Áldáskának hívta apja, anyja,
s úgy maradt meg süldő-lány alakja
bennem, ahogy láttam őt hat éve.
Most vonatban találkoztam véle.
Kis keresztke függött formás mellén.
Hogy belépett, letelepült mellém,
majd azt mondta, jobb lesz néki szembe.
Gyermek-bátrán nézett. Nem volt szende.
Nem volt épp szép, de a mosoly-gyöngyök
vízesése végesvégig ömlött
rajta folyton s báj volt kicsi testén.
„Bácsizott”, mint náluk rég egy estén.
Majd regényét mondta. Maturázott,
két kis ökle forró könnytől ázott,
mert színésznő akart volna lenni,
s nem engedték. Álma füst lett. Semmi.
Majd dacból egy bélpoklos szigetre
apácának szökött vón sietve,
s észrevették. (mennyi, mennyi véglet!)
Végre gyermek-gondozó nővér lett.
Később súgva mondta, hogy ne hallják:
nem kiván már romantikus dalját,
minden vágya: jó férj, sok-sok gyermek.
S kérdőjelként ült a szűzi termet.
Kinéztem az ablakon keresztül
s gondolkoztam az anyakeresztrül,
mely virágzó májusfából készül,
s aztán sírig hordozzák vitézül:
csók-zenék után kínok közt szülni,
apró angyal-koporsókra dűlni,
az élőket áldással etetni,
még Júdást is reszketőn szeretni,
rajt bocsátni, öregedni, várni
üzenetben vagy levélben bármi
csöpp szeretet-mézre. (Alkohol-dús
lakziról így vár csöpp bort a koldús.)
A gyerek a legdrágább játékszer!
A gyerekszív könny-pénzen vett ékszer.
Az anyaság kínos-bűvös táska.
Nem tudod, hogy mit kivánsz, Áldáska!
Ő mosolygott. Nő volt a javából:
nagy szemének fényes ablakából
kikukucskált két kis pajkos ördög,
míg a gyorsunk zakatolva zörgött.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése