Dr. Pap Iván: Arany tanácsok a nép számára

 
Az örök bölcsesség keze nyugszik rajtunk.
Ép testben lélekben maradni óhajtunk,
Annyi veszély között szerencsét sóhajtunk;
De nem változik a természet miattunk.

Bámulandó erő végtelen medrében,
Háborúban szintúgy mint kedves csendjében;
Rámulandó erő sötét mélységében,
Bámulandó erő összes szerepében.

Ime ha csendjében áldását mutatja,
E nagy mindenséget karjában ringatja;
Ront, bont, fát tövestül tördeli, szaggatja,
Ha magasabb tettre hábora ingatja.

Van tehát e szörnyü erőnek hábora,
Tudjuk is bámulva teljében mekkora:
Működött nem egyszer a földön szigora;
Tehet hát ellene a föld jelenkora?

Teljesen nem. Oh de részben lehetséges.
A buvárkodó tan e körül fenséges;
A mi reánk nézve kellő és szükséges,
Bár nehéz magában, de még sem rémséges.

Ott fenn lebeg egy nagy fellegnek csomója,
Vakító szikrákban látszik lobogója,
Sarkán a föld recseg, ha kiált ekhója:
Jaj van ott, hová ledurrant tűzgolyója.

A családi életharcz között fáradunk,
A szükség zátonyán alélva gornyadunk,
S mikor a szebb remény fonalán izzadunk:
Egy sebes lövettel a földön málladunk.

A kis dongó legyet darabra gázoljuk,
Erőnket felette ezzel igazoljuk;
De mikor kényünket ekként gyakoroljuk:
Természet kezéből ugyan ezt kóstoljuk.

A kis légynek nincsen ellenünk hatása,
De a természetnek nyiltabb a folyása,
Törvényen alapúl az egész forgása,
Járhatóvá leve sok titkos nyilása

Mikor a természet tölti a bombáját,
S fejünk felé tolja borzasztó orczáját,
Fenyegetvén körünk korlátlan kis táját:
Oh ne nézzük tétlen törvénye csatáját.

Oltsuk el a tüzet ott künn a konyhában;
Ne álljunk a kémény köz léghúzásában;
Zárjuk be az ablak- s ajtót hamarjában,
a középre ülvén ott benn a szobában. 

Kün pedig ne fussunk; fa alá ne álljunk,
Mi több még e mellett gyorsan se sétáljunk,
Hegyre és toronyba ilykor ne mászkáljunk,
Vasak és a vizek körül ne munkáljunk.

Állitsuk meg úton gőzölgő lovunkat,
Szálljunk le és hasra nyujtsuk ki magunkat,
Bár az eső mikép mossa is hátunkat:
Ha megáll, majd akkor folytassuk utunkat.

Mikor az erdőn vagy, csak az uton haladj;
Csakhogy jól figyelmezz, az uton se szaladj:
Az ember-csoportbul válj ki, s magad maradj:
Minden vas ércznemet magadtól most elhagyj!

Villám természetes a magast szereti,
A léghuzam után tolong s azt követi,
Tűz s az abból fejlő füst őtet élteti,
A rosz vezetőket rendesen megveti.

Jegyezd meg, barátom! Pontosan ezeket,
S fékezni tudod a rontó elemeket.
Keresd föl a rózsa-tenyésztő kerteket
S a rózsa közt leled a szebb kellemeket.

Az irás szavára nyisd fel értelmedet,
Ebben találhatod nagy lelki enyhedet,
Ez  pedig im oda köti figyelmedet:
„Őrizd magad, én is őrizlek tégedet!”

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre