2017. szept. 22.

Szép Ernő: Alkonyat a kórházban



Most száll le odakint az alkonyat.
Az ágyon nyögve fölemelkedem
s a nap felé fordítom arcomat.

Lázas, fakó sugár nyúlik felém,
Bámulom égő szemmel, tétován,
Mintha a nap lenne beteg, nem én.

Lemegy a nap. Látom, zuhanni indul,
Irtózva nézem ezt, mint még soha,
Testem cimbalma megrezdül a kintul.

Kinyújtom reszketeg vékony karom
S epedek lázban az ablakon átal.
Ne legyen este, jaj, nem akarom.


Gyászos viola fellegek alul
A nap, bálványom, babonám, szerelmem
Egy piszkos bérház udvarába hull,

Éjszaka lesz, süket, vak, szivtelen,
Vendégeim, kántáló csontváz – rémek
Tudom, majd itt teremnek hirtelen.

Csak most az egyszer ne lehessen éjjel.
Maradj fönn egyszer, pompás büszke nap,
Ragyogj be hozzám édes meleg fénnyel.

Ó, milyen messzi van a szerelem…
Én meghalok, ha itt ma is sötét lesz,
Ne hagyj magadra, ó, maradj velem!

Gramofon szól itt közel valahol
Valami rongy kocsmában. Milyen boldog,

Ki állott sört iszik s veled danol.

Tóth Endre: Az utolsó Zrínyi



(A korabeli helyesírás megtartásával!)
(Mutatvány ily czímű költői beszélyből)

.        .        .        .        .
Borongón a félest leszáll,
Homálysetét a messzetáj.
Nyugat felé, mint fellegek,
Látkört vetnek sűrű hegyek.

Lenn pásztortűz, fönn csillag ég,
Kölcsöntükörbe játszva rég...
S a völgyből, hol gyér köd lohad,
Kibomlik egy futó lovag.

Szűk uton a király halad,
Vezetve a fedő hadat;
Nyomába Zrínyi s Esztorász,
Csoportosan mögötte száz...

Rá szemközt a futó lovag
Ereszti a habos lovat...
Egy dördület... s mint lágba költ
Futó rém, a királyra tört...

Egy pillanat... s más lövés –
És Zrínyi mint a vastörés
Körnerrel, így ki odajött,
Körösztül ront a sor között...

Szablyája láng, két karja ércz,
Viszhangzik rá a tova-bércz.
S a megrebbent hadcsapaton
Törtetnek túl, a szabadon.

Utánok tíz, utána száz
Hősnél hősebb kemény hadász;
Setét a föld, repül a ló,
Süvölt utánok a golyó.

Dühöng a föld odébb – odébb,
Hallhatni a vak éjbe’ még;
Majd halkalelhal a dobaj
Miként barlangi szélsohaj. –

Tovább, tovább két ifju fut –
Előttük megmozdul az út:
A szellős fák megrengenek,
A fülmilék fölzengenek.

Itt-ott a lombos részen át
Meg-megcsillan a mécsvilág...
„Fuss Zrínyi, fuss! ott várnak, ott!”
- Mond Körner – „én itt maradok”...

S felfogni az űzők hadát,
Lőn egyedül Körner a gát!
S nyomában, ím, ott termenek - -
Csengnekvakon a fegyverek...

És Körner más irányba fut,
Hogy lenne így veszítve út...
S rájok míg egyszer vissza vág –
Golyó veri le őt s lovát!!

Tovább, tovább csak Zrínyi fut.
Előtte megcsillan az út
S robogva az ablakhoz ér:
Reszketve ott vár rá Adél...

S mögötte halkal sejteti
Hogy ő is vár rá – Retteghi...
„Gyorsan, mond Zrínyi, fogd lovam”
S a titkos lakba bérohan.

Perczig se vet fényt rájok a
Derengő lámpa hályoga...
Aztán setétté lesz a lak,
Melyből kilép a két alak.

„Föl, föl Adél! föl, itt a ló –
Nincsen percz vesztenünk való!”
S mint a hattyu a rengő habon, -
Adél a hófehér lovon.

S mint omló part a hab körül,
Feldöng a föld hátok mögül...
Fegyverzörej, szilaj „hahó” - -
S Adéllal megszökken a ló...

Hős Zrínyi ránt kardot sulyost,
Jaj annak, ki utjába’ most!
S az elsőn ott,mely rárohan,
Fen Zrínyi ül az uj lovan...

„Fuss, fuss Adél! –kiáltja hőn –
Követlek a jelölt mezőn”...
S Adél elől... utána ő...
Nyomukban a had hadra nő!

Golyó golyót fütyölve ér
S – Zrínyi lovát boritja vér...
„Fuss, fuss Adél!”... kiáltja hőn
S tusára kél az éjmezőn.

Alatta még fönáll a ló,
A sebesült, a roskadó;
Markába fölcsendül a kard,
Rohanva rá sok szablya tart...

S míg hólován Adél repül,
A míg az éj ráfeketül –
Mögötte az üző sereg
Őrült csatába kevereg.

Szemközt őket ki így veri,
A hős erő, nem emberi...
Száz ellen egy, magánosan,
A szablya, a fő magasan - -

De ím! alatta dől a ló...
s a kard, a fennen csattogó –
Kettéden hull... s üresre vág!...
És Zrínyit ott foglyul fogák!! stb.


Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 15. sz. 1862. febr. 13.

Wohl Janka: Áldozat



Kiittam utolsó, legkeserűbb csepjét
Az általad nyujtott nehéz kínpohárnak,
S megmérgezett szélén a megsebzett ajkak
Enyhülést keresve még pihegve várnak.

Ön magamra vettem, s roskadok alatta,
Vétked egész súlyát, a multat egészen,
S míg kebledre hintem jövőd uj reményét:
Megalázásomban éltemet emésztem.

Elhitettem véled, ajkaim vallották,
Hogy lemondtam rólad, hogy már elfeledlek;
Szivem ellenére, lelkem ellenére,
Azt vallottam néked, hogy már nem szeretlek.

Elhitettem véled, hogy könnyelmű szívem
Játszott, melyet adtál, ama szent érzéssel,
S mind azon ábrándos, égi boldogságért:
Nem fizetek mással, csak a feledéssel.

Elhitettem véled, hogy csalódtál bennem:
S kiábrándulás a szerelem halála –
Szétszaggatva hullnak a fátyol foszlányok
Hol elrejtve szíved, a hitet táplálta...

Igy magam letépve halvány homlokomról
A végső sugárkört, az utolsó rózsát,
Jövendőd nyugalmát melyben visszaadtam,
Áldom azt a kínos, azt az áldott órát.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 14. sz. 1862. febr. 6.


Lévay József: Az álom



(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Hol s merre röpültél
E földi határon

Mint csoportozék utánad
Élv, öröm, baj s régi bánat?
Merre vont az ég intése,
Por-halandók szenvedése;
S hű kisérőd, a szeszély,
Mint mulattatott? beszélj! –

„Rengett a bölcső s a hű dajka,
- Dalát hiában zengve ajka –
Türelmétől búcsúzni kezde már,
Gyermeksirásban hogy nem volt határ. –
„Buj! buj! galambom, - mit tegyek veled!?
Angyal viraszszon álmaid felett!”
Rengvén a bölcső, a dal ujra szólt,
De a kis árva rajta túlsikolt. –

- Nevetve néztem a daczos vitát:
A dajka mérges, a gyermek kiált, -
Kibékülésre nincsen alkalom,
Mert szót nem ölthet itt a fájdalom!
S midőn mind a kettő kifáradt,
Én tettem ajkaikra zárat.
Míg a gyermek pihenve csendesül,
Reálehelltem észrevétlenül. –
Arczán azonnal elterült vala
A nyúgalomnak hószin fátyola.
Szárnyamra lebent tiszta szelleme
S gyöngéden szálltam al égben vele. –
Fölnyilt előtte a bájos vidék,
Mit ajka nem tud megnevezni még
S az üdvből, mely onnan szivébe folyt,
Ajkára loptam egy tünő mosolyt. –
Fáradt fejét kezébe hajtva,
Mellette bólintgat a dajka!...”

Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Még merre röpültél
E földi határon?!

„Nincs balzsam a beteg sebére,
Virasztja éber fájdalom...
Egy gyönge mécs világa félve
Von kétes árnyat a falon. –
Ott szenved a szép ifju férfi,
Kitombolt élvek romja már!
Elszórt kincsét hiába kéri;
Végkép sötét a láthatár. –
Törött fényű bágyadt szemével
Még egy reménysugárt keres:

De ráborult, nehéz leplével
Az éj oly szörnyü, rémletes! –
Sohajt, egy pillanatba’ bízva,
Melylyel megtérne nyugta majd; -
De zord magány hangozza vissza
Az ajkra feltörött sohajt!...
Az élvből nála nem maradt ír
S a hitből egy mustárnyi sem;
Az élettel számolni nem bír,
Sem tűrni, se meghalni nem!...

Megszántam és reálegyinték
Szárnyam hegyével csendesen, -
Az éber kinnak titkon inték,
S tőrét letette szivesen. –
Tavaszvidéket, uj világot
Kelték a szenvedő körül,
Felhoztam a szép ifjuságot
Mely küzd, játszik, remél, örül.
Derűs ég boltozott felette,
Virággal hímezett az út,
Vidám egészség fűzögette
Számára a fris koszorút. –
S bár képeit a mult ködéből
Feltünteté e pillanat:
A szenvedő rideg köréből
Emelni kelle szárnyamat,
Mert a míg ő vigan szökellett
Képzelt üdvének partinál,
Ott leskelődék ágya mellett
Komor testvérem – a halál.” –

Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon,
Még merre röpültél
E földi határon!?

„Szálltam egy kis lány szemére,
Gyorsan pezsge ifju vére...
Nyugtalan volt nagy-sokáig,
Vivnom kellett véle váltig,
Míg ellankadt, kimerült,
S csendesen elszenderült. –
S ekkor feltárulni látta
Azt a tündér-szép mezőt,
Melynek minden bokra, fája,
Mondhatlan kéjjel kinálja
Távolból az érkezőt. –
Bétekintett s ím elébe
Víg mosolylyal intve lépe,
Két picziny galambi szive
 - Önmagának alig híve –
Ugy szorongat, rejteget,
Mint kagyló a gyöngyszemet...
s kéz a kézben, ajk az ajkon...
A leányka felsikolt!
Hű ifját fenszóval áldja
S érthető hangon kiáltja
A „szeretlek” drága szót. –
A mamácska szép szemére
Szárnyam ekkor még nem ére, -
Ő pihegve hallgatott

S a szó szíveig hatott. –
Fájt, hogy kis galambja keble
Már is ily titkot terem
S szender árulgatja rajta,
Mit picziny, beszédes ajka
El nem monda éberen...
Ő tünődött – én pedig
Ott maradtam reggelig.”

Szólj, mennyei tündér,
Lengvén csodaszárnyon
Még merre röpültél
E földi határon!?

„Sötét a börtön ott a föld alatt,
Egy-egy sugár belé csak lopva hat...
Nyirkos legében öldöklő elem,
Gyász éje  hosszu s rémeket terem...
Csördül a rabláncz... lassan sorvad ott
Rég eltemetve egy élő halott, -
jövőt nem ismer, multra nem tekint,
Fásulva tűri a tengernyi kint. –
Tavasz virított arczain, midőn
E zordon sirverem lakója lőn, -
Felhőtlen ég derengő homloka,
Árnyat föléje hollófürt vona...
S erőtől duzzadt a szív és ideg,
A sors szeszélyét daczczal törni meg...
-- Most bús teléről, ah! mily érthető
Jelekben szól az a sok mély redő!
S mint leng az elborult homlok felett
Galamb-ősz a holló-fürtök helyett!
Kedélye, mint az elhaló sugár,
Csak néha lobban, csak nagy néha már,
De lelke most is, sorsa bármi kin,
Csügg a szabadság édes álmain,
Mint bús folyondár a hű törzsökön,
Melynek tavaszszal egyszer híve lön. –
- Elhagyta minden. – Annyi év után
Egyetlen társa én vagyok csupán...
Csak én lopom meg durva zárait,
És szárnyamon száll hozzá bé a hit,
A hit s remény, az ég jobb angyala,
Bár tőle már rég – rég elpártola. –
Körébe gyűl a vidám kis család,
Mely elsimitja búja fátyolát...
Kitárt kebellel vár reá a nép,
Eléje nyugton s vigasztalva lép...
S elmondja nékik harsány hangokon,
Hogy régi gyászát elveté a hon
S hogy a miért vérzett a hű kebel,
Az eszme már győzelmet ünnepel...
... Az üdv, az élv, bár alva éli azt,
Szemében egy örömkönyüt fakaszt. –
S míg ekkép ott mulatgatok vele,
Csak testét zárja börtön éjjele;
De nincs nyugalmam... nála gond viraszt,
Csördül bilincse s gyorsan elriaszt
S habár érette fáj szivem nagyon,
Mint tégedet most, őt is elhagyom!”


Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 13.sz. 1862. jan. 30.

Tolnai Lajos: A kuvik



(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Búg, bőg a szél, süvöltve bömböl,
Mikéntha nyuzná valaki;
A hold a téli fellegekből
De még csak az ujját se nyujtja ki.

Daczolni van tán, ifju, kedved?
Bolondot művelsz, mondhatom.
A szél, a fagy jól kinevetnek –
Megfagy a hó mezetlen lábadon.

Zihálva megy, kitárva keble –
Előtte a széles világ.
Rá se gondol a zord hidegre –
Botjával olykoron a légbe vág.

- „Mit – mit?... leütlek te – te ördög
Őrült bitang szemtelene - -„
S mormog magában, duzzog, dörmög...
Játszik vele sötét képzelete.

- Most, most viszik, hej! látod, látod:
Elérik mindjárt a határt;
Futnál, ugy-e? ha birna lábod - -
- „Ho ho – megállj ... csitt! ... leesett a bárd!” –

S letér az utról, félve, nyögve,
Ama nádas felé szalad.
Varju csapat károg fölötte –
Orditva nyög, rohan, majd megszakad.

- Amott viszik; megismeréd-e?
Apád, barátod, rokonod?
Elrejti arczát köpenyébe:
- „Le ne ereszd, te hohér, pallosod!” –

A jég ropog, törik alatta
A mint a nád között buvik;
Ijedve hallja, fut szaladva,
Képzelete sikolt, e vad kuvik.

- Megállj, megállj, pokol van ottan
Vissza ne nézz, az ördög űz.
Hiába – fuss bár a vadonba:
Előtted a láng, utánad a tűz.

S tovább vijjog a kuvik egyre:
Az áruló buvik, buvik - -
S a nyomorult futva, lihegve
Fenyegeti: hess, hess hazug kuvik.

És csörtet, csörtet éjjel nappal
A nád között fel és alá;
Meg nem pihen, rohan robajjal,
Mintha mindég a kuvik hajtaná.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 12. sz. 1862. jan. 23.