Ady és Móricz a háború ellen

I.         Az írók feladata

II.

a)        Ady költészete

b)        Emlékezés egy nyár-éjszakára

c)         Az eltévedt lovas

d)        Móricz és a háború

e)        Szegény emberek

III.      Összegzés

Az emberi értelemben és a lélekben felgyülemlett fájdalom és elkeseredés Magyarországon az I. világháború idején kapta a legnagyobb indíttatást arra, hogy aki tud, és akire figyelnek is az emberek, emeljék fel hangjukat a szörnyűségek ellen, s tudatosítsák a jövő nemzedékének is, hogy a háború rossz dolog.

A háború 1914 júliusában tört ki, s ettől kezdve Ady Endre költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A háború alatt apokaliptikussá tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötrik. A háború mélységesen megrázta, esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának érezte. Ady átértékelte a múltat, megváltoztatta a világról alkotott képét is. Feladatának tartotta a múlt értékeinek megőrzését, s átörökíteni azt a jövő számára. A célja az, hogy bebizonyítsa: embernek maradni az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével próbálta felrázni őket, felnyitni szemüket.

A verseiben szörnyűségekkel teli képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés. A háború metaforái: „elszabadult pokol”; „véres és ostoba feneségek”; „véres, szörnyű lakodalom”; „gyilkos, vad dúlás”.

A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól fogva szembefordult az ujjongással, gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását. Éppen ezért ellenfelei egyre inkább elnémították. A háború kitörése előtt általában évenként jelent meg kötete, de 1914-től négy éven át nem látott napvilágot egy sem: „nem lehet írnom” – panaszkodott.

1918-ban adta közre utolsó, életében megjelent verskötetét, A halottak élén címűt, ami három kötetnyi versből készült válogatás. Ennek a kötetnek első ciklusát, az Ember az embertelenségben címűt vezeti be az Emlékezés egy nyár-éjszakára. Emlékképeket idéz fel a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületéről, nyári éjszakájáról: ezt jelzi a cím és a vers zárásában szereplő „emlékezem” ige. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomássorozatának felelevenítése a kezdeti visszafogottságba egyre több nyugtalanságot, szorongó izgatottságot kever, egyre zaklatottabbá válik a lélek állapota. Eltérő sorközökkel (5,6,3,7,8,8) hangzik fel a reflénszerűen hatszor ismétlődő „különös” minőségjelző. Csak a vers végén válik a különösség rettenetté: egy „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakává”. Szintén hangsúlyos szerepet kap a műben a „volt” létige, függetlenül az egyes mondatokban hordozott jelentésétől azt érzékelteti, hogy valami véglegesen és végzetesen múlttá vált, megváltozott, kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény a tetőponton, az Apokalipszis angyalának képével indult. Tudjuk, hogy az Apokalipszis az Újszövetség egyik könyve, amely misztikus jóslatokat tartalmaz a világ végéről, s az előtte bekövetkező szörnyűségekről. Az Apokalipszis lovasai az ott szereplő négy jelképes rémalak – a halál, a pestis, az éhínség és a háború megszemélyesítői. Már ez a biblikus rájátszás is a kozmikus pusztulás képzetét kelti, s ezt csak felerősíti a világvégét hirdető angyal dühödt minősítése. A változás „hirtelen” következik be. Semmivé foszlik a békés, falusi idill: a „méhesünk”, a „csikónk”, a „jó kutyánk”, a „szolgálónk” szavak a volt családias békét, melegséget jelzik. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az értéktelen, a rossz lesz cselekvővé: „Csörtettek bátran a senkik / És meglapult az igaz ember”. Megjelent az „iszonyúság”, a félelemmel teli borzalom, s „kaján örömmel” hajolt át a lelkekre. A gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás, önmagából kivetkőzve, részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség: megőrült a világ, s világelvűvé vált az irracionalitás: „részegen indult a gondolat”.

A költemény befejező részében az egyén került a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, s aki a rettenetes éjszaka emlékeinek „mindmostanig” a hatása alatt áll.

Ady háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum költészetében, melybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Most került igazán szembe a költő a háborúval. Ady nemcsak azért volt megrémülve, mert szűkebb hazája került a háborúval az embertelenség középpontjába, hanem azért is, mert élete értelmét látta megtiporva, hiszen senki nem küzdött nála több meggyőződéssel a nemzetiségi politikáért. Így lett most személyes ügyévé a háború.

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette meg Ady Az eltévedt lovas című versében. Néhány hónappal a háború kitörése után 1914. november közepén közölte a Nyugat. Ekkor már távoli messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a pár hónapos diadalmenet illúziói. A cím és a vers egésze arról vall, hogy az új háború a maga beláthatatlan szörnyűségeivel az emberiség végzetes eltévelyedése. A vers címe szimbolista jellegű, több jelentést is hordoz: legtágabb értelemben a háborúban eltévedt katonát jelenti, aki otthonától elszakítva harcol a nagyvilágban. Másrészt Magyarország elmaradottságát érzékelteti, hiszen ekkor az „eltévedt” ország gazdasági-társadalmi fejlődése messze lemaradt a nyugat-európai fejlődéstől. De jelenti a költő személyes sorsát is: törekvéseit a társadalmi közeg nem érti, s emiatt eltévedt, társtalan embernek érzi magát.

Az eltévedt lovas sötétben, új útnak vág neki, s ezen az úton lesben áll, s ráront az emberellenes vadság. A versben az eltévedt lovas nem válik láthatóvá, csak hallani lehet a vak ügetését. Ami vizuálisan is megjelenik, az a színtér, a félelemmel és szorongással teli táj.

A vers első sorában már megjelenik az „eltévedt, hajdani lovas”, aki visszahozza a jelenbe a „téli mesék rémei”-t.  A lovas „vak ügetés”-ének hatására „erdők”, „nádasok”, „láncolt lelkei riadoznak”. A háború hírének hallatára a világ megrettent, és a lovas útjában álló bokrokból a régi „mesék rémei kielevenednek”. A jelen idejű helyzetképbe illeszti be a költő a múltat mint elrettentő példát. A harmadik versszak felsorolással tömöríti a mondanivalót. Az „itt van” kétszeres jelenléte hangsúlyozza, hogy visszatért valami: „a sűrű, a bozót” és „a régi tompa nóta”. A „vitéz, bús nagyapáink óta” „süket ködben” lapuló dalok, versek újra időszerűek lettek.

A negyedik és ötödik strófában a költő az ősz motívummal teremt megdöbbentő hangulatot, szörnyű látványt. A „dombkerítéses sík” nem más, mint a Kárpád-medence képe. Az „Ősz” és a „November” szavaknak különös jelentést szán Ady, hiszen nagy kezdőbetűvel írja. Az évszak ködös hangulata a forradalmat és a múlt századokat idézi fel, amikor Magyarország, a „pőre sík” elzárkózott a környező országoktól, s „erdővel, náddal” növesztette be magát.

Erről a magányos, elszigetelt hazáról a hatodik versszakban felsorolt tények adnak képet, aminek fontosságát a „csupa” szó halmozása hangsúlyozza erőteljesen. Különleges hangulatot áraszt a „vérzés”, a „titok”, a „nyomások” megemlítése. Az erdőkben, nádasokban azonban még visszatérnek a „hajdani eszelősök”, akik bíznak a jobb jövőben és az emberséges megoldásban.

Ady is egy ilyen „hajdani, eltévedt utas”, aki nem adja fel a harcot a körülmények változása ellenére sem. Bátran nekivág egy „új hinárú útnak”, annak ellenére, hogy nem talál meghallgatásra, mert az embereket nem érdekli a költészet, csak saját sorsuk. „De nincsen fény, nincs lámpa-láng” az úton, ami világosságot adna az elsötétült világban.

A hetedik versszak utolsó sorát pontosítja a nyolcadik strófa első sora, amelynek lényege az, hogy az emberek a rémülettől szólni sem mernek, s a vidék teljesen elnémult, várja a sors alakulását. A mély hallgatásban csak a gondolatok álmodoznak a régmúlt élet nyugalmáról, szépségéről, boldogságáról. Ezt a vers kélt szava érzékelteti a versben: a „múltat álmodván”, s a következő, a „dideregve”, ami már azonnal visszatér a jelenbe, a valóságba. A tragédia bekövetkezett: „a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgű medve.” Mindhárom vadállat a kirobbanó háborúra utal; a vad, durva pusztításra. Hogy mi lesz a vége az öldöklésnek? Ki fog „győzedelmeskedni”? Azt nem tudhatjuk előre, de annyi bizonyos, hogy az emberiség csak vesztese lehet egy háborúnak.

A vers utolsó szakasza megegyezik az elsővel, így keretessé teszi a művet. A felvetítés azonban különbözik: míg az első szakaszban a „vak ügetés” hallatára a közeledés, az utolsóban a távolodás érzékelhető. A nyitókeret felidézi a múltat a „volt erdők és ó-nádasok” leírásával. A zárókeretben ezek a motívumok segítik elő a valósághoz való visszatérést és a múlt múlttá tételét. A feledéssel sem változik ám a helyzet, a lelkek tovább riadoznak minden hirtelen történt változás esetén.

A versben megtalálhatjuk a múltat és a jelent, a jövő idősíkjára azonban még utalást sem kaphatunk, hiszen a lovas bolyongása az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.

Ember az embertelenségben – fogalmazta Ady az első világháború idején a maga hitvallását, s így énekelte kezdettől mindvégig népe tragédiáját. Hozzá zárkóztak fel a kortárs írók; az elsők között Móricz Zsigmond.

Móricz Zsigmondot leányfalusi házában érte a trónörökös meggyilkolásának híre. Érezte, hogy ezzel ki fog törni a háború, amely milliónyi életet és értéket fog elsodorni. Móricz önként jelentkezett haditudósítónak és a keleti frontra került. Az itt szerzett tapasztalatait több novellájában is feldolgozta. Ő is a „véres, szörnyű lakodalom” ellen szólt. Hangot adott azon meggyőződésének, hogy a háború személytelen embertelensége sem öli ki a katonákból az érzelmeket, és megfogalmazta azt a véleményét, hogy a háborút nem az egyes emberek vagy népek, hanem az eltérő érdekű csoportok vívják. De azt is leírta, hogy az öldöklés a fronton harcolókat elemberteleníti, és otthoni környezetükbe visszatérve nem képesek megszabadulni az ölés kényszerétől: „… a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni.” – mondja egy háborút megjárt katona az 1916-ban írt Szegény emberek című novellában.

A mű cselekménye egy meg nem nevezett katona sorsát mutatja be, aki hazatér a frontról, 28 nap szabadságot kap. Ennyi idő alatt kell családját felemelnie az eladósodás nyomasztó mélységéből. Hamar rá kell jönnie, hogy ezt a pénzt lehetetlen ennyi idő alatt munkával megkeresni. Ekkor támad az az ötlete, hogy rabolni fog. Éjszaka felötlik benne, hogy kirabolja Vargáékat, akiknél az előző nap sok pénzt látott. Munka közben a fecsegő öreg napszámos is folyton olyan témára tereli a beszélgetés fonalát, amely még inkább felerősíti benne elhatározását. Mindent eltervez előre. Ügyetlen, átlátszó hazugsággal próbál magának alibit szerezni: kilenc órakor azt mondja: „Most ütötte a tízet a toronyba”. Csak egyre nem számított, hogy Vargáék a gyerekeket otthon hagyják. Mikor betör a házba, úgy jár el, mintha a fronton volna. Bár vezényszót nem hall, nem fordul vissza, eszébe jutnak a háború szörnyűségei, lepereg előtte minden, amit átélt, és szinte már automatikusan gyilkolja meg a gyerekeket. Az öldöklés személytelen, felelősségnélküli, elvadult lélekké teszi az embert.

Az író kegyetlen naturalizmussal mutatja be ezt a folyamatot. Szinte magunk előtt látjuk a szerencsétlen kisgyermekek holttestét, a véres szobát és az eltorzult arcú embert, akinek homályos tekintetéből ki lehet olvasni, szinte még most sem érti igazán a tetteit. Őt csak felidegesítette az, hogy a ház felé lopakodva beleakadt egy akácfavesszőbe, ami beleszúródott a csuklójába és megsértette, majd a sebből vér szivárgott Ettől kezdve, amikor meglátta a vért: „Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.” A vér látványára elindult benne egy megállíthatatlan folyamat. Felidéződtek benne a háború borzalmai, és már csak ezeket látta maga előtt. Csak a legkisebb gyermeket hagyta életben, majd a pénzzel elhagyta a házat.

Hazament, megadta a tartozást, majd pedig a feleségével együtt elindultak a vásárba, hogy új ásót vegyenek. Útközben, míg a férjnek ismét látomásai voltak, újra a háborúban érezte magát, ahol nem lehet nyugodtan sétálgatni, ezért a feleségét is magával rántva gyorsan beugrott az árokba. Amikor úgy gondolta, hogy „elmúlt a veszély”, tovább folytatták útjukat. A feleség ekkor jött rá, hogy a férje már szellemileg nem ép: „Teremtő isten, ez az ember nem tiszta… Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát.”

A férj még beszélt a látomásairól, a háború szörnyűségeiről, majd megindult és meg sem állott a városig. Bementek a vásárba. Az ember rögtön az ásókhoz sietett és válogatni kezdett, a feleségének pedig majdnem megszakadt a szíve a sok gyönyörű ruha, gyerekcsizma láttán, hiszen tudta, hogy otthon a gyerekeknek mennyi mindenre lenne szükségük. De a férje hajthatatlan volt, megvette az ásót, a gyerekeknek mézest, és elindultak hazafelé. A férfi a visszaúton a maradék pénzt a vízbe vetette, mert tudta, hogy ez a pénz egy percig sem volt az övé. Örült, hogy megszabadulhat attól, s ezzel látomásai is megszűnnek. Mikor visszaértek a faluba, már rögtön az első háznál beszélgetőket láttak. Az egész falu felfordult, az emberek összevissza rohangáltak. Mindketten nagyon nyugtalanok lettek, a fiatalasszonyon is végigfutott, hogy mit tenne ő akkor, ha a saját gyermekeit találná vérbe fagyva, amikor hazaérnek. Otthon a férfi érezte, hogy keresik. Két csendőr állt meg a kapuban. Ezután következett a szörnyű faggatás. Az életösztön megpróbálja még benne félrevezetni a csendőröket: „Ha az édesanyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! Én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni…” A zsebéből kilógó zsebkendő és a kisfia naivsága árulja el bűneit. Megadja magát, s elismeri a büntetés jogosságát. A történés mélypontja a két gyilkosság, amely ugyanakkor elindítója egy öneszmélődési folyamatnak, az ösztönös cselekvő lényből gondolkodót formál.

Móricz ebben a művében a naturalista ábrázolás minden módját felhasználva mutatja be az embereknek, hogy a háború borzalmai hogyan törik meg az egészséges ember lelkivilágát. Figyelmeztet a háború hatásaira is, arra, hogy a háborúnak beláthatatlan következményei vannak: a harctéren nem sokat számítanak a társadalmi különbségek, mivel a halál mindenkit elérhet; a civil élet azonban nem így működik, ott minden embernek egyenlő joga van az élethez: ott nincs „parancsra” történő gyilkolás.

Az író ábrázolására jellemző a nyers, durva, naturalista, realista kép, régi magyaros nyelvhasználat, tömörség; műveiből meg lehet ismerni a társadalom minden rétegét. Általában kétféle előadásmódot használt: az egyes szám első és harmadik személyű igéket. Kiváló érzékkel mutatta meg az emberek lelkében végbemenő változásokat. Minden művére jellemző, hogy a szereplők cselekedeteit nemcsak mint tényeket közli, hanem azoknak motiválóit, a szereplők lelkivilágát is bemutatja.

Móricz mindig azt írta meg, ami fájt, ami bántotta. A saját szenvedése vezette el mások kínjainak és kínlódásainak megértéséhez. Ezeknek az érzéseknek pedig, mint a fájdalom és a szenvedés a legjobb kifejezője a naturalista stílus volt.

Mindkét alkotó a maga sajátos hangján azt mutatta be, hogyan válik az ember az embertelenség közegében embertelenné. Amit Ady a háborúellenes verseiben, azt Móricz a prózájában valósította meg. Rokon lelkek voltak, hasonló felelősséget éreztek hazájuk és a magyar nép iránt. Mindketten kegyetlen őszinteséggel mutatták be a háború borzalmait, és mindketten igen nagy érzékenységgel tárták fel a háború okozta sebeket.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 81-86. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)