Tavasz-este van és a fák rügye fakadozik.
Halk sóhajjal játszik a szél.
Látod? Látod?
Bolygótűz az ég aljában.
S ifjú szerelmesek talákoznak a Szamos partján.
Látod? Látod?
Hogy szövődik egybe a lelkük.
Hogy kérnek csengő dalt az éjtszakától.
Látod? Látod?
Dalt,amely kiverje halk pengéssel,
Mit csókjaik el nem tudnak beszélni.
Látod? Látod?
Mily epedő szempár néz át a sötéten
és hogy várja, hogy meghozza az éj, amire vár.
Látod? Látod?
Sorjában gyúlnak ki az éjjeli tüzek az útszélen.
S fáradt munkásarcok ülikkörül.
Látod? Látod?
Szemük határát megszabja a sötét s fejük alatt durva kő a
párna
és holnap mégis vígan folytatják az út javítását.
Látod? Látod?
Mi minden van körlted.
Kóbor kuvasz oldalog el a kerítés mellett.
És hallod-e, a csendet, amely átsuhan a parki fák felett?
És észreveszed-e mind, mit az éj szárnya takar?
Ki a kapuban vár és csak néz és senkire nem vár
és semmit nem akar.
És aki mindenre vár, mindent akar és mégsem kap semmit.
Aki ott úgy szalad és mégis elmarad.
Mind, mind észreveszed-e?
És megérted-e a vágyak sazvát,
melyek oly gyakran szállnak a sötétben,
mint a Szamoson a habok –
Mert azok mind eléd igyekeznek,
hogy rendre fejtegesd fel előttük azok titkait
és hogy elmondd, két szív egymással mint találkozik.
Látod? Látod?
Suhanó neszüket viszi a sötét.
Mint Élet árnya esik a víz tükrére.
Körülted vannak látod, látod Bartalis,
és te mégis kiállsz az ajtódba és elborult arccal
várod, hogy a néma éj fenségében jöjjenek meg azok –
Pedig hivogató szavadtól riadtan menekülnek
Látod? Látod?
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése