Iványi Ödön: Amputatio cruris

- Rajz Iványi Ödön hagyatékából –

A II. pavilon földszinti folyosóján együtt ült az egész társaság, kivéve a 21. számot, akit korán lefektettek, mert holnap – sora lesz. Ez annyit jelent, hogy a 21. szám a III. pavilon nagy szobájában az asztalra fel fog feküdni. Nem valami nagy dolgot fognak ott véle tenni: egy kicsit a bőre alá néz a tanár: ez az egész. De mert akármilyen finom s alabástromszínű is a 21. szám bőre, mégsem lehet rajta keresztüllátni: ennélfogva lesz egy kis metszés, aztán egy gyűszűnyi vérzés, az altatótól egy csöpp fejfájás és – természetesen – néminemű jajgatás is a felébredéskor, amint ez már bevett szokás a nőknél, akik asztalon feküdtek.

Szóval: a 21. szám sorsa elé nyugodt lélekkel nézünk mindnyájan, s nem is beszélünk felőle. Azzal töltjük az időt, hogy a tisztelendő testvéreket szóljuk-szapuljuk. Megállapítjuk, hogy a pavilon éjjeli nyugalma akkor teljes, ha Nicodema testvér az inspekciós. Nicodema testvér, mint módnélküli kegyes lélek, egész éjjel forgatja az olvasót, s olyan jól imádkozik betegeiért, hogy azoktól, arra az éjszakára, távol van minden fájdalom. Nicodema nővér olvasójának zörgése ébren tart minden őrangyalt a betegek ágyánál. Ez a magyarázata az ilyenkori nyugalomnak… Ellenben, ha Romana testvéren van a virrasztás sora, akkor tizedrész annyi imádság sem esik egy betegre, s azért van nekünk ilyenkor rossz éjszakánk. Mert hát Romana testvérrel együtt elalszanak az őrangyalok is…

Ebben a genre-ben folyik a jámbor emberszólás, mely a tisztelendő testvérek imádságos szájára vidám, világi mosolyt csal, mely nevetéssé növi ki magát, mikor Romana testvér nyilvánosan meggyónja, hogy ő bizony elaludt a múlt éjszaka a nagy, bőrös székben, de meg is bűnhődött nyomban, mert szörnyű álomlátás jött reá.

Kérdezzük, hogy mi volt hát az a rémálom? Romana testvér a jobb keze hüvelykujjával titkos keresztet vet magára, s olyanformát suttog, hogy jobb arról nem beszélni. Most már mindenkit esz a kíváncsiság, s a titkolódzó testvérre rámegy az egész pavilon. Az inquizíció sarokba szorítja a kis, kövér apácát, aki végre rászánja magát a vallomásra, s rémüldöző hangon, az átélt borzadalomra való visszagondolástól remegve, a körülötte összedugott fejek közé mintegy megbújva, kis szemeit kerekre nyitva – kijelenti, hogy isten legyen velünk, ő bizony – szabadkőmívesről álmodott az éjjel…

Olyan nevetést sem hallott még a II. pavilon, mint amilyen elfogta a társaság világi tagjait. Még a 21. szám is meghallotta, s kiüzent, hogy kéri a részét a közderültségből. Megkapta, és arra az egy pillanatra elfeledkezett a holnapi asztalra fekvésről: nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak… Romana testvér, aki mindig kész volt a társasággal együtt nevetni, most ez egyszer komoly maradt, s úgy látszott, megapprehendálta, hogy mi nevetni tudunk azon az álmon, mire ő most is szent borzalommal gondol…

Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház

I.

Budán, a Városmajor utca vagy a Kékgolyó utca egyik kicsi, földszintes házában örök nyugalomra szenderült özvegy Bauer Jánosné. Hatvankilenc éves volt, amikor férje, a derék és tiszteletreméltó szabómester meghalt s a férje halála után még éppen tíz esztendőt és tíz napot élt.

- Az Isten ujja - mondották a házban a lakók -, tíz esztendőt és tíz napot élt a Bauer után.

Tíz esztendő és tíz nap: valami megfejthetetlen titokzatosság volt ebben, százfélére gondoltak, de nem tudtak bizonyosságra jutni. Eltelt egy hét, eltelt két hét és még mindig nem találták ki, mit jelenthet a tíz esztendő és a tíz nap - és talán még sokáig erről beszéltek volna este, vacsora után, amikor a hold odavetette halványkék sugarait a virágos udvarra és rejtelmes árnyak rajzolódtak a ház sárgásfehér falára, ha nem jön közbe valami esemény, amely talán még titokzatosabbnak látszott, mint a szegény Bauerné tíz esztendeje és tíz napja.

Az történt, hogy a Bauerné lakását kiadták és úgy adták ki, hogy senki sem tudott róla a házban, még maga a házmesterné sem. Wild Péterné, a házmesterné titokban nagyon szégyellte az esetet - valami történt a házban az ő tudta és beleegyezése nélkül -, de amikor megkérdezték, fontoskodva, komoly arccal mondta:

- Csak annyit mondhatok, drága lelkem, hogy a háziúr maga adta ki a lakást. Egyebet semmit - nem szabad.

A derék asszony ezt sem tudta bizonyosan, de a tekintélyét féltette, amelyet okvetlenül megtépázott volna az a furcsa dolog, hogy ő sem tud többet, mint a többiek, akik pedig csak közönséges lakók a házban. Különösen a Barthnétől félt, aki bár csak tizenkét esztendeje lakott a házban s így a legfiatalabb volt a lakók között, mégis úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha egyforma jogú volna azokkal, akik huszonöt és harminc esztendőt töltöttek a barátságos kis ház falai között, nem is szólva az őszhajú és gyönge szemű Schneider Józsefnéről, akinek az apja, mint mezítlábos kis gyerek ott szaladgált az udvaron, éppen ott, ahol most a bársonylevelű árvácskák, szegfűk és rezedák illatoznak.

Bálint Aladár: Op. 24, 47

- Jegyzetek –

Taps. Sistergő forró taps. Sok-sok fehér váll, selyem csipke, szikrázó gyémántok. Az emelvényen, a zongora mellett, két hajlongó ember, az egyiknek kezében hegedű. Izgatott, boldog mozdulatokkal kavarognak a széksorok között a zsibongó emberek. Szédítő illatpászmák szárnyán fehér szobák, selymek, tompafényű bútorok lehelete kúszik felém. Fejemet lehorgasztom. Szomszédom a partitúrát lapozza. A vastag füzet fedelén ölelkező hideg vonalak koszorúja között súlyos gót betűk: LUDWIG van BEETHOVEN.

Zongorafutamok nyilallnak a zavaros emberi hangok közé. Hirtelen fagy csapja meg a zsivajgást. Széksúrlódás. Csend. Az üvegárbocos nagy függőlámpa szapora sugárzáport szór a hangversenyteremre.

*

Szabályos sorokban ereszkednek fel a zongora torkából a hangok. Jegyesének válaszoló szűz félénkségével ismétli a hegedű a zongora vallomását. Naivak, tartózkodók e hangok, mint koratavasszal a virágágyak zsenge növényábrái. Követik, alig érintik egymást, ölelkezés nélkül széjjelválnak. Szünet.

*

Leány ül elém. Elkésett. Tekintete végigsuhog a sűrű embersövényeken. Megriadt nyugtalan férfiarcok vibrálnak köröskörül. Mélységből jövő benső mosolygás gyullad ki a leány arcán, majd hidegen, érzés nélkül előre tekint, kezét fáradtan ölébe bocsátja.

- Mi következik? - kérdi szomszédjától.

- Frühlingssonate. Adagio!

- Köszönöm!

Gellért Oszkár: A dicsőséghez

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak,

Dajkáló éhes asszony, ki száraz kevéstejü melledet

Kevesebb keserüséggel adtad

Egy pillanatra bár

Nyomorék csecsemőd ínye közé:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak,

Robotos férfi, kinn a mezőn

Vagy lenn a bányamélyben,

Ki kezedfejével letörölvén veritéked

Több hittel csüngöttél volna

Ha nem tovább, egy rebbenésnyit,

Az uj megváltás eljövetelén:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad Ember, ki felebarátod

Arcába akartál ütni, de jókor,

Még az utolsó villanásban

Visszalendült

Öklöddel tennen homlokodat döngetted:

Csak mert hirtelen eszedbe jutott egy szavam?

Hol vagy? Mutasd magad, hadd lássalak!

Mert mit ér különben így ez az egész,

Ez az embertelenül vad erőfeszités:

Hogy egyetlen szavam legyen legalább

Hasonlatos ama telizengésű

Hegyibeszédnek egyetlen szavához -

Mert mit ér különben így ez az egész

S mert mit tudom én, hogy e roppant szenvedély így

Áldott volt-e vagy átkos.

Ignotus: Idegen költőkből - BYRON: SUN OF THE SLEEPLESS...

Álmatlan napja, csillag, szomorú

Messzirül izzó, könnyes sugarú,

Az éjt csak néző s oszlatni kevés:

Olyan vagy, mint a szép emlékezés.

A múlt is így, a voltak fénye itt

Tehetetlen csak csillog s nem hevít -

Mécsét gondok virrasztva nézitek:

Ragyog, de távol, tiszta, de hideg.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.

Ignotus:Idegen költőkből – Verlaine: LES SANGLOTS LONGS…

Szeifert Imre: Őszi tájkép

Kép forrása: www.kepafalon.hu

Az ősz elnyujtott hegedűdanája

Jaját egyhangon a szívembe vájja.

Fakón s fuladtan, mikor üt az óra,

Gondolok, sirván, sok hajdanvalóra,

S megyek a szélben, mint ahogy aláhull

Ide-oda a falevél a fárul.

Forrás: Nyugat 1908. 6. sz.