Eteoklész és Polüneikész, úgy határoznak, hogy felváltva fognak uralkodni
Thébai fölött, de mert Eteoklész a neki szabott idő lejártával sem adja át a
trónt, Polüneikész szövetségeseket toboroz, és hadsereg élén vonul Thébai
ellen. A védők végül is visszaverik az ostromlókat, a két viszálykodó fivér
azonban a harcok során egymás kezétől esik el. A királyi hatalom legközelebbi
férfi rokonukra, Oidipusz sógorára, Kreónra száll – itt indul az Antigoné cselekménye.
Az Élektra (Kr. e. 420 körül) (versmértéke:
a párbeszédes részekben hatos jambus, a kardalokban változó lírai metrumok) a
trójai háború köré fonódó mondakörből merít. Az előzmények messzire,
közvetlenül a háborút megelőző időre nyúlnak vissza. A Trója ellen készülő
görög hadsereg már egybegyűlt Aulisz kikötőjébe, de a fővezér, Agamemnón
megbántotta Artemiszt, s a haragvó istennő akaratából beállt szélcsendben a
hajóraj vesztegelni kénytelen. A jóslatok az istennő kiengesztelésére Agamemnón
egyik leányának feláldozását követelik. A vezéri kötelességei és apai érzelmi
között őrlődő Agamemnón hosszas tusakodás után magához hívatja Iphigeneiát,
akit fel is áldoznak Artemisznek – és a tüstént feltámadó szélben a sereg most
már vitorlát bonthat Trója felé. Míg a görögök Agamemnón vezénylete alatt tíz
nehéz esztendeig Priamosz városát vívták, otthon a hadba vonult király
felesége, Klütaimnésztra csalárdul Aigiszthosszal osztotta meg a hitvesi ágyát.
Ez a kapcsolat olyan szorossá vált, hogy a két szerető a háborúból diadalmasan
hazatérő Agamemnón orv meggyilkolásától sem riadt vissza. Halálra keresték az
akkor még csecsemő Oresztészt is, Agamemnón egyszülött fiát, hogy a trónnak ne
maradjon várományosa, de őt nővére, Élektra még idejekorán a nevelőjére bízta,
és messze, hű barátok között rejtette el. Ettől fogva a leány csak apja
emlékének élt a szülői házban. Anyja és Aigiszthosz leplezetlen ellenszenvvel
bántak vele, de ő sem titkolta kettőjük iránt táplált érzelmeit: sem mélységes
gyűlöletét, sem azt a forrón dédelgetett reményt, hogy a hazatérő Oresztész
bosszuló kardja egyszer majd lesújt rájuk – így tűnik fel, a várakozásba
már-már belerokkanva, a nevét viselő tragédia elején.
A két darabnak nem kevés haza megszólaltatója akadt. Az
Antigonét egyebek közt Csiky Gergely (Budapest, 1880), Csengery János
(Kolozsvár, 1919), Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest, 1950), az Élektrát
Csiky Gergelyen és Csengery Jánoson kívül Devecseri Gábor (Budapest, 1950)
ültette át magyarra. Az utóbbi darab honi befogadása terén azonban, már jóval
korábban, úttörő szerepet játszott Bornemissza Péter Élektrája (Bécs, 1558),
amelyben Szophoklész görög szövege eredeti és jelentős mű rangját megütő
átdolgozássá formálódik.
ANTIGONÉ
Főbb
szereplők:
ANTIGONÉ és ISZMÉNÉ, Oidipusz leányai; A THÉBAI VÉNEK
KARA; KREÓN, Thébai frissiben trónra lépett királya; HAIMÓN, Kreón fia,
Antigoné vőlegénye; TEIRESZIASZ, Thébai jóspapja; EURÜDIKÉ, Kreón felesége.
Történik Thébaiban.
Antigoné feldúltan
újságolja Iszménének az új király, Kreón hirdetményét: a város védelmében
elesett fivérük, Eteoklész számára díszes temetést rendelt el, viszont
parancsba adta, hogy másik, ugyancsak elesett fivérük, Polüneikész, aki a
támadó csapatokat Thébai ostromára vezette, megbélyegzésül maradjon temetetlen,
őt szigorúan tilos elföldelnie bárkinek. Antigoné előbb igyekszik rávenni
Iszménét, hogy temessék el fivérüket együtt, de mikor nővére, bár szíve mélyén
egyetért vele, a király törvényerejű parancsára hivatkozva elzárkózik ettől,
felháborodva jelenti ki: akkor hát nélküle, egyedül adja meg Polüneikésznek a
végtisztességet.
A két leány távozása után
bevonuló kar az ostrom epizódjait idézi fel, és lélekben már részint a győzelmi
ünnep dionüszoszi mámorára, részint a győzelem eredményeképp várt békés és
nyugalmas életre készül. Ekkor lép ki palotájából az Eteoklész halálával trónra
került új király, Kreón. Trónbeszédében, röviden áttekintve az elmúlt néhány
nap viharos történésein, uralkodói alapelveit foglalja össze: legfőbb értéknek
a város javát tekinti, s a közérdeket mérlegelve tesz különbséget ellenség és
barát között. Ebből az alapelvből fakadt temetési rendelete, melynek
betartatása, figyelmezteti a kényszeredetten bólogató kart, nekik is
kötelességük. Alig hangzanak el szavai, futva jön a Polüneikész holtteste mellé
kivezényelt strázsák egyike. Riadtan, ötölve-hatolva vallja be, hogy valaki,
jelképes temetésül, porréteggel hintette be a tetemet. Kreónt elfogja az
indulat: mindig sejtette, hogy ellenlábasai vannak a városban, bizonyára ők
vesztegették meg a tettest, hiszen nincs a pénznél nagyobb úr. Mielőtt
távoznék, fenyegető hangon azzal küldi vissza az őrt, hogy saját érdekében
mihamarébb kerítse kézre parancsa megszegőjét.
A kar az emberről kezd
elmélkedni, melynél nincs különösebb lény a világon. nagyszerű felfedezéseket
tesz, csakhogy ezeket aztán ki jóra, ki rosszra használja; ők azonban csak a
jóra és a szépre törekvőket tekintik polgártársaiknak. De már jön is újra az őr
Antigonéval, s nem minden sajnálkozás nélkül adja tudtára a palotából kihívott
Kreónnak, hogy Polüneikész holtteste mellett érte a leányt, amint éppen síri
áldozatot mutatott be. Antigoné elismeri tettét, s annak indítékára is
magyarázatot ad. Kreón nemrég kihirdetett parancsával szemben, bár tudja, hogy
büntetésül halál vár rá, az istenek örök, íratlan törvényeinek engedelmeskedett.
S mikor Kreón a szemére lobbantja, hogy nem tett különbséget szülővárosának
védelmezője és támadója között, egyetlen tömör mondattal rekeszti be a vitát:
„gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”. Közben elővezetik Iszménét, akiben
a gyanakvó király Antigoné cinkosát sejti. És csakugyan, Iszméné most már,
nővére mellé állva, a tettet is, következményét is vállalná, de a testvéri
közösségvállalás szándékát Antigoné azon nyomban és ridegen elutasítja. Kreón
értetlen dühvel vezetteti el a leányokat, s maga is visszatér a palotába.
A kar a történetekben az
egész Labdakida-házra, az Oidipuszra és családjára nehezedő ősi átok hatását
véli fölfedezni. Zeusz örök és végtelen hatalmáról s vele szemben az ember
esendőségéről beszél, külön is kiemelve az emberi vakságot: a hiú reményeket,
melyek éppen azt láttatják jónak, ami valójában rossz. Haimón jön, Antigoné
vőlegénye. Kreón a palota előtt fogadja, s igyekszik neki megmagyarázni
Antigoné elítéltetését. A leány nyíltan szembeszegült a parancsával, tehát
büntetést érdemel, hiszen mit szólna a nép, ha a vérrokonával kivételt tenne; de
különben is, ő a király, ezért akaratának, lett légyen jogos vagy jogtalan,
mindenki köteles engedelmeskedni. Haimón fiúi tisztelettel azt tanácsolja neki,
venné figyelembe apja mások tanácsát is, annál inkább, mert a város
közvéleménye titkon Antigoné mellett van. Kreón felcsattanva, ingerülten
tiltakozik. Az apa és fia közt kibontakozó heves szópárbaj végén Haimón azzal a
nem is igen burkolt fenyegetéssel rohan el, hogy ha a király foganatosítja
Antigoné halálos ítéletét, ő is végez magával. Kreón némileg megdöbben ugyan, s
a kar tanácsára szabadon engedi Iszménét, Antigoné iránt azonban hajthatatlan:
parancsot ad, zárják a leányt egy sziklaodúba, ahol majd éhhalál lesz a sorsa.
A kar ezúttal a szerelem hatalmán gondolkodik el, mely családtagok között is ilyen
indulatokat és viszályt tudott támasztani.
Antigoné nehéz szívvel
indul utolsó útjára. A kar – tettét szépnek, bár a józan mértéket meghaladónak
minősítve – könnyek közt próbálja őt vigasztalni. Antigoné azonban nem annyira
a rajta esett jogtalanságot fájlalja, hanem azt, hogy fiatalon, hajadon
lányként kell megválnia az élettől, s nem lehetett feleség, nem lehetett része
az anyaság örömeiben, s hogy barát nélkül, magányosan néz szembe sorsával.
Kreón türelmetlenül sürgeti szolgáit, hogy vigyék a leányt kiszemelt
sír-börtönébe, s miközben Antigoné lassan eltűnik a szem elől, a kar tagjai
Danaé, a Dionüszosszal szembeszálló Lükurgosz és Phineusz két fia – csupa
király és királyi sarj – példáját idézik, akiket sorsul mind börtönbe
kényszerített.
Teiresziasz, Thébai vak
jóspapja közeledik. Kreón kérdésére, ugyan mi újságot hozott, kertelés nélkül
szemébe mondja az igazat, amibe Kreón is beleborzong: rossz hírei vannak, a
jósjelek egybehangzóan és egytől egyig riasztóak, és mindez azért, mert a
király nem engedte illőn eltemettetni Polüneikészt. De bárki hibázhat, ő is
jóváteheti még tévedését, csak tiltó rendelkezését oldja fel. Csakhogy Kreón
kezdeti megdöbbenése ellenére makacsul ragaszkodik rendeletéhez, és már régi
hívét, Teiresziaszt is a képzeletében élő ellenpárt hazug, lefizetett
ügynökének tekinti. Lekicsinylően vágja oda: neki ugyan mondhat Teiresziasz,
amit akar. Az agg pap mondja is: a jósjelek értelme és üzenete az, hogy az
elföldelni tiltott Polüneikészért és az igaztalanul halálra ítélt Antigonéért hamarosan saját gyermekei egyikével kell
fizetnie. Kreón bénultan áll, mialatt Teiresziasz távozik. Eddigi fölénye és
magabiztossága egy csapásra szertefoszlik; a kartól kér tanácsot, mitévő
legyen. A vének sürgetésére, még vívódva ugyan magával, de nekiindul, hogy
eltemesse Polüneikészt, Antigonét pedig kiszabadítsa sziklabörtönéből. A kar
most imába kezd: a Thébaiból eredő istenhez, Dionüszoszhoz esengenek, jöjjön
közéjük, hozzon tisztulást a bajba jutott városra.
Hírnök érkezik.
Körülményesen kezdi, Kreón balsorsáról és általában a szerencse forgandóságáról
beszél, mígnem a kar türelmetlen kérdezősködésére a sajnálkozása mögött
meghúzódó okot is tudtul adja: Haimón halott. Eurüdiké, Kreón felesége, aki a
palotában felfigyelt a szóváltásra, szintén odasiet, s a hírnök az ő
jelenlétében fog hozzá részletes beszámolójához. Kreón és kísérete eltemette
Plüneikészt, aztán valamennyien Antigoné kiszabadítására indultak, de a leány,
mire a sziklabarlangot elérték,m ár önkezével vetett véget életének. A holt
menyasszonya mellett zokogó Haimón láttukra kardot rántott, előbb apját
igyekezett megölni, s mikor ez nem sikerült, maga ellen fordította a fegyvert –
ott lehelte ki a lelkét előttük, haláltusájában is Antigonét ölelve. Az anya,
Eurüdiké meg sem várja a beszámoló végét, visszarohan a palotába. És már jön az
önvádtól mardosott, hol esztelen rendeletei, hol gőgös hajthatatlansága miatt
magát ostorozó király, karjában Haimón holtteste. A palota előtt azonban újabb
csapás híre várja: öngyilkosságot követett el Eurüdiké is, utolsó szavaival
iszonyú átkot mondva rá, Haimón gyilkosára. Az amúgy is porig sújtott Kreón
most véglegesen összeomlik. Már tudván tudja, hogy minden szörnyűségért egyedül
ő felelős, tovább élnie céltalan, örömöt számára csak halálának napa hozhat.
*
ÉLEKTRA
Főbb
szereplők:
ORESZTÉSZ NEVELŐJE; ORESZTÉSZ és nővérei, ÉLEKTRA és
KHRÜSZOTHEMISZ, Klütaimnésztra és a meggyilkolt Agamemnón gyermekei; A MÜKÉNÉI
NŐK KARA; KLÜTAIMNÉSZTRA, hajdan Agamemnón felesége; AIGISZTHOSZ,
Klütaimnésztra szeretője; PÜLADÉSZ, Oresztész barátja és kísérője.
Történik
Mükénében.
Oresztész, nevelője és
Püladész társaságában, a mükénéi királyi palotához érkezik. Itt vette át őt
Élektra kezéből nevelője még annak idején, mikor Agamemnónt meggyilkolták, hogy
Püladész atyjának védelme alatt felnevelhesse. évek hosszú sora után ide tért
vissza most, mert Apollón parancsba adta: bosszút kell állnia Agamemnón
gyilkosain. Oresztész terve az, hogy nevelője előre megy, és halálhírét költi a
palota lakói között, ő és Püladész pedig áldozatot mutatnak be Agamemnón
sírjánál,, aztán maguk is elindulnak a palotába, kezükben egy hamvvederrel,
mely – ezt fogják mondani – Oresztész földi maradványait tartalmazza. Még beszél,
mikor a palota kapujánál egy leány jelenik meg. Oresztész maradna (talán
Élektra az, ötlik fel benne), de nevelője figyelmeztetésére, hogy az áldozat
előbbre való, mindhárman távoznak.
A leány csakugyan Élektra,
aki egyedül, magában vívódva kiáltja világgá megölt apja miatt érzett
olthatatlan fájdalmát és azt az izzó gyűlöletet, melyet a gyilkosok,
Klütaimnésztra és Aigiszthosz iránt táplál. Könyörög az alvilági istenekhez,
hogy végre segítsék hazatérni a bosszuló Oresztészt, mert ő már nem bírja
tovább. A bevonuló kar, indulata jogosságát nem vitatva ugyan, mégis
csillapítani igyekszik. Hiábavaló a gyötrődés, érvelnek, hiszen apjának nem
adhatja vissza az életet; jobban tenné, ha belenyugodna a sors rendelésébe,
mint nővére, Khrüszothemisz, s ha Zeuszra bízná, mikor küldi Oresztészt haza.
Az idő gyógyítja a sebeket, várjon hát türelmesen, s bármily iszonyatos volt is
a gyilkosság, dacos gyászával ne ingerelje a hatalom urait. Élektra azonban
hajthatatlan marad, érvnek érvet szegez, utoljára is azt kiáltja, hogy nincs
becsület a földön, ha a gyilkosok nem nyerik el méltó büntetésüket.
A szenvedélyes párbeszéd
után a leány már nyugodtabb hangon sorolja mindennapos sérelmeit: Aigiszthosz
és főként anyja gyűlöletét, a megvető szidalmakat, amiért apját gyászolja, a
dühödt acsarkodást, ha Oresztészről kerül szó, akit ő mentett ki a kezeik
közül, s akit már-már reményét vesztve vár szüntelen. Maradhat-e ember fia
ilyen körülmények között józan és megfontolt? Maradhat-e valaki is a gonoszság
fertúzetes légkörében tiszta? A kemény szavak hallatára a kar aggódni kezd,
Élektra azonban megnyugtatja őket, hogy Aigiszthosz nem tartózkodik a
palotában, épp elment valahová. A nők, nekibátorodva, az Oresztész felől kapott
hírekről faggatnák a leányt, de Khrüszothemisz érkezése véget vet a kezdődő
beszélgetésnek. Khrüszothemisz szelíden korholja nővérét: egyetért ugyan vele,
mégis, hasztalan háborognia; ő, hogy szabad lehessen, inkább szemlesütve fejet
hajt a hatalmi szó előtt. akkor viszont, mondja válaszul Élektra,
tulajdonképpen cinkosa a gyilkosoknak, s nemhogy segítene neki, aki kész
bosszút állni Agamemnónért, hanem még gyáván vissza is tartaná. Khrüszothemisz
végső érvként nővére tudomására hozza anyjuk és Aigiszthosz nemrégiben
született elhatározását, hogy mihelyt Aigiszthosz hazatér, Élektrát világtalan
börtönbe vettetik – mindhiába, Élektra dacos elszántságát ez a fenyegető hír
sem rendíti meg. Érvei hatástalanok maradván, Khrüszothemisz indulna tovább.
Anyjuk küldi engesztelő áldozattal Agamemnón sírjához, mondja nővére kérdésére:
rossz előérzetei vannak,m ert éjszaka volt férjének árnyképét látta. Élektra
kérve kéri, ne anyjuk ajándékait helyezze el a síron, hanem kettőjük egy-egy
hajfürtjét, s könyörögjön apjuk szelleméhez: keljen oltalmukra, éltesse a
bosszuló Oresztészt, hiszen biztató jel, hogy anyujuk álmában ijesztő
rémlátomásként jelent meg. és Khrüszothemisz, titoktartást kérve a kartól,
azzal az ígérettel távozik, hogy úgy fog cselekedni, ahogyan nővére a lelkére
kötötte. A kar pedig már a bosszú, az igazságtétel közeledtét reméli, borúsan
emlékezve a Pelops utódait sújtó ősi átokra s annak gyászos következményeire.
A palotából kilép
Klütaimnésztra. Meglepi, hogy Élektrát ott, a palota előtt találja, s nyomban
nekitámad: Élektra szüntelenül ő, az anyja ellen vádaskodik, közben szava sincs
az apjáról, aki leányukat, Élektra nővérét, Iphigeneiát áldozta fel csupán
azért, hogy a görög sereg végre elindulhasson Trója felé. Csakhogy – vág vissza
Élektra – Klütaimnésztra korántsem Iphigeneia miatt érzett bánatában ölte meg
Agamemnónt, hanem Aigiszthosz kedvéért, tehát önös és alantas indokból. Bárcsak
módja lett volna rá, hogy bosszúra nevelje ellene Oresztészt! Ha anyja úgy
véli, hogy ő neméhez és korához nem illő módon él és viselkedik, igaza van, de
a rossz példa mindig rosszat szül. A meddő vita abbamarad, Klütaimnésztra az
oltárhoz lép, és imában kéri Apollónt, hogy éji látomását az ő javára,
ellenségeinek pedig vesztére fordítsa. Ekkor érkezik oda a nevelő. Előbb kurtán
közli Oresztész halálhírét, aztán Klütaimnésztra kérésére hosszú történetet
tálal fel arról, hogyan utazott Oresztész a delphoi versenyjátékokra, hogyan
győzött minden versenyszámban, s hogyan érte a kocsiverseny során az életét
kioltó baleset. Klütaimnésztra alig-alig titkjolja, hogy a hír nem gyászt,
inkább megnyugvást keltett benne. Élektra, aki minden reményté veszni érzi, már
csak a halálra gondol, mikor pedig anyja a nevelőt vendégszeretőn a palotába
invitálja, a kar részvevő-vigasztaló szavaira csak épphogy figyelve, keserűen
siratja halottnak hitt öccsét.
Visszaérkezik az áldozni
indult Khrüszothemisz, és lelkendezve újságolja, hogy a síron áldozat nyomaira
és egy hajfürtre lelt. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy a fivérük járt
ott, tehát él, hazatért? Élektra komoran foszlatja szét nővére reményeit
Oresztész nemrég hallott halálhírével, s igyekszik rábeszélni, hogy helyette
most már ők ketten teljesítsék be a bosszú művét apjuk gyilkosán, Aigiszthoszon,
hiszen úgy gyötrődés és megaláztatás helyett örök dicsőség lesz az
osztályrészük. Khüszothemisz esztelen vakmerőségnek tekinti a teret, női
mivoltukat, gyengeségüket hozza fel ellenérvül. A karral együtt intené
Élektrát, tanuljon meg végre alkalmazkodni, és ne lázongjon tovább, de Élektra
válaszul csak annyit mond: akkor egyedül, nővére nélkül kell bosszút állnia.
Mikor Khüszothemisz egy utolsó, heves szóváltás után riadtan siet el, a kar
meleg szavakkal méltatja Élektra töretlen, halált is megvető ragaszkodását az
igazsághoz.
Oresztész és Püladész most
érnek a palota elé. Élektra fogadja őket, s mert eleinte ugyanúgy idegent lát
Oresztészben, mint az őbenne, zokogva veszi át a jövevényektől az öccse
állítólagos hamvait tartalmazó urnát, ám a kialakuló beszélgetés során a két
testvér végül is egymásra ismer. Könnyes örömmel, boldogan ölelkeznek össze,
újraéledt reményeinek lázában Élektra szinte magából kikelve, önfeledten
ujjong. Oresztész többször is figyelmezteti, legyen óvatos, gondoljon a rájuk
leselkedő veszélyekre, különben is, a nagy feladat még előttük áll. Élektra
lassan már ocsúdik a boldogság mámorából, de, noha a palota kapuján kilépő
nevelő kemény szavakkal rója fel nekik, miért késlekednek, régi kedves embere
láttán megint túlárad rajta az öröm. A nevelő azonban határozott: itt az idő,
Klütaimnésztra egyedül van otthon, most kell cselekedniük. Ő tehát, oldalán
Oresztésszel és Püladésszel, elindul a palotába, Élektra kint marad az
oltárnál, hogy Apollón pártfogó támogatásáért esedezzen. A kar már a bosszú
könyörtelen teljesedését várja.
Az események gyorsan
peregnek. Felhangzik bentről a pengéktől átjárt Klütaimnésztra jajszava. A
feszülten figyelő Élektra tüstént újabb csapásra biztatja öccsét, s
kisvártatva, kezükben véres karddal meg is jelenik a kapunál Oresztész és
Püladész. A testvérek csak néhány szót válthatnak, mert közeleg a hazatérő
Aigiszthosz. A két barát ismét a palotába húzódik vissza. Aigiszthosz, akihez
már eljutott a szóbeszéd, hogy a nemrég érkezett idegenek Oresztész halálhírét
hozták, legelső szavával utánuk érdeklődik, mihamarébb azok szájából szeretné
hallani a számára örvendetes újságot. Bent vannak a palotában, mondja színleg
szolgálatkészen Élektra, még Oresztész hamvvedrét is elhozták. A kapu kitárul,
és Aigiszthosz gyanútlanul belép, de a gyászlepel alatt nem az urnát, hanem
Klütaimnésztra holttestét találja. Egyszeriben rádöbben, hogy kelepcébe
csalták, hogy mindennek vége; könyörögne, csak néhány szót hadd szólhasson még,
a bosszúszomjas Élektra azonban ennyi haladékot sem ad. Oresztész belökdösi
Aigiszthoszt a palotába – ugyanott kapja Oresztész kezétől a halálos döfést,
ahol egykor ő gyilkolta meg Agamemnónt. Sok kín és szenvedés után Oresztész
végre kivívta maga számára a szabadságot, kommentálja az eseményeket a kar.
Szepessy Tibor
Szepessy Tibor
(Forrás:
77 híres dráma 17-28. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése