Medgyes Lajos (1817-1894): Mátyás király Kolosvárott

 
Mátyás királynak idejében
A honban igazság lakott;
Nem türte ő birodalmában
Az árulót és zsarnokot.
Országában titkon is szertejárt,
Hogy törvényben ne tégyen senki kárt.

Egyszer, midőn magára volna
Fény-termében Mátyás király,
Kopogtatnak a szárnyas ajtón; -
’Jöhet, ki jó dologban jár.’
Mert őrcsapat – mit róla tudni kell -
Személyétől népét nem zárta el.

S egy görbedt agg kopott daróczban,
Lép be a márvány küszöbön;
Fehér szakála földig ér le
Mély hajlással, a mint köszön.
„Nem jó dolog, miben agg hived jár
De jóvá lesz nálad – uram, király!

Kolosvárott a főbiró ur
Paczkázik rajtunk szertelen:
Pandurjainak ütlegétől
Nyomorék lőn két gyermekem.
A népet szolgakint használja fel;
Ha könnyel kérünk, átokkal felel…”

’Rosz hir ez az én országomból,
Nem szeretem szinét, szagát’
- Mond a király a görbedt agghoz.
S megbolygá a tág palotát.
’Most ujat kapsz kopott daróczodért, -
Majd érdemlett díjt, fáradtságodért.’

Igy szólt tovább, s hű kisérettel
Indult másnap Mátyás király,
Megnézni, a dolog ha úgy van,
Biztos titok homályinál.
’Magam szeretek látni, monda ő,
Mert sok az álnok, sok a hitszegő…’

S alig hogy a városba megjő,
Kopott daróczba öltözött,
És megy, és jár és kémszemekkel
Meg-megáll az utczák között.
S mint megy, s mint jár, s mint ekkint meg-megáll:
Mély jajgatást, zajt hall Mátyás király.

Megfordul: - im lát nyakra-főre
Sok népséget tolongani;
És látja köztök,  jobbra-balra,
A pandurt sujtva sujtani. -
Hull, - görnyed a nép nagy szálfák alatt,
S vért izzad, és pihenni nem szabad…

A főbiró, mérges szitok közt,
Maga oszt kényparancsokat: -
Nem úgy, hahj, ha tudná ki rejlik
Ott a kopott darócz alatt!
„Mit ácsorogsz potomra rosz paraszt?
Búvj rúd alá, hogy kurtulj egy araszt!”

De ő a birót áthatólag
Megnézve, büszkén félre áll.
„Üssed az ebhordta parasztját,
Hiszen csak nem Mátyás király’
S a pandur a királyra jókat hány,
S hordatja a fát a több nép során.

Jő a dél, - a király kifárad
A nagy gerendák terhein;
De lelke még inkább kifáradt,
Az elnyütt nép vérkönyein.
Hig lőre volt dijul a délebéd,
Mi tisztátlan vállúkba tölteték.

És ott ült ő, kopott daróczban, -
Kezében durva fa-kalán,
Mig fenn a biró lakomát tart,
Vig zaj közt a dus palotán.
’Ez mégis sok, - ennyit nem hittem én,’
Némán szólott, nehéz könnyel szemén.

Egy percz, s felkél a vállu mellől;
Nagy méltóság leng homlokán:
Boszus jobbjából messze robban
Az átok-ülte fakalán.
S tündérütésre, mondhatatlanúl,
Testéről a kopott darócz lehull,

S szétnézett a bám-fogta népem,
Biborral sugár termetén,
Mint csillagfényből szőtt palástban,
Ha volna égi jövevény.
’E népnek most már én parancsolok;
Kezdődni fog egy kissé más dolog!’

’Te pandur, te a nép bakója,
Ki megvetéd királyodat, -
Megforditod tiszted ezennel,
S FELKÖTÖD zsarnok uradat…
Föl, e fákból bitót készitsetek,
Királyi fák, mondhatom, mindezek!’

„S föl, a madár nehogy elszálljon!!”
S tör ront – a nép, mint áradat;
Keblében forr a bosszu habja,
Ajkán hord szörnyü szitkokat,
S egy pillanat – s a főbiró repül -
Hizott hasával kellemetlenül.

Más pillanat, - s im a bitón függ…
A nép örömzajongva áll;
S a nép között, mikint félisten
Igy kiált fel Mátyás király:
’Azt tudja meg egész kerekvilág:
Országomban nincsen rabszolgaság!’

Másnap a főbirói lakban
Királyi vendégséget ád,
A szabadságért több izromban
Hallatván áldomás-szavát.
A görbedt agg jobbjánál ült vala,
S dijul övé lőn a dús palota. -

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre