I.
Kihívó melle, vérlázító szája,
kacér szempárja: hűvös téli csillag.
Gőgös volt, mint az éretlen gyümölcsök.
Kis kertjében ne-nyúlj-hozzámok nyíltak.
Lány-lelke alvó, szűzi tiszta tó,
át nem búvárok, titkot ringató:
egy föl nem tört gyöngykagyló várt a mélyben
sejtelmesen, rózsásan és kevélyen.
És egyszer átment a szerelmi hídon
s olyan lett, mint a fák mikor megáznak,
vagy tavaszodnak: könnyként csüng a harmat,
vagy virág-terhe a szerelmi láznak.
Alázatos lett, lágy lett rajta minden.
Meg nem szedett fa: az alkalmat leste,
hogy adakozzon, örömet okozzon.
A boldogság kalácsa volt a teste.
A lélek-tó mélyén kinyílt a kagyló
mint rózsás, nagy virágok, ritka-gyöngék
leszállt egy búvár, mintha hazamenne,
a kagyló várta s odaadta gyöngyét.
II.
Hej nagy legény, de nagy páva voltál!
Nem fogott se Biblia, se oltár,
vad erődet vad bikához mérted,
nem bántottak bánatok, miértek.
Kalapodhoz rozmaringot tettél,
szagos volt az utca, merre mentél,
hősi álmok szaga szállott, szállott,
merre jártál, szaladtak a lányok.
Rabigába nem törtek a gondok,
mellényedre varrtál rubint gombot,
mellényedre lányok szívét tűzted,
játékaid fütyörészve űzted.
Hej nagy legény rámentél a lépre!
Valamikor hegyről hegyre lépve,
gúnyolódtál a nagy csillag-váron,
- most csüngnél egy csillagos szempáron.
Fagyott tavon a sarkantyúd pengett,
tündértavon megtörted a csendet,
- most szeretnél kis gerlice lenni
egy lány-kézből mézes búzát enni.
Sóhajtozol, úgy bámulsz a holdra
mintha egy új aranykapu volna,
mintha nyílna aranykapu zára
s kitárulna a boldogság vára,
a boldogság vára: egy lány lelke,
s öltözködve liliom-lepelbe
s Szerelem ott elédbe lépne...
Hej nagy legény rámentél a lépre!
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése