Megsokallta már az ég a bűnök halmazát, s kinyújtá Isten büntető jobbját, de a büntető jobb alig talált egyebet, mint Isten s emberiséget feledő dölyfös, és az emberiség szent célját feledő bűnös embereket.
Hazánkban már a tizenhatodik század elején nagyravágyás, büszkeség és a visszavonás vettenek lakást. A hatalmasok jobbágyaikat zsarolták, s ezek viszont uraik ellen támadtak fel. Árulás, esküszegés, jobbágyzsarolás és a fényűzés megszokottak lőnek. Nagyjaink a drága időt nem fordíták arra, hogy hazánkat fénye, nagysága és hatalma által emelvén, félelmessé és tiszteltté tegyék a magyar nevet! Éltöket egyformaságban és a semmit nem tevésben élték le, gondolván: Isten őrködik a hon fölött!
Kell-e tehát csodálnunk, hogy az Isten büntető ostora a mohácsi vésznap után egyesek vétkeiért az egész hazát, az egész nemzetet közösen sújtá? Kell-e csodálnunk, hogy ős Buda tornyain, hol előbb a megváltás szent jele a kereszt díszlett, később a török uralmat büszkén hirdető félhold ragyogott?
A bűn pohara csordultig telt, őseink vétkei halomra gyűltenek. Ekkor a hatalmas alkotó leereszté villámait, mert mondva van: AZ ISTEN HALASZT, DE NEM FELEJT!
Sötét vészsötét felhő húzódott Magyarhon fölé dél felől.
A török dúló hada, a Dunán átkelvén s Mohácsnál a magyarok kicsiny és egymás közt is villongó seregét tönkre tevén, vízárként árasztá el hazánkat. Nyomait vérengzés, városok és falvak hamvai jelölték. Elesett Buda, leégett ama széplak, melyen nagy királyunk Mátyás oly dicsőn országlott. Elesett Szigetvár, hol Zrinyi Miklós a magyar Leonidás és társai ly hősileg végzék éltöket Elesett Fehérvár, hol az Árpád véréből származott királyok koronáztatván hírneve s éltök után sírjokat lelték. Elesett sok erős vár és szép város. Elhullottak a férfiak; és sokan, kik a haláltól megkíméltettek, rabláncra fűzetve hurcoltattak a török járom alá. Szomorú volt ez időszak, vérbetűkkel írattak eseményei a hazai történelem gyászlapjaira.
A kegyetlen pusztítás vészhíre rémüléssel tölté el az egész hazát.
Ott, hol a Mátra magas bércei óriásokként nyúlnak ég felé, szöllőkkel ültetett hegyek közt állott hajdan Eger, erős fészke Dobónak, honnét ő gyakran az arra száguldó törökökre leütvén, oly sebeket ejtett, amilyeket azok évek után is éreztek.
Ide vezette volt Ali, Amhád pasával egyesült százötven ezernyi seregét a tizenhatodik század második felében 1552-ben. Ámde Egerben nem féltek a vésztől, Dobót nem rettenté a vihar, mert bizalma Istenben, szíve helyén volt és szereté hazáját.
Mellette volt várnagytársul Mecskey István, s mint főbb vezetők Bornemisza György, Pető Gáspár és ifjú Zoltay István. Az összes őrség mintegy 1800 emberből állott, de olyakból, akik készek voltak harcolni halálig. Hadi készletben sem volt hiány.
Amhád pasa szeptember 9-én küldött levelet Dobóhoz fölkérni a várat, nem is gondolván arra, mily nagy ellenállásra találand, s hogy majdan mily szégyennel kell elhagynia Egert.
Dobó a levélhozót, ki magyar volt, börtönbe vetteté, s feleletül koporsót tűzött ki két láncsára; megesküvék azután, hogy a török ezentúli leveleit olvasatlanul elégeti és törvényül hozá azt, hogy haljon meg az, ki a vár feladásárul szólani mer.
Föltűnt a hajnal pompás fényszövétnekét lobogtatva, és egyenként kezdé oltogatni az éj őrei, a csillagezrek fényei. A hold egy távol hegy fölött rejté el magát egy kis fellegfátyolba a hajnal elől, fényét is levetve, csakhogy észre ne vétessék. Keleen szürkülni kezde az ég alja, s a még most kelő nap első mosolya átröppent a bérceken s elönté Eger ódon falait.
E nagy nap, melyet a történet el nem feledett, szeptember 11-ke volt.
Kilenc ágyúlövés jelenté az ellenség részéről az ostrom kezdetét, melyekre a várból is élénken feleltek, mivel azonban a várban tüzér csak kilenc vala, a lövöldözési szolgálat másokra is bizatott. Kimondhatatlanul mennydörgések az ágyúk, s iszonyú sérelmeket ejtének a falakon. De a nappal ejtett sérelmeket szorgalommal javíták ki a várbeliek éjjelenként; vaskapcsokkal megerősített gerendák és homokkal töltött hordókkal csinálták be a részeket. Oly mennyiségű tüzes golyót lőtt az ellenség a várba, hogy Dobó ki akarván kerülni a tűzveszélyt, a háztetőket leszedeté s a szénát és szalmát önmaga felgyújtatá .A gabona régi magyar szokás szerint pincékbe rejtetett.
Három helyen volt már erősen meggyengítve a vár, midőn a törökök rohamot merényeltek. Háromszor veretek már vissza nagy veszteséggel, míg végre a janicsárok egy toronyra fölhágtak. Elszántan rohant Bornemisza a torony védelmezőjének, Petőnek segítségére. Már elveszettnek látszék a külváros, midőn Dobó a vár minden ágyúit a toronyra sütteté, mire az lezuhant, maga romjai alá temetvén mindazokat, kik el nem futhattak.
Hasztalan volt a roppant erő, hasztalan az ágyúgolyók ezrei. Elszántan verték vissza a magyarok a rohamot.
Következő napon megjelent egy török Amhád pasa iratával, kit Dobó láncra veretvén, az irat felét vele megéteté, felét pedig elégeté, mert min kisült, a levelet hozó török magyar volt. Később tudák meg a magyarok Amhád pasa ajánlatát,mely abban állott, hogy hagyják el a várat, nem lesz semmi bántásuk, a szavai kezességeül kész három mérföldnyire elhúzódni seregével.
Midőn a fölhívás felelet nélkül maradt, alkalmat keresének a törökök az őrséggeli szóbeli értekezésre, céljuk elérésére még az ijesztést is használták azáltal, hogy kegyetlenül végzék ki a foglyokat a várfalak előtt,mely eszköz nem maradt hatás nélkül. Ugyanis Hegedűs István már többeket belevont az összeesküvésbe, midőn az fölfedeztetett. Mire Hegedűs kivégeztetett, összeesküvő társainak füleik vágatak le.
Október hó 4-én új veszély érte a várat, midőn a lőpor, mely egy sekrestyében volt fölhalmozva, légbe röpült, minek következtében emberek és állatok vesztek el; de oly nagy volt Dobó lelkiereje, hogy a rendetlenséget lecsendesítvén, a sérelmet kiigazíttatá s csatakészen állott, mielőtt új rohamos rendeztek volna a törökök.
Az ostromlók erőlködései, az ostromlottak erőlködései által nagyobbodtak, azok aknái a magyarok ellenaknái által lettek alkalmatlanokká.
Még egy és utolsó rohamot kísérlének a törökök.
Október 14-én a tárogatók harsány szózata, fegyverek csörrenése és az ágyúk mennydörgése kezdék meg a nap ünnepét.
A halál és pusztulás lengeté gyászlobogóját.
A kétségbeesés harca kezdődött
Minden oldalról rohantak a törökök a falakra; a kifáradt csapatokat újak válták föl, s a késedelmezőket vasbuzogánnyal hajtották.
Megjelent Dobó, a harcok villáma mindenütt, hol legnagyobb volt a veszély. Szavai új életet öntének a küzdőkbe, egy tekintet reá elég volt arra, hogy mindenki végleheletéig harcoljon.
Bátran nézett mindenki a halállal szembe, az arcokon a nemes érzet színe, a bátorság ülte diadalát és minden kebelben a hon és király szeretete lángolt, visszatükrözé ezt minden tett, minden mozdulat. Minden arcról olvasható volt e büszke öntudat: ÉN HAZÁM MÉLTÓ FIA VAGYOK!
De kik azok, kik miként az óvilág lelkes amazonjai a férfiak mellett vínak? Kik azok, kik mázsás köveket sújtván le a törökök sűrű soraira, oly rémítő pusztítást tesznek azokon.
Ezek az egri nők, kik nem félték a halált, s eljöttek a vérmennyegzőre. Kezökben kard villog, pusztítják az ellenséget, a családi körben szelíd nemtők, most öldöklő angyalok.
Kell-e megragadóbb példa a férfinak, mint midőn kedvesét látja harcolni? Kell-e nagyobb lelkesítés, mint midőn kedvesét látja vérzeni? Végre kell-e megragadóbb példa férfinak a hősi halálra, mint amidőn kedvesét látja elhalni, Oh ilyenkor felejti a férfi az életet, lelke emelkedik, s lesz belőle hős, ki kész harcolni utolsó leheletéig!
A nagylelkű önfeláldozás hősei önmagukat múlták fölül. Köveket, égő szurkot s forró vizet öntének le az ellenségre. Egy vitéz leöletvén, kiragadá kezéből a neje kardját s két törököt sújta le. De íme a megragadó pillanat. Egy nő követ akarván lehajítani, golyótól találtatva földre rogyott, s a vértő pirosló követ megragadá leánya, s oly erővel sújtá le, hogy két töröknek oltá ki életét.
Iszonyú volt az öldöklés, a vér patakokban folyt alá, de a magyarok rendületlenül állottak, mint a sziklaszál!
Az éj eltávolítá az ostromlókat s Eger mentve lőn.
Hat napig táborozának a vár alatt a törökök, de nem ostromolák többé. Hó és hideg kényteleníték Amhád p asát, hogy az ostrommal fölhagyjon. Midőn a várat elhagyák, bekiáltának a magyarokhoz: TI HŐSILEG VÉDTÉTEK MAGATOKAT, LEGYETEK NYUGODTAN, MOST ELHÚZÓDUNK, DE VISSZATÉRÜNK ISMÉT A JÖVŐ ÉVBEN NAGYOBB ERŐVEL!
Haraggal telt el Amhád a budai basa iránt, ki Eger bevételét gyermekjátéknak állítá, ily hősi gyermekeket Amhád még nem látott. Következő évben a budai basa letétetett.
Midőn az ellenség elvonult, összeszedék a várbeliek a belőtt ágyúgolyókat,melyeknek száma TIZENKÉTEZERRE ment. A vár megszabadulását egy általános örömlövés jelenté.
A vár fő védelmezői később megjutalmaztattak. Nevezetesen Dobó erdélyi vajdává, s helyébe parancsnokul Bornemisza lett. Azonban Mecskey szerencsétlen volt, mert egy várkonyi népfölkelésen agyonüttetett.
***
Ma már az enyészet szelleme ül a romladozott falakon. Édes-bús érzelem szállja meg lelkünket, amidőn itt körültekintünk, és szívünk hangosabban dobog, ha ama vitéz s a hazáért lángolt férfiak- és nőkre gondolunk, kik itt a hazáért küzdtenek.
Áldott legyen az egri hősök emléke örökké!!!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése