Medgyes Lajos (1817-1894): Mátyás király Kolosvárott

 
Mátyás királynak idejében
A honban igazság lakott;
Nem türte ő birodalmában
Az árulót és zsarnokot.
Országában titkon is szertejárt,
Hogy törvényben ne tégyen senki kárt.

Egyszer, midőn magára volna
Fény-termében Mátyás király,
Kopogtatnak a szárnyas ajtón; -
’Jöhet, ki jó dologban jár.’
Mert őrcsapat – mit róla tudni kell -
Személyétől népét nem zárta el.

S egy görbedt agg kopott daróczban,
Lép be a márvány küszöbön;
Fehér szakála földig ér le
Mély hajlással, a mint köszön.
„Nem jó dolog, miben agg hived jár
De jóvá lesz nálad – uram, király!

Kolosvárott a főbiró ur
Paczkázik rajtunk szertelen:
Pandurjainak ütlegétől
Nyomorék lőn két gyermekem.
A népet szolgakint használja fel;
Ha könnyel kérünk, átokkal felel…”

’Rosz hir ez az én országomból,
Nem szeretem szinét, szagát’
- Mond a király a görbedt agghoz.
S megbolygá a tág palotát.
’Most ujat kapsz kopott daróczodért, -
Majd érdemlett díjt, fáradtságodért.’

Igy szólt tovább, s hű kisérettel
Indult másnap Mátyás király,
Megnézni, a dolog ha úgy van,
Biztos titok homályinál.
’Magam szeretek látni, monda ő,
Mert sok az álnok, sok a hitszegő…’

S alig hogy a városba megjő,
Kopott daróczba öltözött,
És megy, és jár és kémszemekkel
Meg-megáll az utczák között.
S mint megy, s mint jár, s mint ekkint meg-megáll:
Mély jajgatást, zajt hall Mátyás király.

Megfordul: - im lát nyakra-főre
Sok népséget tolongani;
És látja köztök,  jobbra-balra,
A pandurt sujtva sujtani. -
Hull, - görnyed a nép nagy szálfák alatt,
S vért izzad, és pihenni nem szabad…

A főbiró, mérges szitok közt,
Maga oszt kényparancsokat: -
Nem úgy, hahj, ha tudná ki rejlik
Ott a kopott darócz alatt!
„Mit ácsorogsz potomra rosz paraszt?
Búvj rúd alá, hogy kurtulj egy araszt!”

De ő a birót áthatólag
Megnézve, büszkén félre áll.
„Üssed az ebhordta parasztját,
Hiszen csak nem Mátyás király’
S a pandur a királyra jókat hány,
S hordatja a fát a több nép során.

Jő a dél, - a király kifárad
A nagy gerendák terhein;
De lelke még inkább kifáradt,
Az elnyütt nép vérkönyein.
Hig lőre volt dijul a délebéd,
Mi tisztátlan vállúkba tölteték.

És ott ült ő, kopott daróczban, -
Kezében durva fa-kalán,
Mig fenn a biró lakomát tart,
Vig zaj közt a dus palotán.
’Ez mégis sok, - ennyit nem hittem én,’
Némán szólott, nehéz könnyel szemén.

Egy percz, s felkél a vállu mellől;
Nagy méltóság leng homlokán:
Boszus jobbjából messze robban
Az átok-ülte fakalán.
S tündérütésre, mondhatatlanúl,
Testéről a kopott darócz lehull,

S szétnézett a bám-fogta népem,
Biborral sugár termetén,
Mint csillagfényből szőtt palástban,
Ha volna égi jövevény.
’E népnek most már én parancsolok;
Kezdődni fog egy kissé más dolog!’

’Te pandur, te a nép bakója,
Ki megvetéd királyodat, -
Megforditod tiszted ezennel,
S FELKÖTÖD zsarnok uradat…
Föl, e fákból bitót készitsetek,
Királyi fák, mondhatom, mindezek!’

„S föl, a madár nehogy elszálljon!!”
S tör ront – a nép, mint áradat;
Keblében forr a bosszu habja,
Ajkán hord szörnyü szitkokat,
S egy pillanat – s a főbiró repül -
Hizott hasával kellemetlenül.

Más pillanat, - s im a bitón függ…
A nép örömzajongva áll;
S a nép között, mikint félisten
Igy kiált fel Mátyás király:
’Azt tudja meg egész kerekvilág:
Országomban nincsen rabszolgaság!’

Másnap a főbirói lakban
Királyi vendégséget ád,
A szabadságért több izromban
Hallatván áldomás-szavát.
A görbedt agg jobbjánál ült vala,
S dijul övé lőn a dús palota. -

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Ismeretlen szerző: A legelső gőzhajó

 
A legelső gőzhajó jött
Nagy robajjal a Tiszán,
Felzaklatva lágy nyugalmát
Annyi ezredév után.

Tiszaparti Kis-Cigándrul
Nézni mind kigyült a nép;
A sok asszony összenéz, s mond:
Lelkemadta oh be szép!…

Ott a biró a tanáccsal,
Öreg, ifju, lány gyerek
Szemét, száját tátva nézi
Miként habzik a kerek. -

Mond a biró: hallja kentek*,
Nem zubog már úgy a gőz;
Csoda, hogy messzeföldről
El nem fárad:  jönni győz!

A tanácsnak hites tagja
Egy ifjuhoz szól: ’Legény,
Még ilyent apád sem látott!’
„Bizony derék egy edény…”

Jött feléjök nagy zuhogva,
Üzte a hab a habot,
És a parton elmerité
A kikötött csolnakot

És a mint jött távozott is,
Nem törődve ővelek;
Tekintetök nem elé, de
Már utána őgyeleg.

Nagyot köhint a kisbiró,
Azután meg felsivit:
Szeretné a HELYSÉG LÁTNI,
KÖSSENEK KI EGY KICSIT…!

(* Tiszaháti szójárás.)

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Kincses szikla (Vértesaljai népmonda)

Olyan forróság van a Vértes tövében -
Mint a mészégető tüzes kemenczében;
Ugy hallgat a szélvész minden iafia,
Mintha ma kellett vóna mindnek meghalnia.

Csak a századot ért cserhéj pattan néha,
Minden úgy elvonult, minden olyan léha;
Hallgat a b okorban a madár danája,
Feltünik a sikon az alföld búbája;*

S hogy a forróság még állhatlanabb legyen,
Az avult falevél fellobban a hegyen.
Fellobban a napnak égető hevétül,
Gomolygó füstjétül az ég elsösétül.

A fáradt munkások, kik pihenni dültek
Nagyobbrészt jóltevő álomba merültek;
Nem alszik Dus András, üzi hajtja vágya,
Mintha kemény kőbül volna vetve ágya;

Nem alhatik békén mert álma rémitő,
Neki a délálma semmit sem üditő;
Mit a sziklába vájt, kincsét, az erdőben
Látja szeme előtt épen elmenőben.

Nem szunnyadhat békén; felverik rémei,
Lelkiismerete kinszenvedései, - …
Megy Dus András rohan, rohan czélja felé.
Utjában az erdőt csak üszkökben lelé.

Tüzes zsarátnakot lát a szirtteknőben,
Kincse végső cseppjét ép lecseppenőben;
Megáll a szirtfalon, merőn egy helyre néz,
Arczán tükröződik pokoli szenvedés.

Álma már nem álom, igaz, beteljesült;
Kincse, mit fukaron gyüjtött mind elrepült,
Elolvadt a sziklaolvasztó kohában,
Végső cseppig lefolyt járhatlan odvában.

Áll a sziklafalon, remegnek lábai…
Majd meggörcsösülnek inának izmai;
Agyában felforr a szenvedés lávája,
Őrülten a tüzes zsarátnakot vájja.

Kinjában felordit: elhagyott az Isten!
Lelkem, fukar lelkem, most már ördög vigyen!
E szóra megkapják fekete szellemek,
Kiveszik a lelkét, aztán tovamennek.

Utjokon záporzó fellegek születnek,
Meghurczolják délnek, nyugotnak, keletnek,
Villám és dörgésközt a poklokra szállnak,
Hol százszoros kinja terem a halálnak.

Azóta nem nyugszik békén a halálba,
Eljön a Vértesre minden tavasz tájba,
Még a mi több, minden Szent György éjszakáján
Megláthatni ott a kincses szikla táján.

Melynek teknőjében a szent Jánosbogár
Csoportja csillog, mintha volna tüzsugár,
Nem mer belenyulni, eszébe jut mindég:
Hogy égetni szokott az a mi lánggal ég.

A pásztor oda néz Szent György éjszakáján,
S meglátja Dus Andrást kincses szikla táján,
E’ s marad a rege, áll, míg a Vértes áll,
S Dus András kincsével a kincses sziklaszál.

VAJDA FERENCZ

(* A délibáb forró dél idején itt is látható kicsiben, ha különösen a pátkai sikon végig nézünk.)

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre