Ady és Móricz a háború ellen

I.         Az írók feladata

II.

a)        Ady költészete

b)        Emlékezés egy nyár-éjszakára

c)         Az eltévedt lovas

d)        Móricz és a háború

e)        Szegény emberek

III.      Összegzés

Az emberi értelemben és a lélekben felgyülemlett fájdalom és elkeseredés Magyarországon az I. világháború idején kapta a legnagyobb indíttatást arra, hogy aki tud, és akire figyelnek is az emberek, emeljék fel hangjukat a szörnyűségek ellen, s tudatosítsák a jövő nemzedékének is, hogy a háború rossz dolog.

A háború 1914 júliusában tört ki, s ettől kezdve Ady Endre költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A háború alatt apokaliptikussá tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötrik. A háború mélységesen megrázta, esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának érezte. Ady átértékelte a múltat, megváltoztatta a világról alkotott képét is. Feladatának tartotta a múlt értékeinek megőrzését, s átörökíteni azt a jövő számára. A célja az, hogy bebizonyítsa: embernek maradni az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével próbálta felrázni őket, felnyitni szemüket.

A verseiben szörnyűségekkel teli képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés. A háború metaforái: „elszabadult pokol”; „véres és ostoba feneségek”; „véres, szörnyű lakodalom”; „gyilkos, vad dúlás”.

A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól fogva szembefordult az ujjongással, gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását. Éppen ezért ellenfelei egyre inkább elnémították. A háború kitörése előtt általában évenként jelent meg kötete, de 1914-től négy éven át nem látott napvilágot egy sem: „nem lehet írnom” – panaszkodott.

1918-ban adta közre utolsó, életében megjelent verskötetét, A halottak élén címűt, ami három kötetnyi versből készült válogatás. Ennek a kötetnek első ciklusát, az Ember az embertelenségben címűt vezeti be az Emlékezés egy nyár-éjszakára. Emlékképeket idéz fel a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületéről, nyári éjszakájáról: ezt jelzi a cím és a vers zárásában szereplő „emlékezem” ige. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomássorozatának felelevenítése a kezdeti visszafogottságba egyre több nyugtalanságot, szorongó izgatottságot kever, egyre zaklatottabbá válik a lélek állapota. Eltérő sorközökkel (5,6,3,7,8,8) hangzik fel a reflénszerűen hatszor ismétlődő „különös” minőségjelző. Csak a vers végén válik a különösség rettenetté: egy „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakává”. Szintén hangsúlyos szerepet kap a műben a „volt” létige, függetlenül az egyes mondatokban hordozott jelentésétől azt érzékelteti, hogy valami véglegesen és végzetesen múlttá vált, megváltozott, kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény a tetőponton, az Apokalipszis angyalának képével indult. Tudjuk, hogy az Apokalipszis az Újszövetség egyik könyve, amely misztikus jóslatokat tartalmaz a világ végéről, s az előtte bekövetkező szörnyűségekről. Az Apokalipszis lovasai az ott szereplő négy jelképes rémalak – a halál, a pestis, az éhínség és a háború megszemélyesítői. Már ez a biblikus rájátszás is a kozmikus pusztulás képzetét kelti, s ezt csak felerősíti a világvégét hirdető angyal dühödt minősítése. A változás „hirtelen” következik be. Semmivé foszlik a békés, falusi idill: a „méhesünk”, a „csikónk”, a „jó kutyánk”, a „szolgálónk” szavak a volt családias békét, melegséget jelzik. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az értéktelen, a rossz lesz cselekvővé: „Csörtettek bátran a senkik / És meglapult az igaz ember”. Megjelent az „iszonyúság”, a félelemmel teli borzalom, s „kaján örömmel” hajolt át a lelkekre. A gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás, önmagából kivetkőzve, részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség: megőrült a világ, s világelvűvé vált az irracionalitás: „részegen indult a gondolat”.

A költemény befejező részében az egyén került a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, s aki a rettenetes éjszaka emlékeinek „mindmostanig” a hatása alatt áll.

Ady háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum költészetében, melybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Most került igazán szembe a költő a háborúval. Ady nemcsak azért volt megrémülve, mert szűkebb hazája került a háborúval az embertelenség középpontjába, hanem azért is, mert élete értelmét látta megtiporva, hiszen senki nem küzdött nála több meggyőződéssel a nemzetiségi politikáért. Így lett most személyes ügyévé a háború.

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette meg Ady Az eltévedt lovas című versében. Néhány hónappal a háború kitörése után 1914. november közepén közölte a Nyugat. Ekkor már távoli messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a pár hónapos diadalmenet illúziói. A cím és a vers egésze arról vall, hogy az új háború a maga beláthatatlan szörnyűségeivel az emberiség végzetes eltévelyedése. A vers címe szimbolista jellegű, több jelentést is hordoz: legtágabb értelemben a háborúban eltévedt katonát jelenti, aki otthonától elszakítva harcol a nagyvilágban. Másrészt Magyarország elmaradottságát érzékelteti, hiszen ekkor az „eltévedt” ország gazdasági-társadalmi fejlődése messze lemaradt a nyugat-európai fejlődéstől. De jelenti a költő személyes sorsát is: törekvéseit a társadalmi közeg nem érti, s emiatt eltévedt, társtalan embernek érzi magát.

Az eltévedt lovas sötétben, új útnak vág neki, s ezen az úton lesben áll, s ráront az emberellenes vadság. A versben az eltévedt lovas nem válik láthatóvá, csak hallani lehet a vak ügetését. Ami vizuálisan is megjelenik, az a színtér, a félelemmel és szorongással teli táj.

A vers első sorában már megjelenik az „eltévedt, hajdani lovas”, aki visszahozza a jelenbe a „téli mesék rémei”-t.  A lovas „vak ügetés”-ének hatására „erdők”, „nádasok”, „láncolt lelkei riadoznak”. A háború hírének hallatára a világ megrettent, és a lovas útjában álló bokrokból a régi „mesék rémei kielevenednek”. A jelen idejű helyzetképbe illeszti be a költő a múltat mint elrettentő példát. A harmadik versszak felsorolással tömöríti a mondanivalót. Az „itt van” kétszeres jelenléte hangsúlyozza, hogy visszatért valami: „a sűrű, a bozót” és „a régi tompa nóta”. A „vitéz, bús nagyapáink óta” „süket ködben” lapuló dalok, versek újra időszerűek lettek.

A negyedik és ötödik strófában a költő az ősz motívummal teremt megdöbbentő hangulatot, szörnyű látványt. A „dombkerítéses sík” nem más, mint a Kárpád-medence képe. Az „Ősz” és a „November” szavaknak különös jelentést szán Ady, hiszen nagy kezdőbetűvel írja. Az évszak ködös hangulata a forradalmat és a múlt századokat idézi fel, amikor Magyarország, a „pőre sík” elzárkózott a környező országoktól, s „erdővel, náddal” növesztette be magát.

Erről a magányos, elszigetelt hazáról a hatodik versszakban felsorolt tények adnak képet, aminek fontosságát a „csupa” szó halmozása hangsúlyozza erőteljesen. Különleges hangulatot áraszt a „vérzés”, a „titok”, a „nyomások” megemlítése. Az erdőkben, nádasokban azonban még visszatérnek a „hajdani eszelősök”, akik bíznak a jobb jövőben és az emberséges megoldásban.

Ady is egy ilyen „hajdani, eltévedt utas”, aki nem adja fel a harcot a körülmények változása ellenére sem. Bátran nekivág egy „új hinárú útnak”, annak ellenére, hogy nem talál meghallgatásra, mert az embereket nem érdekli a költészet, csak saját sorsuk. „De nincsen fény, nincs lámpa-láng” az úton, ami világosságot adna az elsötétült világban.

A hetedik versszak utolsó sorát pontosítja a nyolcadik strófa első sora, amelynek lényege az, hogy az emberek a rémülettől szólni sem mernek, s a vidék teljesen elnémult, várja a sors alakulását. A mély hallgatásban csak a gondolatok álmodoznak a régmúlt élet nyugalmáról, szépségéről, boldogságáról. Ezt a vers kélt szava érzékelteti a versben: a „múltat álmodván”, s a következő, a „dideregve”, ami már azonnal visszatér a jelenbe, a valóságba. A tragédia bekövetkezett: „a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgű medve.” Mindhárom vadállat a kirobbanó háborúra utal; a vad, durva pusztításra. Hogy mi lesz a vége az öldöklésnek? Ki fog „győzedelmeskedni”? Azt nem tudhatjuk előre, de annyi bizonyos, hogy az emberiség csak vesztese lehet egy háborúnak.

A vers utolsó szakasza megegyezik az elsővel, így keretessé teszi a művet. A felvetítés azonban különbözik: míg az első szakaszban a „vak ügetés” hallatára a közeledés, az utolsóban a távolodás érzékelhető. A nyitókeret felidézi a múltat a „volt erdők és ó-nádasok” leírásával. A zárókeretben ezek a motívumok segítik elő a valósághoz való visszatérést és a múlt múlttá tételét. A feledéssel sem változik ám a helyzet, a lelkek tovább riadoznak minden hirtelen történt változás esetén.

A versben megtalálhatjuk a múltat és a jelent, a jövő idősíkjára azonban még utalást sem kaphatunk, hiszen a lovas bolyongása az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.

Ember az embertelenségben – fogalmazta Ady az első világháború idején a maga hitvallását, s így énekelte kezdettől mindvégig népe tragédiáját. Hozzá zárkóztak fel a kortárs írók; az elsők között Móricz Zsigmond.

Móricz Zsigmondot leányfalusi házában érte a trónörökös meggyilkolásának híre. Érezte, hogy ezzel ki fog törni a háború, amely milliónyi életet és értéket fog elsodorni. Móricz önként jelentkezett haditudósítónak és a keleti frontra került. Az itt szerzett tapasztalatait több novellájában is feldolgozta. Ő is a „véres, szörnyű lakodalom” ellen szólt. Hangot adott azon meggyőződésének, hogy a háború személytelen embertelensége sem öli ki a katonákból az érzelmeket, és megfogalmazta azt a véleményét, hogy a háborút nem az egyes emberek vagy népek, hanem az eltérő érdekű csoportok vívják. De azt is leírta, hogy az öldöklés a fronton harcolókat elemberteleníti, és otthoni környezetükbe visszatérve nem képesek megszabadulni az ölés kényszerétől: „… a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni.” – mondja egy háborút megjárt katona az 1916-ban írt Szegény emberek című novellában.

A mű cselekménye egy meg nem nevezett katona sorsát mutatja be, aki hazatér a frontról, 28 nap szabadságot kap. Ennyi idő alatt kell családját felemelnie az eladósodás nyomasztó mélységéből. Hamar rá kell jönnie, hogy ezt a pénzt lehetetlen ennyi idő alatt munkával megkeresni. Ekkor támad az az ötlete, hogy rabolni fog. Éjszaka felötlik benne, hogy kirabolja Vargáékat, akiknél az előző nap sok pénzt látott. Munka közben a fecsegő öreg napszámos is folyton olyan témára tereli a beszélgetés fonalát, amely még inkább felerősíti benne elhatározását. Mindent eltervez előre. Ügyetlen, átlátszó hazugsággal próbál magának alibit szerezni: kilenc órakor azt mondja: „Most ütötte a tízet a toronyba”. Csak egyre nem számított, hogy Vargáék a gyerekeket otthon hagyják. Mikor betör a házba, úgy jár el, mintha a fronton volna. Bár vezényszót nem hall, nem fordul vissza, eszébe jutnak a háború szörnyűségei, lepereg előtte minden, amit átélt, és szinte már automatikusan gyilkolja meg a gyerekeket. Az öldöklés személytelen, felelősségnélküli, elvadult lélekké teszi az embert.

Az író kegyetlen naturalizmussal mutatja be ezt a folyamatot. Szinte magunk előtt látjuk a szerencsétlen kisgyermekek holttestét, a véres szobát és az eltorzult arcú embert, akinek homályos tekintetéből ki lehet olvasni, szinte még most sem érti igazán a tetteit. Őt csak felidegesítette az, hogy a ház felé lopakodva beleakadt egy akácfavesszőbe, ami beleszúródott a csuklójába és megsértette, majd a sebből vér szivárgott Ettől kezdve, amikor meglátta a vért: „Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.” A vér látványára elindult benne egy megállíthatatlan folyamat. Felidéződtek benne a háború borzalmai, és már csak ezeket látta maga előtt. Csak a legkisebb gyermeket hagyta életben, majd a pénzzel elhagyta a házat.

Hazament, megadta a tartozást, majd pedig a feleségével együtt elindultak a vásárba, hogy új ásót vegyenek. Útközben, míg a férjnek ismét látomásai voltak, újra a háborúban érezte magát, ahol nem lehet nyugodtan sétálgatni, ezért a feleségét is magával rántva gyorsan beugrott az árokba. Amikor úgy gondolta, hogy „elmúlt a veszély”, tovább folytatták útjukat. A feleség ekkor jött rá, hogy a férje már szellemileg nem ép: „Teremtő isten, ez az ember nem tiszta… Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát.”

A férj még beszélt a látomásairól, a háború szörnyűségeiről, majd megindult és meg sem állott a városig. Bementek a vásárba. Az ember rögtön az ásókhoz sietett és válogatni kezdett, a feleségének pedig majdnem megszakadt a szíve a sok gyönyörű ruha, gyerekcsizma láttán, hiszen tudta, hogy otthon a gyerekeknek mennyi mindenre lenne szükségük. De a férje hajthatatlan volt, megvette az ásót, a gyerekeknek mézest, és elindultak hazafelé. A férfi a visszaúton a maradék pénzt a vízbe vetette, mert tudta, hogy ez a pénz egy percig sem volt az övé. Örült, hogy megszabadulhat attól, s ezzel látomásai is megszűnnek. Mikor visszaértek a faluba, már rögtön az első háznál beszélgetőket láttak. Az egész falu felfordult, az emberek összevissza rohangáltak. Mindketten nagyon nyugtalanok lettek, a fiatalasszonyon is végigfutott, hogy mit tenne ő akkor, ha a saját gyermekeit találná vérbe fagyva, amikor hazaérnek. Otthon a férfi érezte, hogy keresik. Két csendőr állt meg a kapuban. Ezután következett a szörnyű faggatás. Az életösztön megpróbálja még benne félrevezetni a csendőröket: „Ha az édesanyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! Én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni…” A zsebéből kilógó zsebkendő és a kisfia naivsága árulja el bűneit. Megadja magát, s elismeri a büntetés jogosságát. A történés mélypontja a két gyilkosság, amely ugyanakkor elindítója egy öneszmélődési folyamatnak, az ösztönös cselekvő lényből gondolkodót formál.

Móricz ebben a művében a naturalista ábrázolás minden módját felhasználva mutatja be az embereknek, hogy a háború borzalmai hogyan törik meg az egészséges ember lelkivilágát. Figyelmeztet a háború hatásaira is, arra, hogy a háborúnak beláthatatlan következményei vannak: a harctéren nem sokat számítanak a társadalmi különbségek, mivel a halál mindenkit elérhet; a civil élet azonban nem így működik, ott minden embernek egyenlő joga van az élethez: ott nincs „parancsra” történő gyilkolás.

Az író ábrázolására jellemző a nyers, durva, naturalista, realista kép, régi magyaros nyelvhasználat, tömörség; műveiből meg lehet ismerni a társadalom minden rétegét. Általában kétféle előadásmódot használt: az egyes szám első és harmadik személyű igéket. Kiváló érzékkel mutatta meg az emberek lelkében végbemenő változásokat. Minden művére jellemző, hogy a szereplők cselekedeteit nemcsak mint tényeket közli, hanem azoknak motiválóit, a szereplők lelkivilágát is bemutatja.

Móricz mindig azt írta meg, ami fájt, ami bántotta. A saját szenvedése vezette el mások kínjainak és kínlódásainak megértéséhez. Ezeknek az érzéseknek pedig, mint a fájdalom és a szenvedés a legjobb kifejezője a naturalista stílus volt.

Mindkét alkotó a maga sajátos hangján azt mutatta be, hogyan válik az ember az embertelenség közegében embertelenné. Amit Ady a háborúellenes verseiben, azt Móricz a prózájában valósította meg. Rokon lelkek voltak, hasonló felelősséget éreztek hazájuk és a magyar nép iránt. Mindketten kegyetlen őszinteséggel mutatták be a háború borzalmait, és mindketten igen nagy érzékenységgel tárták fel a háború okozta sebeket.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 81-86. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)

A hazaszeretet, a nemzetféltés, a háború motívuma Ady Endre költészetében

I.

a)        Ady és környezete

b)        Ady célja

II.

a)        A magyar Ugaron

b)        A föl-földobott kő

c)         Kuruc versek

d)        Istenes versek

e)        Versek a háborúról

III.      Összegzés

Nincsen irodalmunknak még egy olyan ellentmondásos alakja, aki körül annyi vita folyt, akit annyi lelkesedés és fanyalgás kísért, akiről annyi különféle értelmezés, eltérő értékelés született, akinek nyomán annyi barát és ellenség támadt, mint Ady Endre.

A századforduló belső ellentétektől feszített magyar társadalmának világában született meg a modern magyar líra legnagyobb hatású és talán legbonyolultabb életműve, Ady Endréé. Ebbe a világba tört be – Párizsból hazatérve – „új időknek új dalaival”, s hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és alapvetően meghatározta költészetét. Életművében adva van mindazoknak az ellentéteknek a magva, amelyek összecsapnak körülötte. Ezek a különféle korok, politikai és esztétikai nézetek, egyéni és csoportos érdekek talajában nőttek fel.

Ady műve egy olyan szeres egység, ahol a különböző motívumok egymás mellett és egymása fonódva vannak jelen: a magyarság iránt érzett felelősség s ezzel együtt a kuruc kor iránti fellángolás és keserűség, a létért folytatott állandó küzdelem, a haláltól való félelem, az Istenhez való fohászkodás, a szerelem kínzása és áldása, a forradalom lángoló érzései és a háborútól való iszonyodás. Mindezt kíséri az a szüntelen harc, melyet népéért, az Istennel, az igazságtalanság ellen, a sorssal, az asszonyokkal és saját magával vív. A harc, a lázadás, a bele nem nyugvás Ady költői világának legfontosabb törvénye.

A Párizst megjárt költő célja a magyarság szembesítése a valósággal, a szürke tömeg kimozdítása a földhözragadtságából, a szegénységből, a butaságból.

Ady 1904-ben látogatott először Párizsba, s itt egy teljesen új világgal találta szembe magát. Számára Párizs lett a szépség, a kultúra, a szerelem, a költészet városa. Összehasonlíthatatlanul szebb és jobb világba érkezett. Párizs jelentette számára az életet, az új lehetőségeket. Itt megtalált mindent, amit hazájából hiányolt. Hazatérte után egy új verseskötetben, az Új versekben írta le mindazon érzéseit, amelyet a magyar és francia föld különbözősége keltett benne. A kötet egyik kiemelkedő verse A magyar Ugaron (1905). Ez a verse nem tájábrázolás, hanem társadalombírálat, nemzetostorozás. A költő belső látásunkat ragadja meg. A cselekvésre izgató ellentétek a kétségbeejtően sivár valóságot, az eldurvult, kulturálatlan, elmaradott, félfeudális Magyarországot mutatják be, ahol az ugar ok-okozati költői kép. „Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág. / Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág?”

A darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el, a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta, hanem arra sarkallta, hogy a nyilvánosság elé vigye kíméletlen bírálatát. Hazaszeretetét és a magyarság féltését verseiben támadó, ostorozó indulatok fejezik ki, s ezzel ellentétben a gyöngéd, meghatott szeretet jellemzi. A hazájához fűződő kötődést írja le. A föl-földobott kő (1909) című versében, amelyet akkor írt, amikor félévnyi párizsi tartózkodása után hazatért. A versben a költő azonosítja magát az újra meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik. A költő is hasonló érzésekkel bír. Akárhányszor úgy érzi, hogy elege van az itthoni életből, elvágyik messzire, de szíve újra és újra visszahúzza. Tudja, hogy itt van a helye, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját. „És, jaj, hiába, mindenha szándék, - / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.”

A millennium ünnepségeit megrendező korszak nemzeti mitológiájában közpéonti szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Ady neveltetését is áthatotta a múlt, de politikai tapasztalata és történelmi tájékozottsága felismertette vele, hogy a Rákóczi-szabadságharc példát adó hagyományáról le kell választani a nemesi önigazolást szolgáló személeti torzításokat. Kuruc-versei saját koráról és saját korának szólnak.

E lírai darabok is a magyarság-versek közé tartoznak. A 17. és 18. századi kuruc küzdelmek költészetének formai kellékeit, strófaépítését imitálják, fontosabb alakjait: Rákóczi, Esze Tamás, Tyukodi pajtás; és színhelyeit: Munkács, Késmárk szerepelteti a költő. e a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus jelképe ugyanazt a politikai élet peremére szorult, reménytelenül lázadó sorsot idézi fel, mint a magyarság-versek. A Sípja régi babonának című versében (1913), amelynek alcíme: Bujdosó magyar énekli, arra kéri Istent, hogy veréssel sújtsa népét:

„Szól a sípszó: átkozott nép, / Ne hagyja az Úr veretlen, / uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen.”

A vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a verssorok muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától való elválás lehetetlenségét. A kuruc-versek szerepversek: a költő nemcsak beleéli magát egy meglévő szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja azokat. A kuruc-versek motívumára az otthontalanság, a társtalanság, a közösségi élet igénye – „csak magamban”, sátor-sarkon, koldus-vásár közepébe -, a kivetettség, a céltalanság – „Sohse lesz jól, sohse látlak” – jellemző ugyanúgy, mint a magyarság-versekre.

1910-től Ady sajátos magatartásbeli és ezzel összefüggő poétikai változás korát éli át: A Nyugatnál szinte mindenkivel összetűzésbe kerül, folyamatosan megélhetési nehézségei vannak, a Léda-szerelem is kezd kihűlni, szervezete egyre gyengébb. Belefárad a harcba, ezért Istenhez menekül. A Hiszek hitetlenül Istenben című versében bevallja, hogy szüksége van valakire, aki meghallgatja, aki megváltást hozhat, mert beteg, bűnös és meg fog halni. A régi, hagyományos értékek megtelnek értelemmel, s elgondolkodik azon, mennyi titok övezi lényét.

Alig hogy megnyugszik, lelkében új harc kezdődik, mert nem tudja tétlenül szemlélni a világban dúló eseményeket. Magánéleti versei is háttérbe szorulnak, s a politikai, a háborús eseményekre reagál.

1914 júliusában kitört az első világháború. Ezután apokaliptikussá, látomásszerűvé tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötri.

A háború mélységesen megrázta Adyt, szemében esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának tűnt. Átértékelte a múltat, megváltoztatta világképét is. Feladatának tartotta a múlt értékeit megőrizni, s átörökíteni a jövő számára. A jelen célja: az embernek maradás az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével megpróbálta felrázni őket, felnyitni szemüket. Háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum a költészetében, amelybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben (1916) című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Így vált most személyes ügyévé a háború.

A költeménynek első versszaka leírja a költő lelkiállapotát: saját testében éli át a borzalmakat. Szívével, szemével, agyával szenvedi meg az egész katasztrófát. Metonímiák sora jelzi a személyiség összetörtségét. A Téboly a háború, az elveszett emberi értelem metaforája. A borzalmak nemcsak lesújtják, hanem fel is emelik a költőt, s a szülőföld érintésétől kap életre.

Aki meg tud maradni az iszonyatban embernek és magyarnak, az a legnagyobb próbát állja ki. Ez pedig a legtöbb, amit a háború adhat: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.”

Az ékes jelző nagyon sokat fejez ki. A régi magyar nyelvben „szép” értelemben használt szó volt, itt nem külső szépséget, hanem harmonikus egységet, egy erkölcsi magatartást jelent: a helytállást.

Szimbolikusan és reálisan is igaz, amit a költő magáról mond a következő szakaszban, amely hozzájárul a művészi hatáshoz: „Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem által a szörnyűket”.

A tetőnek hármas jelentése van: egyrészt a harcmezőtől való távolság szimbóluma, másrészt azt az erkölcsi magaslatot jelenti, ahonnan mindig elítélte a háború gondolatát is. És a csucsai dombtetőt, ahonnan szemlélte a borzalmak országútját.

Majd csodálkozó döbbenettel fejezi ki a veszedelmet: „Milyen baj esett a magyarban / S az Isten néha milyen gyenge.”

De a költő nemcsak átéli népe szenvedéseit, hanem őrzi is azt: „Nagy kincseket, akiket lopnak, / Bekvártélyoz béna szivébe / S vél őrizni egy szebb tegnapot.”

A bekvártélyoz szó arra példa, hogy nemesíti meg Ady az otromba szavakat is. Megjelenik a Holnap hősének új szimbóluma, a Tegnap is, amely arra hivatott, hogy a szellemi értékeket tárolja, és a forradalom hitében élők optimizmusát őrizze.

Ez üzenet a jövő nemzedékének is, hiszen Ady már sejtette az atomkorszak emberét fenyegető veszedelmet is.

Ady művészetének titka: „vallani mindent”. A legnagyobb művészi bátorságra és tudatosságra vall az, hogy a külső világ ingereit a maguk gazdagságában és ellentmondásosságában merte és tudta a lírai én belső tartalmává változtatni.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 67-70. old. – Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tót Marival

I.

a)        Mikszáth helye a magyar irodalomban

b)        Regénytípusai

c)         Mikszáth viszonya kora társadalmához

II.

a)        A regény szereplőinek nevei

b)        A cselekmény

c)         Alapötlet

d)        Szerelő – jellemek

e)        Mikszáth utópisztikus álmai

III.      Összegzés

Mikszáth Kálmán Jókai mellett a legolvasottabb 19. századi író, a magyar prózaírás egyik mestere, de a legvitatottabbak egyike is. A századvégi Magyarországon egymásra torlódva élnek együtt a több évszázados feudális maradványok és a megkezdődött polgárosodás jelenségei.

A megkésettség és az időszerűség kérdései fogalmazódnak meg Mikszáth műveiben. Volt ő már a liberalizmus utolsó mohikánja és a liberalizmus csődjének tanúságtevője, 1848 hagyatékának őre és ’48 tévedésének belátója, az utolsó nagy romantikus és a kritikai realisták egyik elsője, a dzsentri társadalom kiváló jellemzője és a nép védelmezője.

Regényeinek világában az eszmények és a valóság ellentéte a fő téma. Mikszáth azt kutatta, hogy milyen szerepet tölthetnek be a magasrendű eszmények a századforduló felé közeledő magyar társadalomban. Az írót sokat foglalkoztatta az a sajátos kettősség, mely nemcsak a kort, de az emberek életét is alapvetően meghatározta. Regénytípusai is így két csoportba sorolhatók. Egyrészt a mások eszményeihez való simulékony, felületes alkalmazkodás, mint a társadalmi érvényesülés legbiztosabb módja: ilyen pl. az „akarnok” Noszty Feri típusa. Másrészt azok, akik eszményeik védelmében nem hajlandók tudomást venni a valóságról, s megsebzett, sértett emberként a dédelgetett eszményeket vitatják, mint például a Beszterce ostroma című regény főszereplője.

Mikszáth regényeiben sorra veszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes helytállni az országért. Az összes réteg közül leginkább a dzsentrik, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, amely a leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom őket lehetetlenítette el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is.

Mikszáth dzsentrikhez való viszonya kettős. A polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói ők, ellentétben a polgári világ racionális szemléletével, életvitelének egyhangú szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni fogyó erkölcsi és még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből fakad a többi társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a Tót Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi tisztességének.

Társadalomszemlélete legkomorabban élete utolsó nagy társadalmi regényében, A Noszty fiú esete Tót Marival című művében jutott kifejezésre, melyben egy megye egész nemessége fog össze egy polgárlány vagyonának megszerzéséért, hogy fenntarthassák idejétmúlt életformájukat. Itt már nincs megbocsátó, cinkos összekacsintás, az író kedélye elsötétült, kiábrándultsága olyan keserűvé vált, hogy lesújtó kritikája olykor már túlzásokba is átcsap. A polgárság és a nemesség útjai nemigen találkozhatnak – sugallja a regény, amely anekdoták sorozataként is felfogható. Fanyar humor hatja át e regényes történetet, amelyben Mikszáth az addiginál élesebb kritikát mond a magyar birtokos osztályról s az általuk formált történelemről. Nagy szerepet játszik a regényben az idő és az érték törtneti problémája. Ami érték volt egykor, miként lesz értéktelenné, sőt károssá, s a régi érték helyébe lép-e más? Az írót e kérdések foglalkoztatják.

Már a regény címe két osztályt, kétfajta ízlést állít szembe: az „ősi” nemesi, dzsentri Noszty és a köznépi, egyszerű Tót Mari nevekkel. A nemesi nevek általában y-ra végződnek, akkor is, ha hangzásuk idegenül hat. A polgárosodó, meggazdagodó rétegek képviselőinek neve magyaros hangzású, nem hangzik előkelően.

A regény cselekménye: Noszty Feri huszárhadnagy, akinek feltétlenül pénzre van szüksége, szemet vet a környék leggazdagabb lányára, Tót Marira. Cselszövésekkel, kompromittáló helyzet teremtésével, a szívhódítás minden eszközével igyekszik elérni, hogy a lány a felesége legyen. Ám Mari finomságával, romantikus egyéniségével egy tisztább világot képvisel. Az apa, az amerikás Tót Mihály átlát a cselszövényen, és az utolsó pillanatban megakadályozza a házasságot.

A mű alapötletét az Ady által írt Az öreg Ungár esete című hírlapi szenzáció szolgáltatta. A századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte a lányát, s a hozományvadász így hoppon maradt.

Az ilyen néven nem létező, de nagyon is valóságos eseményszálon indítja az író a cselekményt: a Bontó vármegyében élő, szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család szépreményű sarja, Feri is hozományvadászatra indul. Ez a vidám, könnyelmű ifjú előbb nyalka, huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából multimilliomosként hazatért Tót Mihály leányára veti ki a horgot. A dologba be van avatva a Noszty család összes öregasszonya, akik szövik-fonják a szálakat: minden részletében kimunkált haditervet készítenek, különös tekintettel arra, hogy Tót Mari gyanakvó természetű, s az a rögeszméje, hogy mindenki csak a vagyonáért akarja feleségül venni. Már majdnem sikerül nyélbe ütni a dolgot, amikor a véletlen közbeszól: Feri egykori ezredparancsnoka leleplezi a könnyelmű, sőt a becstelenségtől sem visszariadó fiatalember múltját. S  most, hogy a család praktikái csődöt mondtak, Feri is a „kompromittálás” bevált módszeréhez nyúl. A dzsentrivilág íratlan törvényei szerint immár szabad az út a milliókhoz. Tót Mihály, a kemény gerincű polgár azonban közbelép, úgy véli, itt az ideje, hogy szakítson ezzel a korhadt elvi tétellel: lányát az anyjával együtt külföldre küldi.

Az író keserű kritikája Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri valódi kalandorjellem: legfőbb vonása a felelőtlenség. Lovagias, csiszolt modora, jó külseje aljas cinizmust takar. Léha, könnyelmű hozományvadász. Az erkölcsi érzék teljes hiánya és az érzelmi üresség jellemzi. A regény végén érvényesül az írói igazságszolgáltatás: Noszty Feri megszégyenül, célját nem tudja elérni, de Mikszáth tétovasága, a jövőt illető bizonytalansága is jelentkezik. Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, nem töri össze, sőt még magába sem száll, nem vívódik, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.

Mari minden tekintetben a romantika kellékeivel megrajzolt regényhős, a Jókai-regényekből ismert szerelmes lányalak, olyan, aki naiv, bájos és érzékeny, tiszta teremtés, akinek ártatlansága alatt öntudatlan érzéki forróság bujkál. Egyértelműen, pozitívan bemutatott nőalak. A korabeli viszonyok között „modern” lány, aki csakis önzetlen szerelemből kíván házasodni. Tapasztalatlansága miatt szeret bele a cinikus Noszty Feribe, s ez az egyoldalú érzelem is személyiségének értékes vonásait emeli ki.

A regény központi szereplői között csak egyetlen pozitív hős, értékes jellem található: az egyszerű iparosból milliomos polgárrá lett Tót Mihály, az ő alakját azonban Mikszáth romantikusan eszményíti. Tót Mihály az értékrend csúcsán áll. Ő az író eszményeit képviselő ideáltípus, de nem a magyar valóságból nőtt ki. Két évtizedig az öntudatosan polgári, demokratikus Amerikában élt, ott lett természetévé a nyakas demokratizmus. Bár nagy vagyonnal rendelkezik, idegen tőle mind a pénzhajhászó mohóság, mind a kuporgó zsugoriság. A munkát jobban szereti, mint a pénzt. Szabadidejében még most is tajtékpipákat esztergál. Miután apósa halála miatt vissza kellett térnie Magyarországra, többé nem tud elszakadni a magyar földtől. Felszámolja virágzó amerikai üzleteit, s megvásárolja a rekettyési uradalmat. Az ottani értékrendet képviseli, ennek alapján száll szembe az úri cinizmussal. Romantikusan eszményített jellem, akinek hibái is ideális elveiből következnek.

Tót Mihály birtokán valóságos utópisztikus állapotokat rajzol az írói ábrándozás és a fantázia. Modern, iparosított mintagazdaság, egy kis paradicsom teremtődött az elhanyagolt földeken. Újfajta növényeket honosított meg, s a mezőgazdaság terményeit helyben feldolgozó gyárak kéményei jelezték az okos, szakértelemmel vezetett gazdálkodás módszerét. Munkásait, béreseit jól megfizette, öreg napjaikra nyugdíjat helyezett kilátásba nekik. Ideális polgár, de még nem önző, pénzhajhászó burzsoá. Szembe mer szállni lánya érdekében a pöffeszkedő dzsentri gőggel, de csak a magánéletben volt cselekvő, a közélet kérdéseibe nem szólt bele. A közéleti visszásságok mintha érintetlenül hagynák. A megyei közgyűléseken nem szól bele a vitákba, passzív, félrehúzódó ember. Tót Mihály is „különc”, mint Mikszáth oly sok regényhőse.

Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. Történelmi szükségletet fejezett ki, mégis történelemellenes volt. Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc, a küzdelem a polgári átalakulásért, a nemzeti fejlődés központi kérés volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben már nem képviselt igazi történelmi erőt. Mikszáth ezt az ellentmondást nem tudta feloldani.

Mikszáth egész írópályája a van és a lehetne pólusai közt feszült. Ő maga sem tudott szakítani egészen osztályával, a dzsentrivel: szerette eleven mesélőkedvéért, virtusra fogékony magatartásáért, életélvező hajlamaiért, s megvetette parazita, úrhatnám tékozló viselkedéséért.

A 19. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 29-32. old. – Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)