Milyen szívtelenek az emberek.
A cselédlány fiom,aranycsattos cipőcskéjét húzta fel
s úgy ment végig az esti korzón.
A nagy ívlámpák Pazar fényében büszkén járt-kelt,
folyton azt lesve, ki veszi már észre.
Pici lábacskáját és a csatt villogását, ki bámulja meg.
Milyen boldog lett volna, ha csak egy
szem tekintete éri, vagy ha egy röpke megjegyzés
kel nyomában
Hogy pirult volna el arca, hogy remegett volna,
míg a bámuló szem éles tekintete előtt halad.
És emlékeznék évek multával reá, hogy
valaki hogy megbámulta piciny cipőcskéjét,
amelyen a csatt úgy fénylett, mint az arany...
Lelkébe vésné a szavakat, amint hallotta.
És cipőjét, ha ronggyá szakadt, emlékbe tenné el
és a csttot megcsókolná, amely egykor
úgy fénylett, mint az arany.
Milyen szívtelenek az emberek.
A sok közül senki egy pillantásra nem méltatta,
senki meg nem szólta, pedig mily
kis fáradsággal lehetett volna
egy teremtményt boldoggá tenni.
Egy pillantás elegendő lett volna, hogy piciny
cipőcskéjét ereklyeként mutogassa
és színes meséket fűzzön a csatthoz, amely
egykor úgy fénylett, mint az arany.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése