beszélt:
Mi vagyok, mondd hát?...
Hajlott hátú szolga,
Elkopott, görnyedt, szürke rab vagyok.
Mozdulatlanul állok hidat másnak, -
Hogy emelkedjen föl –
vagy mélybe szálljon,
S a világról cserébe mit tudok?
- Hogy van: én akkor érzem
Csak, ha rám taposnak,
Megrúgnak, leköpnek vagy sárral hánynak
S hogy tavasz, tél vagy nyár hív odakint,
Csak a szennyből tudom, mely rám tapad.
És mindegy az, hogy hó-e vagy csatak,
Virágszirom, vagy hervadó levél,
Mit ócska talpak hordanak reám,
Vagy új cipellők hullajtanak el,
- Nekem de mindegy – jaj, de mindegy az –
Az életemben úgyis egyre megy.
De azért –
Nekem is van néha májusom,
S azt hiszem úgy szokott a rózsa nyílni,
Mint nyílnék én, - a szívemet kitárva –
Mikor két könnyű kis láb rám tapos...
Ilyenkor úgy érzem,
hogy rám szakad,
Amit ünnepnek, szépnek képzelek
S szeretnék érte smyrnatesttel bírni,
Vagy messze szállni, mint a fellegek, -
Hogy rajtam át juthasson el az égbe...
S az alázatom nem ismer határt,
Mikor végigsimítnak léptei,
Mint halk gördülő könnyű gyöngyszemek,
Miket selyemfonálról perget rám a sorsom.
(Forrás: Napkelet 9. sz. 1931. szeptember 1.)
