Barna legény.Te szegény,t e szép.
Dús hajad egy leány álma.
Elvesztettem az eszem s szemem könnyet
hullat, mint estalkonyatkor az ég.
Oh, miféle babona űzi tekintetem utánad?
Végigkisérlek a fasoron, míg az utolsó fa
lehajló ága el nem takar.
Valóban – szívem összeremeg és
könnyet sírok az éjfélbe.
Te szép halovány kedvesem.
Arcod, mint egy fiatal Istené...
Oly ifjú vagy.
Mondd, miféle al virraszt éjjelenklént ágyam felett?
Ha az estalkonyi szellő lecsókolja az éber szemeket,
Ki hívja szívem oly kitartón édes szavakkal?
Hallgatag, titkos vágy édessége lobog bennem.
Mondd, a te lelked gyújtotta fel?
Oh, be csend van, szomorú csend.
Várlak, hogy besuhanj mély hallgatásomba
Csóktalan, szűzajkú, szomorú kicsikém.
Nem jössz? Hát mért nem jössz? A halk szunnyadású
éjtszakában miféle síró vágy után keresel folyton?
Mért nem tudod, hogy végkép megzavarodott az eszem?
Sírhatok már és kacaghatok. Nem baj.
Oly halovány volt arcod, mint egy bús Istené,
ifjú, büszke voltál...
De mért nem tudod?
Holdas éjtszakában
ablakom rostélyán lelked egy sápadt dala játszik.
De mért nem tudod?
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése