Már a jázminbokor is elvirágzott és mégsem jött
meg az én szép Szerelmesem.
De el is fog virágozni rendre, tudom, minden virág
és mégsem jön meg Ő.
Szomorúbb a szívem, mint ahogy az arcom mutatja,
mert én mindig csak őreá várok.
És mégsem jön meg ő, nem örvendeztet meg jövetelével.
Éber szemekkel figyelem a néma éjtszakát,
amelynek sötétjén átleng a hosszú haj,
de csak a képzelet játszik csalóka játékot.
Ébren virrad meg az éjtszaka és elkövetkezik
a szürke, közönséges nappal
és mégsem jön meg Ő.
Leszáll a sötét és újból nézhetem a sötéten átlengő hajat
és mégsem jön meg Ő.
Összezokog a szívem és mégsem jön meg Ő.
El is virágzik rendre – most már tudom, minden
virág és mégsem jön meg Ő.
És ki is fakad újra, de még akkor sem jön emg Ő.
Lassan elsurrannak az esztendők. Tűnik az élet...
És te szomorú Bartalis örökké csak várhatod, mindég
csak várhatod – de mégsem, mégsem –
sohasem jön meg Ő...
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése