Gulyás Pál (1899-1944): Ecsedi István után

 
Még egyszer feléd kiáltok
doktor hortobágyi Pásztor,
ki elindultál világgá
a hortobágyi határból.

Vastag talpad nem dübög már,
mint a délibáb szalad.
Most már járd körül a földet
úttalan, a föld alatt!

Vastag torkod nem dörög már,
hallgat mint földben az érc.
Ó mondd, Debrecen milyen lesz,
mire ismét visszatérsz?
*
Kulcsold át holt karjaiddal
a Sötétség térdeit,
hogy ne döntse még árkába
a Nagytemplom tornyait!

Hintse még soká Vitéznek
lantja élő illatát,
hagyja még soká lebegni
húrjain az éjszakát.

S ha vándorútad magánya
útitársra vágyna lent:
menj, keresd a sír ködében
az elsüllyedt Debrecent!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1.2 sz. 1936. dec.

Gulyás Pál (1899-1944): Győzd le a halottakat!

 
Könnyű az élők ellen küzdeni:
átdöföd a szívet, mely az életet veri,
s míg rekedten ordítsz diadalért,
ömlik a vér,
ömlik a vér!

Nézd csak a hadsereg!
Tattarara!
Ölik a testeket!
Tattarara!
Nézd csak a fegyverek csillogó kúpjait!
Ölik a testeket, a lélek burkait!

Könnyű a élőkön a győzelem,
de győzd le a halottat, ki nincs jelen
és mégis mindenütt jelen van
s megfojthat minden pillanatban!

A fák hegyén, nézd, mozog a levél,
mozog a levél!
Ki mozgatja? Hiszen a fa nem él,
a fa nem él!
Vigyázz, alattad indul a por,
föltámad és hirtelen eltipor!

Könnyű legyőzni, kiben harsog a lét,
de győzd le a temető nesztelenét!
Sírjából a halott kicsap,
koponyáján ködsisak!

Keze szellő, keze nincsen,
mégis átnyúl ereinken,
odasurran, odalebben,
hol a szív ingája rebben…
Észre se vetted s máris vérzik az est!
Meglassítod lépteidet…
Keze szellő, keze dér
s hull fölötted a levél!

Könnyü tombolni a lét erein,
de győzz az enyészet étherein!
Tombolj az étheri árnykezeken,
komor árnyon, hol elpihen a szerelem!

Nézd csak a lobogót! Büszke madár!
Lobog az életért és sorsa halál!
Hiába van fegyvere,
ércmozsara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Gulyás Pál (1899-1944): Ez itt Hadház

 
Ez itt Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom: olyan csöndes,
Fehérfoltos a hótól.
Uccáin egy-két fa lézeng,
fent kóbor varju bókol.
Kék levegő veszi körül
s ő a levegőnek örül,
mert az akácok alatt
akad néhány jó falat:
tehéntrágya és lótrágya
varjugyomor kivánsága.
Csokonai valamikor
itt járt: akkor is hó volt,
arca sárga volt, mint a kén
és csizmáján patkó volt.
Hová lett az a levegő,
amelyet belélekzett?
Hová lett a boldog ákác,
mely fölötte lézengett?
Egyik ház palánkja mögött
röfögnek a sertések,
terelik őket karókkal
a hadházi legények.
Olyan elhagyott vagyok itt,
olyan ődöngő semmi.
Jobb volna homokká válni,
Jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint dr. Földi János.
Vagy lenni zsidó, szakállas,
mint azok ott ni ketten:
kucsmájukat fülig rántják
vidor-elégedetten.
Vagy lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas,
cérnakesztyűs zsandárok.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Gulyás Pál (1899-1944): Debrecen, ó-kikötő

 

Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba,
nem védte falait bástya, torony, csak a hit.
Áros jármai jádzva görögtek egész le Bizáncba,
hajcsárnépe Budán túljuta Bécs kapuján.
Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt
Méliusz lelke alél, ujjain egy falevél.
Marhákkal, tele vérrel, tölgyekkel,televénnyel
gömbölyödött a tatár háta mögött a határ.
Így nőttek a mezői, bővültek temetői,
mint a vakondok, alant bújt meg, s a lelke harang.
Sátrat tett a homokra, pántot tett a borokra,
sírra nehéz köveket, Bachusa így született.
Egy pint nárduszi vinkó, flóta, planéta, tilinkó,
hajnala hádeszi ház, alkonya trópusi láz;
nőtt int földben a gomba, széthullt teste atomra,
lelke elektromosan rezgeti folytonosan:
így bírt egy birodalmat, vidított lakodalmat,
mint a cigány hegedült, mint a búvár lemerült.
Itt fekszik a Tiszán túl, benne pihen a Dunántúl,
ércpiramidja lakat:őrzi a szép utakat…

Mint a klaviron a skálát, futod át az Alföld határát:
napkeleten futamod sárga halápi homok,
napnyugaton szineket vált s lejt a Tiszának a löszhát
s lent a gulyát terelik sziktavas értereid…

Eltűntek alattad a sátrak, csordád kolompja kifáradt,
új paloták köde kél… Mondd, hova lett a gyökér?
Hozd vissza a hajdani düllőt, menekülj befelé kivülről,
járd fel a Föld köreit, tárd fel a rétegeid!
Már tornyodon trónol az ese, kösd a holt csontokat egybe,
lelket a csontba fuvallj, törd fel a régi ugart!
Meddig esedez még árván egeden a Főnix meg a Bárány?
Új népek kürtje riad, - viszik ezredes álmaikat!
Fogadd ismét be hajódat, eltemetett lobogódat,
Debrecen, ó-kikötő, tájakat összekötő!

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László - 

Gulyás Pál (1899-1944): Én is vágytam a Dunához…

(Egy elmaradt pesti út emlékére)

Én is vágytam a Dunához,

a víz induló dalához,

ehhez a zúgó tanyához,

ehhez az ezüstlevelű nyárfás

barlanghoz, hol a víz tündére hárfáz…

Én is hárfa mellett ültem

itt a száraz homokon,

a Föld óriási gömbjét

érintette homlokom.

Minden érintésre új hang

szállt belőlem s a homok

fölött hárfát épitettem.

hárfahangból templomot.

Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.

Gulyás Pál (1899-1944): Szemed sötétje

(Egy húszévesnek)

I.

Szemed sötétjét nem felejtem el.

Hogyha egy gyertyát elfúvok, sötét lesz,

ha egy pincébe lemegyek, sötét lesz,

a virágok porzója bent sötét,

sötét a csók és minden szem sötét szem.

Szemed sötétjére most is emlékszem.

Vannak sötétek, melyek összetörnek

és azonnal visszadobnak a földnek.

Van sötét, mely felbontna atomokra,

minden sötét egy más szándéknak tokja.

Még most is látom sötét szemedet,

látom, ahogy a levegőn lebeg,

látom, ahogy rám az üvegen átnéz,

mint alvó festmény és mint mozgó játék.

Akkor te töltötted ki a szobám,

szemed átlókat bocsátott ki rám,

s bár az életben annyiféle zug van,

én fogva voltam mint egy cosinusban.

Tudtam, hogy távoli mozgó szemek

tesznek majd rólunk végítéletet,

feljegyzik percünknek egy pillanatját

és még a csontunkat is átkutatják.

Vannak sötétek, melyek összetörnek,

minden sötétnek más az esküje

és minden sötét szem egy új ítélet,

mellyel a Föld magát leplezi le.

Minek hazudni hát teóriákat,

minek hazudni színes lángokat,

ha jönnek a szemek, amelyek látnak

s összetörik a szivárványokat?

II.

Szemed sötétjét nem tudom feledni,

a pillanatot, amikor megálltál,

átnéztél rajtam mint egy ablakon

s nem volt egy sejtem, mit meg nem találtál.

Pedig nemrégiben még itt tipegtél

a térdeimnél. Vitt egy szép ima.

Miféle lift emelt fel az időbe

és hogy került beléd a szemcsíra?

Bárcsak én is tudnék olyan sötéten

nézni, mint te! De nekem nincs szemem!

Az én szemem visszaesett a földbe,

én csak tapogatok s emlékezem.

Hallom a Föld esztelen indulását,

a fák dühét és a bukó Napot.

Meghalt bennem a napsugár pecsétje

s már csak egy régi sémát mozgatok.

Ki volt apád és mily asszony formája

nyílt szét hatványra dobni sejtedet?

Vannak sötétek, melyek összetörnek.

Te mily sötétségben versz gyökeret?

Minden sötétnek más az esküje,

minden szemben a Hold más táj felett ég.

De milyen eskü küldött tégedet,

milyen sötétséggel kötött szövetség?

Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.

Gulyás Pál (1899-1944): Egy festő sírjánál

(Káplár Miklós emlékének)

Itt állunk mind a sír előtt, a földnek vagyunk egy darabja,

mi is egy mozgó föld vagyunk, ráépítve a pillanatra,

a pillanatnak vagyunk bábjai, a pillanat rejtett testünkbe lámpát,

itt állunk mind a sír előtt, bámuljuk a pillanat változását.

A pillanat folyton tünő szénáját festette itt lenn a földön kezed

s pocsolyává tett egy új pillanat, mégis üvegtengert lát szellemed.

Te, akit altatott a Hortobágy, ittad a Délibáb telt fényeit,

az Apokalipszis új Hortobágyán láthatod János Jelenéseit!

Ó bárcsak volna bennünk annyi hit, amennyi a bélpoklos hite volt,

aki általlépte Jézus határát és a  föld poráig meghajolt!

Azt mondják, Krisztus meghalt. Nem igaz! Ő most is él, most is hallik jaja,

csak süketek vagytok, holtsüketek! Minden darab föld új Galilea!

Te, akit altatott a Hortobágy s ittad gyermekszemmel a felleget,

tested puha felhője eloszolt s most csupa fény vagy már, csupa gyerek!

Úgy járkáltál köztünk, mint egy torony, melynek lámpása játéklámpa volt,

úgy járkáltál köztünk, mint egy oroszlán, melynek nyakán báránycsengettyű volt.

Halott festő, képeid elperegnek, lágy szineit kiszívja majd a Nap,

tájaidat újabb táj váltja fel, nevedre a felejtés bárdja csap,

közelgnek a Csend óriásai s közelg a Történelem: vérözön,

dühöngeni fog a moloch-idő,tiporni fog ezen a kis kövön…

Szineid lámpáját viszed magaddal! Ó könyörögj érettünk, nagy gyerek!

Szólj a föld négy sarkán a négy angyalnak, tartsák erős kezekkel a szelet!

S szólj a hetedik angyalnak: pecsétjét ne törje még fel, a föld még puha,

nincs annyi bűn még… S ne födje a Napnak fényét még szőrből készült gyászruhát!

 Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.