Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház

I.

Budán, a Városmajor utca vagy a Kékgolyó utca egyik kicsi, földszintes házában örök nyugalomra szenderült özvegy Bauer Jánosné. Hatvankilenc éves volt, amikor férje, a derék és tiszteletreméltó szabómester meghalt s a férje halála után még éppen tíz esztendőt és tíz napot élt.

- Az Isten ujja - mondották a házban a lakók -, tíz esztendőt és tíz napot élt a Bauer után.

Tíz esztendő és tíz nap: valami megfejthetetlen titokzatosság volt ebben, százfélére gondoltak, de nem tudtak bizonyosságra jutni. Eltelt egy hét, eltelt két hét és még mindig nem találták ki, mit jelenthet a tíz esztendő és a tíz nap - és talán még sokáig erről beszéltek volna este, vacsora után, amikor a hold odavetette halványkék sugarait a virágos udvarra és rejtelmes árnyak rajzolódtak a ház sárgásfehér falára, ha nem jön közbe valami esemény, amely talán még titokzatosabbnak látszott, mint a szegény Bauerné tíz esztendeje és tíz napja.

Az történt, hogy a Bauerné lakását kiadták és úgy adták ki, hogy senki sem tudott róla a házban, még maga a házmesterné sem. Wild Péterné, a házmesterné titokban nagyon szégyellte az esetet - valami történt a házban az ő tudta és beleegyezése nélkül -, de amikor megkérdezték, fontoskodva, komoly arccal mondta:

- Csak annyit mondhatok, drága lelkem, hogy a háziúr maga adta ki a lakást. Egyebet semmit - nem szabad.

A derék asszony ezt sem tudta bizonyosan, de a tekintélyét féltette, amelyet okvetlenül megtépázott volna az a furcsa dolog, hogy ő sem tud többet, mint a többiek, akik pedig csak közönséges lakók a házban. Különösen a Barthnétől félt, aki bár csak tizenkét esztendeje lakott a házban s így a legfiatalabb volt a lakók között, mégis úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha egyforma jogú volna azokkal, akik huszonöt és harminc esztendőt töltöttek a barátságos kis ház falai között, nem is szólva az őszhajú és gyönge szemű Schneider Józsefnéről, akinek az apja, mint mezítlábos kis gyerek ott szaladgált az udvaron, éppen ott, ahol most a bársonylevelű árvácskák, szegfűk és rezedák illatoznak.

Nyolc és fél napnak kellett elmúlnia, hogy a lakók bizonyosat tudjanak. Mert addig hiába kérdezősködtek, hiába is mentek el a Rózsadombra, a házba, melyben a hetvenesztendős, mindig beteg háziúr lakott, a házigazda másik házának lakói még annyit sem tudtak, mint ők, még azt sem tudták, hogy az öreg Bauerné meghalt, sőt volt köztük olyan is, aki sohasem hallott a szabómester özvegyéről. Csak nyolc és fél nap múlva, egy péntek délután állított be Wild Péternéhez a háziúr fia, ifjabb Hammerschmidt Mihály és szigorúan megparancsolta, hogy a lakást takarítsa ki, de úgy, hogy ragyogjanak az ablakok és szikrákat szórjanak a sárga rézkilincsek. Megkérdezte, nem kellene-e újra befesteni a lakást, mire a derék asszony nem mulasztotta el, hogy haló porában is megdicsérje Bauer Jánosnét:

- Dehogy kell festeni a lakást. A Bauerné, szegény, két esztendővel ezelőtt festette újra, de most is olyan szép, hogy egy rózsa sem hiányzik belőle. Nagyon tiszta, nagyon gondos asszony volt szegény...

- Hát akkor jól van - felelte a háziúr fia -, de holnap tiszta legyen a lakás. Hétfőn reggel hurcolkodik be az új lakó. Egy fiatal hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Maga pedig, Wildné, ne akadjon föl semmin, akármit tapasztal, ne zavarja őt; ha valami panasza vagy kifogásolni valója van, jöjjön el hozzám és mondja meg nekem. Megértette?

Wildné annyira meg volt lepve, hogy alig tudta kimondani:

- Igenis, megértettem.

Alig ment el a háziúr fia, a lakók mind ott voltak a házmesternénél. Wildné igyekezett eltitkolni izgatottságát, ami azonban nem igen sikerült neki.

- Igen, igen - hadarta -, most már elmondhatom, ki jön ide lakni. Egy hölgy. Egy hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Hétfőn már behurcolkodik.

Barthné, aki talán a legkíváncsibb volt valamennyiök között, megkérdezte:

- És micsoda az a hölgy?

A házmesterné meglepetve tekintett Barthnéra. Nem várta ezt a kérdést. Kissé ingerülten felelt.

- Mit tudom én, micsoda. Biztosan van pénze, ha kétszobás lakást tud tartani és fizetni érte minden évben kétszáznyolcvan forintot, a házmesterpénzen kívül.

- Hát fölemelték a lakás árát? - kérdezte Altbachné, aki egy szobás lakásban lakott hátul az udvarban már huszonhárom esztendeje s száz forintot fizetett érte.

- Hát persze, hogy fölemelték. Bauerék harminchat esztendeje laktak itt, azoknak nem igen emelt az idősebbik Hammerschmidt úr. Most már drágák a lakások; én azt hallottam, nem tudom, igaz-e, hogy odaát Pesten ötszáz forintot is elkérnek két szobáért.

- Ötszáz forintot? - csudálkozott az őszhajú és gyönge szemű Schneiderné - és van olyan bolond, aki megadja? Sok furcsa dolog történik azon a Pesten.

Este, vacsora után kint ültek az udvaron. A férfiak is ott voltak, nyugodtan pipáztak és hallgatták az asszonyok beszédét. Wild Péter, a házmester, aki munkavezető volt egy gyárban, Barth mellett ült, aki egy finom szabónál dolgozott és húsz forintot keresett egy héten. Ezután az öreg Schneiderné harminchárom esztendős fia, a Józsi, aki rajzoló volt abban a gyárban, amelyben Wild Péter munkavezető, mellette az órásmester, Altbach Károly és Auer Mihály, akinek már a nagyapja is kalapokat készített. Aztán az asszonyok és Barthné tizenhét esztendős leánya, Mariska, aki varrodába járt a Krisztinavárosba. Az új lakóról, a titokzatos fiatal hölgyről folyt a beszélgetés és nem volt egy sem köztük, aki előre ne ítélte volna el.

- Egy nő, aki egyedül lakik, aki kétszáznyolcvan forintot tud fizetni a lakásért - mondta Auerné -, nem lehet tisztességes. Fiatal korukban, de öreg korukban sem kereshetnek a nők annyit, hogy így tudjanak belőle élni. Tisztességtelenül, úgy igen. De akkor minek jön ide lakni? Nem elég nagy Pest?

- Budán jobb a levegő - nevetett Altbachné - és itt tovább élnek az emberek.

De ha előre is rosszat beszéltek a titokzatos fiatal hölgyről, ha előre is megállapították róla, hogy nem tisztességes, sőt talán bűnös személy, kíváncsiak, nagyon kíváncsiak voltak reá és alig tudták megvárni azt a pillanatot, amikor belép a házba és megnézhetik az arcát és a szemét.

Csillagos májusi este volt, kilenc óra után már hűvös kezdett lenni. Barthné odakiáltott a leányának:

- Mariska, hozd ki a nagykendőmet!

Alighogy kimondta, ásított egyet s utána ásított majdnem mindenki. Az álom suhant végig nesztelenül a virágos kis udvaron és Mariska még nem is volt az ajtóban, amikor Barthné utánaszólt.

- Nem kell már. Menjünk aludni.

És mentek aludni, mindnyájan, csöndesen.

II.

Hétfőn reggel, még nem is volt kilenc óra, bútorszállító kocsi állt meg a ház előtt. Az utcán gyerekek követték a kocsit, lármáztak és apró kavicsokkal dobálták meg a lovakat. Az utcán nagy feltűnést is keltett a kocsi, mert ahogy a lakók emlékeztek, minden öt esztendőben egyszer fordult elő, hogy valaki máshonnét jön oda lakni. Már megszokták, hogy előbb halottaskocsit kell látniok, fekete bársony terítővel és sok koszorúval s csak azután bútorszállító kocsit, de azt is úgy, amint kifelé megy az utcából. De ez a kocsi befelé ment és megállott a ház előtt, amelynek négy ablaka nyílt az utcára. Kettő jobbról, kettő balról s középütt erős tölgyfa-kapu, amelyre két galambot faragtatott annak idején a ház építője, Sefcsik Mátyás, a Nyitra megyéből Budára került pallér. A kocsiról két munkás szállt le, bementek a házmesternéhez és elkérték a lakás kulcsát.

- A nagysága is mindjárt itt lesz - mondta az egyik.

Wildné meg nem állhatta megkérdezni:

- Milyen a nagysága?

- Szép - felelte az őszinte elismerés hangján a munkás. - Olyan szépet még nem látott maga ebben a poros utcában.

- És hol lakott?

- Messzire. A Szondy utcában.

Az asszonyok mind előjöttek a konyhákból, kiálltak a kapu elé és bámulták a bútoros kocsit. Az egyik munkás kinyitotta a lakás ajtaját, amely mindjárt a kapu alól nyílt és végignézte a szobákat.

- Szép lakás - mondta. - Két ablakos utcai, ez lesz a szalon. Két ablakos udvari, ez lesz a hálószoba. A konyha nem tudom mire kell, egyetlen egy konyhabútor nincs a kocsiban.

- Nincs konyhabútor? - kérdezte megdöbbenve Auerné. - Micsoda nő lehet ez a lakó?

Az új lakó pedig akkor már ott volt a szomszéd ház előtt és mosolyogva közeledett a ház felé. Egy magas, barna férfi kísérte és mind a ketten nevettek valamin, amikor beléptek a kapun.

- Selyemruhája van - ez volt az első, amit Auerné odasúgott a bámészkodó Barthnénak.

Selyemruhája volt, fekete selyem, de egyszerű s csak a blúzon volt fehér csipkedíszítés. A fején széles fekete kalap, amely apró piros virágokkal volt díszítve. Az arca pedig keskeny, bájos arc, amelyen két kis gödör támadt, ha mosolygott. Tompa fényű szőke haja a fülére volt fésülve s fehér arcából kicsillogott sötétbarna szeme.

- Ez az én ajtóm? - kérdezte a férfitől s még mielőtt az felelhetett volna, kedves mozdulattal felfogta a szoknyáját és átlépte a küszöböt.

Az asszonyok szinte megdermedve állottak a kapu előtt és néhány pillanatig egy szót sem tudtak szólani. Az új lakó egy pillantásra sem érdemesítette őket, nem kérdezett tőlük semmit, úgy tett, mintha nem is volna más a házban, mint ő, meg az a férfi.

- Milyen gőgös ez a cifra személy - jelentette ki megvető hangon a házmesterné. - Úgy ment be, mintha ő volna itt a legnagyobb úr.

- Nem jót nézek ki a szeméből - mondta Altbachné, aki pedig senkiről sem szokott ok nélkül rosszat mondani.

Várták, hogy újra kijöjjön, de csak a férfi lépett ki az ajtón és azt mondta az egyik munkásnak, hogy legelőbb is egy fotelt vigyen be.

- Közönséges széken nem is tud ülni - méltatlankodott Barthné -, nagyon el van kényeztetve.

A férfi bement, rá sem hederítve a kapu előtt álló asszonyokra. De azok nem tágítottak onnét. Ha egy percre be is szaladt a konyhába valamelyikük, hogy fölkavarja a rántást, a másik percben már megint ott termett, mert mindenik látni akarta, milyen bútorokat visznek be a lakásba. Elszörnyedtek és csudálkoztak, látva a pompás rézágyat, a mahagóni asztalt és szekrényeket, a kicsi, cikornyásan berakott ébenfa asztalkát, a finom metszett tükröktől csillogó sokfiókos pohárszéket, a mosdószekrényt, amely hófehér márvány volt és a nagy vastag szőnyegeket, amelyek százféle színben pompáztak és sok cifraságtól voltak ékesek. Képek is voltak s ami legelőször a szemükbe tűnt, az a rámájuk volt. Még soha sem láttak ilyen képrámákat és idomtalannak látszott előttük a sok hajlás, a karcsú vonalak szeszélyes elhelyezése, de amikor megnézték jobban magát a képet, hideg futott a testükön keresztül és Altbachné olyan mozdulattal, mintha keresztet akart volna vetni, hebegte:

- Jézusom, milyen szemérmetlenség...

Két kép volt a kapu alatt, rátéve egy vászonnal behúzott piros bársony díványra. Az egyik egy kagylóban álló mezítelen fiatal nőt ábrázolt, éppen akkor emelkedve ki a tengerből, amelynek hullámai mintha meg akarták volna csókolni gömbölyű idomú testét. A levegőben egy mezítelen pár repült feléje, egy mezítelen férfi s egy mezítelen nő, akik átölelve tartották egymást, a másik oldalon pedig egy virágos ruhájú nő, aki lepellel várta a kagylóban álló nőszemélyt. A másik kép nagyobb volt, csudálatos fákkal, amelyeken csudálatos gyümölcsök ringtak, a fák alatt fű, köztük itt-ott aranyszálak csillogtak és virágok s messziről, a fák közül, az égnek olyan szelíd, lágy kéksége ragyogott elő, amilyen kéknek még sohasem látták az Isten egét Budán, de túl, a Jánoshegy mögötti völgyben sem. Középütt egy magasztos arcú asszony állt, a feje fölött pedig egy kis gyerek szállt, a kezében nyíllal, amellyel a várandós asszony felé célzott. Jobbra tőle három leány táncolt lenge fátyolruhában, amelynek könnyű vékonyságán átlátszott szűz testük fehér mezítelensége. A leányok mellett egy ifjú - testét csak egy vállán átvetett lepel födte -, fönségesen komoly arccal; az egyik fa ágát húzta le maga felé, hogy leszakítsa duzzadó gyümölcsét. A másik oldalon egy szőke hajú leány, virágokkal ékesített ruhájában virágokat vitt, amelyekért mohón szaladt hozzá egy másik leány, bizonyosan valami tündér. Az egész képen csupa test, csupa forró mezítelenség s valami halk mámor, könnyű láz, amelyben egynek látszottak az embertestek, a fák, a virágok s az előragyogó ég.

Barthné reszkető hangon mondta:

- Istenem, és van valaki, egy nő, aki ilyen képeket fölakaszt a szobájában. Én meghalnék a szégyentől, ha idegen előtt rájuk kellene néznem...

Mariska éppen akkor jött haza s amint befordult a kapun, ráesett a tekintete a képre. Az anyja önkéntelenül odaugrott hozzá és elhúzta onnét:

- Te csak menj be a szobába.

A munkások lassanként mind behordották a bútorokat s már benn forgolódtak a lakásban, az elrendezésen.

- Ugye mondtam, hogy nem jót nézek ki a szeméből - szólt Altbachné. - Én láttam már az első pillanatban, hogy gőgös, elbizakodott személy, egy rossz leány...

Bementek mindnyájan a kapu alól s valamennyien úgy érezték, hogy nyomja valami a lelküket. Újra látták a bútorokat, a rézágyat, a márványmosdót, a furcsa figurákat a szőnyegeken, a szemérmetlen képeket s az új lakó tompa fényű szőke haját s a két kis gödröcskét mosolygó arcán. Egyik sem tudta, mit érez: borzadást-e, megvetést-e vagy félelmet és nem is sejtették, miért, nyugtalanok voltak egész nap.

III.

Két nap múlva már teljesen rendben volt a lakás. Az udvari szoba lett a hálószoba s délelőtt, amikor takarították, az asszonyok benézhettek s újra láthatták az egyik képet, a kagylóban álló mezítelen nőt, amely ott függött az ággyal szemben. Az új lakó délelőtt tíz óra tájban kelt föl, legkorábban fél órával tíz előtt s ezen háborodtak föl legjobban az asszonyok.

- Az a legcsúnyább dolog, amikor egy fiatal nő lusta - mondotta a házmesterné s egy asszony sem volt, aki ne helyeselte volna szavait.

Az új lakó még mindig nem szólt senkihez a házban s így éppen olyan titokzatosnak látszott, mint azelőtt. A takarítónője, aki minden délelőtt bejárt hozzá, szintén nem tudott róla semmit. Azután nagyot is hallott a szegény asszony és versenyt kellett kiabálni, míg végre megértett valamit. De abban sem volt köszönet, mert majdnem mindig az volt a felelete:

- Én csak délelőtt vagyok itt, amíg takarítok, nem tudok én semmit. Nagyon szép holmija van minden, csak azt mondhatom, mást nem...

Az asszonyok néhány nap alatt rájöttek, hogy a takarítónő a süketségén kívül meglehetősen korlátolt asszony, akivel nem érdemes szóba állani. Nem is kísérelték meg többé a lehetetlent és ha valami kérdésük támadt, inkább maguk találgatták rá a választ.

De titokzatos volt előttük a férfi is, aki mindennap meglátogatta az új lakót. És erről a férfiről mondott csak egyszer valamit a takarítónő:

- Nagyon finom, nagyon gazdag úr, a Lili kisasszony roppantul szereti...

Azt tudták a házban, hogy minden délután ott van a Lili kisasszonynál, este együtt mentek el, együtt jöttek haza és sokszor megtörtént, hogy a férfi ott töltötte az éjszaka felét Lili kisasszonynál. És ez volt az, amin a házmesterné gondolkozni kezdett. A lakóknak kapukulcsuk volt s így az új lakó is megkapta a kulcsot. Ha pedig a férfi elmegy éjszaka, mivel nyitja ki a kaput? És ha tíz óra után jön - mert ez is megtörtént - hogy nyílik ki előtte a kapu? Valószínű, hogy elveszi a kapukulcsot, amely nem az övé, mert nem ő lakik a házban. És a kapukulcs egy idegen ember kezében... Ki tudja, nem jöhet-e be más a házba s a lakók nem alhatnak nyugodtan, mert félniök kell, hogy Isten tudja, ki jelenik meg a házban. Wildné ezt annyira fontos dolognak tartotta, hogy menten fölkereste a háziurat. Természetesen nem az öreg háziurat - azzal tíz esztendeje nem beszélt senki -, de az ifjabbik Hammerschmidt Mihály mosolygott Wild Péterné aggodalmas szavain.

- Ezért nem volt érdemes eljönnie - mondta -, nincsen semmi okuk sem félni, mert úriember kezében van a kulcs. Sőt, ha kényelmetlen volna nekik, hogy csak egy kulcsuk van, szabad nekik egy másikat is csináltatni, de természetesen a saját költségükre.

A házmesterné elképedve hallgatta ifjabb Hammerschmidt Mihály beszédét és fájó szomorúságot érzett a lelkében.

- Nem olyan ember, mint az apja - mondotta magában - az öreg Hammerschmidt úr dehogy engedett volna meg ilyesmit...

Hazament, de a lakók előtt egy szóval sem említette, hogy a háziúrnál járt. És ha szóltak, ha később Barthné és Altbachné is észrevették, hogy a kapukulccsal okvetlenül történik valami, a házmesterné úgy tett, mintha nem venné komolyan a dolgot.

- Ugyan, hogy lehet ilyesmit csak gondolni is? Nem látják, hogy úriember?

Hát persze, hogy látták, de legtöbbnyire a Lili kisasszonnyal ment el és, mi tagadás - a Lili kisasszony sokkal jobban érdekelte őket, mint a férfi. A Lili kisasszonyt nézték, hogy milyen ruhát vett föl és milyen kalapot és hogy fésülte megint a haját. És másnap, hogy egyszer Barth Mariska néhány percig nézte az utcán a kisasszonyt, azt mondta az anyjának:

- Új cipőt szeretnék, mama. De nem ilyen idomtalan széleset, mint a mostani.

- Hát milyet?

- Olyan szép keskenyet, mint a Lili kisasszony cipője.

Barthné maga sem tudta, mért, megdöbbenve nézett a leányára, aki hízelkedve ölelte át:

- És a szoknyám is, meg a blúzom is olyan csúnya. Valami szép ruhát vegyél nekem, mama. Olyat, mint a Lili kisasszony ruhája...

- Jó neked még ez is - felelte komolyan Barthné. - Elégedjél meg azzal, amid van.

De magában mégis úgy gondolta, hogy igaza van a leányának, amikor új ruhát és új cipőt kér tőle. Milyen kedves, szép leány - ezt nem ő, az anyja mondja, hanem mindenki az utcában - és nincs egy szép cipője vagy egy szép ruhája.

- Istenem, milyen feledékeny vagyok - csapta össze a kezét, - hiszen nincs egy hónapraj, hogy vettem neki egy blúzt. Két forintba került a Margit körúton.

- Mariska, vedd föl az új blúzodat. Az nagyon szép, szebbet már nem is kívánhatsz magadnak.

A leány fölvette és Barthné kénytelen volt önmagának bevallani, hogy egy csöppet sem szép és ügyetlen a szabása.

- Furcsa dolog - gondolta -. Emlékszem, egy hónappal ezelőtt nagyon tetszett nekem ez a blúz. Még azt mondtam, hogy ez a blúz volt a legszebb az egész üzletben. Most meg egy csöppet sem tetszik.

De talán elfelejtette volna ezt, ha Wildné nem mondja neki:

- Ugyan Barthné asszony, ha már blúzt vesz a leányának, mért nem vesz szépet?

Barthné megsértődött egy kissé.

- Hiszen egy hónapja, hogy vettem és akkor azt mondta, hogy nagyon szép.

- Nem mondtam bizony én erre a blúzra soha.

- De erre. Isten bizony, hogy mondta...

- Nem én mondtam - jelentette ki még egyszer Wildné és nem is hazudott, mert már nem emlékezett rá, hogy mondta és nem hitte, hogy ez a blúz valaha tetszhetett neki.

Altbachné éppen akkor lépett oda hozzájuk és hallva, hogy blúzról beszélnek, elragadtatással mondta:

- A kisasszonyon láttam ma egy csipkeblúzt, csak egy pillanatig nézhettem, míg elmentek az ablak előtt, de hát olyan szépet még sohasem láttam.

Wildné és Barthné megütközve néztek Altbachnéra. Túlságos elragadtatással beszélt a kisasszonyról, még ha a blúzáról is. Altbachné érezte a súlyos pillantásokat és elmesélte:

- Ma reggel a Schneidernéhez eljött az unokája, az ötéves Pisti, az anyja küldte egy üzenettel. A gyerek itt szaladgált az udvarban, megbotlott egy kőben és elesett. Éppen akkor jött ki a kisasszony, odament a Pistihez, fölemelte és a drága, parfümös zsebkendőjével letörülte a könnyeit.

- Nem sírj, ne sírj, katonadolog - mondta és a kezébe adott egy hatost.

A két asszony oda volt a csodálkozástól.

- Ez igaz? Ez így történt? - kérdezte újra és újra Barthné.

- Úgy, ahogy elmondtam. De kérdezzék meg Schneidernétől. A Pisti rögtön visszaszaladt hozzá és megmutatta neki a hatost.

Schneiderné a konyhában főzött, éppen a rizst kavarta, hogy oda ne égjen.

- Igaz bizony - mondotta és örömtől ragyogtak a szemei.

Odafordult Wildné felé:

- Emlékszik-e, én mondtam egyedül, hogy nem lehet a Lili kisasszony rossz leány. Aki egy gyerekkel így cselekszik, annak aranyos szíve lehet...

Wildné ellenkezett:

- Schneiderné asszony, maga rosszat nézett ki a Lili kisasszony szeméből.

- Én, lelkem, én? - csudálkozott az öreg Schneiderné. - Isten mentsen, hát lehet az rossz, aki így megsegít egy ismeretlen gyereket, akihez semmi köze, aki mellett elmehet úgy, hogy rá se nézzen még csak egy fél pillantással sem...

...A napok múltak, békés csöndességben halkultak el egymás után a reggelek és esték, a Városmajorban virágoztak már az orgonabokrok és a Kis-Svábhegy sziklái alatt piros és sárga virágok ütötték fel a fejüket. Az utcában friss orgonaillat hullámzott és este, amikor olyan csönd volt, mintha megállott volna pihenni a világ, a zsendülő fák, a kipattogó rügyek nyers illata egybeolvadt a kék, lila és fehér orgonavirágok felbujtó illatával. Az asszonyok, akik ilyenkor még kint ültek az udvaron, az új lakó ablakait tartották szemmel, mert a leeresztett függönyön keresztül is sokszor megpillanthattak két árnyat, amelyek szorosan egybefonódtak. Ez a két árnyék volt minden, amit néha láthattak és amin beszélgetni tudtak, egyszerű és világos szavakat mondva egymásután. Legelőször, hogy látták, valamennyien felháborodtak és izgatottan fordultak egymás felé és volt közöttük, aki túlságos indulattal beszélt Lili kisasszonyról. Később, hogy nap-nap után látták - csillagos estén, az illatos udvaron - valami halk sóhaj szakadt fel a keblükből, mintha a ház tövében, a falak mentén, a rügyező diófa ágai közt árnyak jelentek volna meg, remegő, el-ellibbenő árnyai egy megfakult, de csillagsugaras és illatos múltnak. Nem gondoltak már Lili kisasszonyra, a függönyön keresztül látható ölelésre, a lelkük mélyén történt valami, egy édesen fájó gyönyörűség, mint amikor a szeretteink sírján pompázó színű rózsa nyílik, amelynek harmatos levelein szikrázva törnek meg a diadalmas nap sugarai.

- Ők fiatalok - mondta Altbachné és a saját fiatalságára gondolt és egy ódon keringő melódiája csengett a fülébe, egy ódon keringőé, amelyet valaha homályos alkonyatokon játszott a vékonyhúrú citerán.

- Ők boldogok - sóhajtotta Barthné, aki leánykorában jómódban élt, mert két háza volt az apjának Budán. De hozzáment Barthhoz, akit szeretett s az apja, aki büszke, akaratos ember volt, kitagadta és mind a két ház a nővérének jutott.

Sokat elfelejtettek és sokat megbocsátottak Lili kisasszonynak ezeken a csillagsugaras, illatos estéken. Nappal még ellenkezni próbáltak, nappal még kétségek támadtak föl a lelkükben, de nappal a csillagok szelíd fénye helyett a Lili kisasszony fülbevalójának, karperecének és melltűjének kápráztató csillogását látták; ettől féltek és önkéntelen hódolatot éreztek iránta. A büszkeségét már fenségnek látták és hogy nap-nap után vele foglalkoztak, arra a gondolatra jutottak, hogy Lili kisasszonyhoz nem is való az ő társaságuk.

Egyszer a nyitott ablakon keresztül sírni látták Lili kisasszonyt s az öreg Schneiderné szinte kétségbeesve mondotta az asszonynak:

- A Lili kisasszony sír... Olyan könnyei vannak, mint a gyöngyök. Jaj, csak tudnám, mért sír, hogy megvigasztalnám...

Scheiderné nem tudta elfelejteni, hogy Lili kisasszony egyszer az ő síró unokájának letörülte a könnyeit. Azóta szerette Lili kisasszonyt és titokban sokszor gondolta, hogy ha a kisasszony egyszer megszólítaná őt, másodszor és harmadszor és mindig azután, nem törődve azzal, hogy ő öreg asszony, mindig ő köszönne először Lili kisasszonynak... És most, hogy sírni látta, nagy szomorúságot érzett és az asszonyok mind elborult arccal, tűnődve kérdezték:

- Vajon mért sírhat Lili kisasszony?

Egész nap erről beszéltek csak és erről gondolkoztak s másnap reggel, amikor Schneiderné a kapuban találkozott Lili kisasszonnyal, úgy nézett a szemébe, mintha kereste volna benne a könnyeket, melyeket - legalább gondolatban - lecsókolhasson.

IV.

Mariska új ruhát kapott, új kalapot és új cipőt s mikor vasárnap fölvette, az asszonyok sorra bementek Barthnéhoz, hogy megnézzék a leányt.

- Nem veszi észre - mondta Wildné Barthnénak -, hogy a Mariska most Lili kisasszonyhoz hasonlít?

Lili kisasszonyhoz? Barthné szerényen mosolygott és Mariska arcán halvány pirosság ömlött végig. Az asszonyok gyönyörködve nézték a leányt s mikor elment, hogy a barátnőjével együtt menjen misére az Anna templomba, Wildné az erős meggyőződés hangján mondta Barthnénak:

- Tudja, hogy Mariska van olyan szép, mint a Lili kisasszony?

És Altbachné, Auerné és az öreg Schneiderné mind meggyőződéssel mondták:

- Bizony van.

És mindnyájan örültek s mikor később arról beszéltek, hogy mit fognak ebédre főzni, még mindig különös izgatottságtól remegett a hangjuk. Azontúl, hogy észrevették a Mariska szépségét, kevesebbet törődtek Lili kisasszonnyal. Megtörtént, hogy Wildné elment a nyitott ablak előtt és elfelejtett benézni a lakásba s mikor észrevette, hogy elmulasztott egy pillanatot, amikor láthatott volna valamit, nem is tett szemrehányást magának. Az ő gondolatuk most Mariska volt, aki van olyan szép, mint Lili kisasszony s mert csak tizenhét esztendős, valószínű, hogy sokkal szebb is lesz nála.

Altbachné mondta egyszer:

- Kár, hogy Mariskának a varrodába kell járni. Elrontja a szemét a sok varrással és meggörnyed a háta.

- Mit csináljak? - sopánkodott Barthné - szükségünk van arra a pénzre. Bizony jobb volna, ha nem kellene annyit dolgoznia, ha úgy élhetne, gond nélkül, mint Lili kisasszony...

Altbachné a levegőbe bámult - talán a kőnyomatú képet nézte a falon - és csöndesen mondta:

- Bizony jobb volna...

...Megint vasárnap volt, Mariska fölvette az új ruháját és elment imádkozni az Anna templomba. Mikor hazajött, izgatottan mondta az anyjának:

- Nem egyedül jöttem haza, mama. Egy úr kísért, egy előkelő úr, hivatalnok a minisztériumban. A templom ajtajánál állt, amikor kijöttem, ő rámnézett s egy pillanat múlva odajött hozzám. Szabad-e elkísérnie, azt kérdezte és megmondta a nevét: Hegyesi Géza, hivatalnok a minisztériumban. Annyira meg voltam lepve, hogy egy szót sem tudtam szólni, az úr pedig csak jött mellettem és mindenfélét beszélt. Sokat kérdezett tőlem, azt is, hogy hová járok dolgozni. És azt mondta, hogy gyönyörű szép ruhám van.

Barthné elégedetten mosolygott:

- Azt mondta?

- Azt. És a kalapomat is dicsérte, a cipőmet is és kétszer mondta, hogy én szép leány vagyok.

Barthné nem tudta, mit feleljen a leányának. Bement Wildnéhez és elmondta neki, mi történt.

- Előkelő úr? - kérdezte Wildné.

- Mariska azt mondja, hogy előkelő. Hivatalnok a minisztériumban.

- Az előkelő állás. A minisztériumban csak urak vannak, én úgy hallottam.

De azért nem tudták, mit csináljanak. Altbachné hosszan elgondolkozott és azt tanácsolta Barthnénak:

- Holnap este bizonyosan várni fogja a Mariskát. Nézze meg, milyen. Nekik nem kell észrevenniök, hogy látja őket.

Ez volt a legjobb. És este Barthné dicsekedve mondta Altbachnénak:

- Nagyon finom úr. Én nem hallottam, mit beszélt, de úgy láttam, hogy nagyon szépen tud beszélni... Mariskának elmondta, hogy gazdag, hogy az apjának három háza van Pesten... Pesten, ahol olyan sokat fizetnek lakásért...

Az asszonyok mindnyájan örültek és Wildné nyugodtan jelentette ki:

- Úgy kell, hogy a szép leányoknak szerencséjük legyen. Mariska szebb, mint a Lili kisasszony, az bizonyos.

Másnap Mariska gyűrűt kapott a finom úrtól, vékony, kis aranygyűrűt, amelyben egy szép piros kő ragyogott. Az asszonyok napokon keresztül csodálták a szép kis gyűrűt és Altbachné komolyan mondta:

- Aki csak úgy tud egy ilyen gyűrűt ajándékozni, az gazdag ember lehet. Annak annyi lehet harminc forint, mint nekem egy krajcár.

És látni akarták a finom urat és minden nap más leste meg Mariskát, amint kijött a varrodából.

- Finom úr, finom úr - mondta mindegyik, amikor hazajött. Mariskának szerencséje lehet...

És este, amikor már Mariska lefeküdt, róla beszéltek s az asszonyok között Barthnénak volt a legnagyobb tekintélye. Álmokat szőttek valamennyien s mikor a Lili kisasszony leeresztett ablakfüggönyén megpillantották az ölelkező árnyat, Auerné lekicsinylőleg jegyezte meg:

- Nincs is olyan szépen berendezve az a lakás...

- Nincs, nincs - felelték és nagy megelégedettséget éreztek a lelkükben.

Wildné nevetett is és jókedvűen mondta:

- Igaz, elfelejtettem valamit elmondani. Azt hallottam, hogy Langerné, a Mariska keresztanyja sírt és azt mondta, hogy ez a ház el van átkozva.

- A mi házunk? - kérdezte csodálkozva Altbachné.

- Ugyan - vetette közbe Barthné -, Langernéról nem lehet komolyan beszélni. Én már nem tudok vele találkozni, ő egy nagyon jó asszony, de nagyon egyszerű asszony, aki csak azt tudja megérteni, hogy mi kell ebédre és vacsorára.

- Langerné már nagyon öreg - jelentette kinyugodtan Wildné és egy csillagot nézett, amely úgy fénylett, mint a Mariska gyűrűjében a piros kő.

Forrás: Nyugat 1908. 21. sz.