Szép Ernő: Alkonyat a kórházban

Most száll le odakint az alkonyat.

Az ágyon nyögve fölemelkedem

s a nap felé fordítom arcomat.

Lázas, fakó sugár nyúlik felém,

Bámulom égő szemmel, tétován,

Mintha a nap lenne beteg, nem én.

Lemegy a nap. Látom, zuhanni indul,

Irtózva nézem ezt, mint még soha,

Testem cimbalma megrezdül a kintul.

Kinyújtom reszketeg vékony karom

S epedek lázban az ablakon átal.

Ne legyen este, jaj, nem akarom.

Gyászos viola fellegek alul

A nap, bálványom, babonám, szerelmem

Egy piszkos bérház udvarába hull,

Éjszaka lesz, süket, vak, szivtelen,

Vendégeim, kántáló csontváz – rémek

Tudom, majd itt teremnek hirtelen.

Csak most az egyszer ne lehessen éjjel.

Maradj fönn egyszer, pompás büszke nap,

Ragyogj be hozzám édes meleg fénnyel.

Ó, milyen messzi van a szerelem…

Én meghalok, ha itt ma is sötét lesz,

Ne hagyj magadra, ó, maradj velem!

Gramofon szól itt közel valahol

Valami rongy kocsmában. Milyen boldog,

Ki állott sört iszik s veled danol.

Tóth Endre: Az utolsó Zrínyi

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

(Mutatvány ily czímű költői beszélyből)

.        .        .        .        .

Borongón a félest leszáll,

Homálysetét a messzetáj.

Nyugat felé, mint fellegek,

Látkört vetnek sűrű hegyek.

Lenn pásztortűz, fönn csillag ég,

Kölcsöntükörbe játszva rég...

S a völgyből, hol gyér köd lohad,

Kibomlik egy futó lovag.

Szűk uton a király halad,

Vezetve a fedő hadat;

Nyomába Zrínyi s Esztorász,

Csoportosan mögötte száz...

Rá szemközt a futó lovag

Ereszti a habos lovat...

Egy dördület... s mint lágba költ

Futó rém, a királyra tört...

Egy pillanat... s rá más lövés –

És Zrínyi mint a vastörés

Körnerrel, így ki odajött,

Körösztül ront a sor között...

Szablyája láng, két karja ércz,

Viszhangzik rá a tova-bércz.

S a megrebbent hadcsapaton

Törtetnek túl, a szabadon.

Utánok tíz, utána száz

Hősnél hősebb kemény hadász;

Setét a föld, repül a ló,

Süvölt utánok a golyó.

Dühöng a föld odébb – odébb,

Hallhatni a vak éjbe’ még;

Majd halkalelhal a dobaj

Miként barlangi szélsohaj. –

Tovább, tovább két ifju fut –

Előttük megmozdul az út:

A szellős fák megrengenek,

A fülmilék fölzengenek.

Itt-ott a lombos részen át

Meg-megcsillan a mécsvilág...

„Fuss Zrínyi, fuss! ott várnak, ott!”

- Mond Körner – „én itt maradok”...

S felfogni az űzők hadát,

Lőn egyedül Körner a gát!

S nyomában, ím, ott termenek - -

Csengnekvakon a fegyverek...

És Körner más irányba fut,

Hogy lenne így veszítve út...

S rájok míg egyszer vissza vág –

Golyó veri le őt s lovát!!

Tovább, tovább csak Zrínyi fut.

Előtte megcsillan az út

S robogva az ablakhoz ér:

Reszketve ott vár rá Adél...

S mögötte halkal sejteti

Hogy ő is vár rá – Retteghi...

„Gyorsan, mond Zrínyi, fogd lovam”

S a titkos lakba bérohan.

Perczig se vet fényt rájok a

Derengő lámpa hályoga...

Aztán setétté lesz a lak,

Melyből kilép a két alak.

„Föl, föl Adél! föl, itt a ló –

Nincsen percz vesztenünk való!”

S mint a hattyu a rengő habon, -

Adél a hófehér lovon.

S mint omló part a hab körül,

Feldöng a föld hátok mögül...

Fegyverzörej, szilaj „hahó” - -

S Adéllal megszökken a ló...

Hős Zrínyi ránt kardot sulyost,

Jaj annak, ki utjába’ most!

S az elsőn ott,mely rárohan,

Fen Zrínyi ül az uj lovan...

„Fuss, fuss Adél! –kiáltja hőn –

Követlek a jelölt mezőn”...

S Adél elől... utána ő...

Nyomukban a had hadra nő!

Golyó golyót fütyölve ér

S – Zrínyi lovát boritja vér...

„Fuss, fuss Adél!”... kiáltja hőn

S tusára kél az éjmezőn.

Alatta még fönáll a ló,

A sebesült, a roskadó;

Markába fölcsendül a kard,

Rohanva rá sok szablya tart...

S míg hólován Adél repül,

A míg az éj ráfeketül –

Mögötte az üző sereg

Őrült csatába kevereg.

Szemközt őket ki így veri,

A hős erő, nem emberi...

Száz ellen egy, magánosan,

A szablya, a fő magasan - -

De ím! alatta dől a ló...

s a kard, a fennen csattogó –

Kettéden hull... s üresre vág!...

És Zrínyit ott foglyul fogák!! stb.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 15. sz. 1862. febr. 13.

Wohl Janka: Áldozat

Kiittam utolsó, legkeserűbb csepjét

Az általad nyujtott nehéz kínpohárnak,

S megmérgezett szélén a megsebzett ajkak

Enyhülést keresve még pihegve várnak.

Ön magamra vettem, s roskadok alatta,

Vétked egész súlyát, a multat egészen,

S míg kebledre hintem jövőd uj reményét:

Megalázásomban éltemet emésztem.

Elhitettem véled, ajkaim vallották,

Hogy lemondtam rólad, hogy már elfeledlek;

Szivem ellenére, lelkem ellenére,

Azt vallottam néked, hogy már nem szeretlek.

Elhitettem véled, hogy könnyelmű szívem

Játszott, melyet adtál, ama szent érzéssel,

S mind azon ábrándos, égi boldogságért:

Nem fizetek mással, csak a feledéssel.

Elhitettem véled, hogy csalódtál bennem:

S kiábrándulás a szerelem halála –

Szétszaggatva hullnak a fátyol foszlányok

Hol elrejtve szíved, a hitet táplálta...

Igy magam letépve halvány homlokomról

A végső sugárkört, az utolsó rózsát,

Jövendőd nyugalmát melyben visszaadtam,

Áldom azt a kínos, azt az áldott órát.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 14. sz. 1862. febr. 6.

Lévay József: Az álom

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Szólj, mennyei tündér,

Lengvén csodaszárnyon,

Hol s merre röpültél

E földi határon

Mint csoportozék utánad

Élv, öröm, baj s régi bánat?

Merre vont az ég intése,

Por-halandók szenvedése;

S hű kisérőd, a szeszély,

Mint mulattatott? beszélj! –

„Rengett a bölcső s a hű dajka,

- Dalát hiában zengve ajka –

Türelmétől búcsúzni kezde már,

Gyermeksirásban hogy nem volt határ. –

„Buj! buj! galambom, - mit tegyek veled!?

Angyal viraszszon álmaid felett!”

Rengvén a bölcső, a dal ujra szólt,

De a kis árva rajta túlsikolt. –

- Nevetve néztem a daczos vitát:

A dajka mérges, a gyermek kiált, -

Kibékülésre nincsen alkalom,

Mert szót nem ölthet itt a fájdalom!

S midőn mind a kettő kifáradt,

Én tettem ajkaikra zárat.

Míg a gyermek pihenve csendesül,

Reálehelltem észrevétlenül. –

Arczán azonnal elterült vala

A nyúgalomnak hószin fátyola.

Szárnyamra lebent tiszta szelleme

S gyöngéden szálltam al égben vele. –

Fölnyilt előtte a bájos vidék,

Mit ajka nem tud megnevezni még

S az üdvből, mely onnan szivébe folyt,

Ajkára loptam egy tünő mosolyt. –

Fáradt fejét kezébe hajtva,

Mellette bólintgat a dajka!...”

Szólj, mennyei tündér,

Lengvén csodaszárnyon,

Még merre röpültél

E földi határon?!

„Nincs balzsam a beteg sebére,

Virasztja éber fájdalom...

Egy gyönge mécs világa félve

Von kétes árnyat a falon. –

Ott szenved a szép ifju férfi,

Kitombolt élvek romja már!

Elszórt kincsét hiába kéri;

Végkép sötét a láthatár. –

Törött fényű bágyadt szemével

Még egy reménysugárt keres:

De ráborult, nehéz leplével

Az éj oly szörnyü, rémletes! –

Sohajt, egy pillanatba’ bízva,

Melylyel megtérne nyugta majd; -

De zord magány hangozza vissza

Az ajkra feltörött sohajt!...

Az élvből nála nem maradt ír

S a hitből egy mustárnyi sem;

Az élettel számolni nem bír,

Sem tűrni, se meghalni nem!...

Megszántam és reálegyinték

Szárnyam hegyével csendesen, -

Az éber kinnak titkon inték,

S tőrét letette szivesen. –

Tavaszvidéket, uj világot

Kelték a szenvedő körül,

Felhoztam a szép ifjuságot

Mely küzd, játszik, remél, örül.

Derűs ég boltozott felette,

Virággal hímezett az út,

Vidám egészség fűzögette

Számára a fris koszorút. –

S bár képeit a mult ködéből

Feltünteté e pillanat:

A szenvedő rideg köréből

Emelni kelle szárnyamat,

Mert a míg ő vigan szökellett

Képzelt üdvének partinál,

Ott leskelődék ágya mellett

Komor testvérem – a halál.” –

Szólj, mennyei tündér,

Lengvén csodaszárnyon,

Még merre röpültél

E földi határon!?

„Szálltam egy kis lány szemére,

Gyorsan pezsge ifju vére...

Nyugtalan volt nagy-sokáig,

Vivnom kellett véle váltig,

Míg ellankadt, kimerült,

S csendesen elszenderült. –

S ekkor feltárulni látta

Azt a tündér-szép mezőt,

Melynek minden bokra, fája,

Mondhatlan kéjjel kinálja

Távolból az érkezőt. –

Bétekintett s ím elébe

Víg mosolylyal intve lépe,

Két picziny galambi szive

 - Önmagának alig híve –

Ugy szorongat, rejteget,

Mint kagyló a gyöngyszemet...

s kéz a kézben, ajk az ajkon...

A leányka felsikolt!

Hű ifját fenszóval áldja

S érthető hangon kiáltja

A „szeretlek” drága szót. –

A mamácska szép szemére

Szárnyam ekkor még nem ére, -

Ő pihegve hallgatott

S a szó szíveig hatott. –

Fájt, hogy kis galambja keble

Már is ily titkot terem

S szender árulgatja rajta,

Mit picziny, beszédes ajka

El nem monda éberen...

Ő tünődött – én pedig

Ott maradtam reggelig.”

Szólj, mennyei tündér,

Lengvén csodaszárnyon

Még merre röpültél

E földi határon!?

„Sötét a börtön ott a föld alatt,

Egy-egy sugár belé csak lopva hat...

Nyirkos legében öldöklő elem,

Gyász éje  hosszu s rémeket terem...

Csördül a rabláncz... lassan sorvad ott

Rég eltemetve egy élő halott, -

jövőt nem ismer, multra nem tekint,

Fásulva tűri a tengernyi kint. –

Tavasz virított arczain, midőn

E zordon sirverem lakója lőn, -

Felhőtlen ég derengő homloka,

Árnyat föléje hollófürt vona...

S erőtől duzzadt a szív és ideg,

A sors szeszélyét daczczal törni meg...

-- Most bús teléről, ah! mily érthető

Jelekben szól az a sok mély redő!

S mint leng az elborult homlok felett

Galamb-ősz a holló-fürtök helyett!

Kedélye, mint az elhaló sugár,

Csak néha lobban, csak nagy néha már,

De lelke most is, sorsa bármi kin,

Csügg a szabadság édes álmain,

Mint bús folyondár a hű törzsökön,

Melynek tavaszszal egyszer híve lön. –

- Elhagyta minden. – Annyi év után

Egyetlen társa én vagyok csupán...

Csak én lopom meg durva zárait,

És szárnyamon száll hozzá bé a hit,

A hit s remény, az ég jobb angyala,

Bár tőle már rég – rég elpártola. –

Körébe gyűl a vidám kis család,

Mely elsimitja búja fátyolát...

Kitárt kebellel vár reá a nép,

Eléje nyugton s vigasztalva lép...

S elmondja nékik harsány hangokon,

Hogy régi gyászát elveté a hon

S hogy a miért vérzett a hű kebel,

Az eszme már győzelmet ünnepel...

... Az üdv, az élv, bár alva éli azt,

Szemében egy örömkönyüt fakaszt. –

S míg ekkép ott mulatgatok vele,

Csak testét zárja börtön éjjele;

De nincs nyugalmam... nála gond viraszt,

Csördül bilincse s gyorsan elriaszt

S habár érette fáj szivem nagyon,

Mint tégedet most, őt is elhagyom!”

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 13.sz. 1862. jan. 30.

Tolnai Lajos: A kuvik

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Búg, bőg a szél, süvöltve bömböl,

Mikéntha nyuzná valaki;

A hold a téli fellegekből

De még csak az ujját se nyujtja ki.

Daczolni van tán, ifju, kedved?

Bolondot művelsz, mondhatom.

A szél, a fagy jól kinevetnek –

Megfagy a hó mezetlen lábadon.

Zihálva megy, kitárva keble –

Előtte a széles világ.

Rá se gondol a zord hidegre –

Botjával olykoron a légbe vág.

- „Mit – mit?... leütlek te – te ördög

Őrült bitang szemtelene - -„

S mormog magában, duzzog, dörmög...

Játszik vele sötét képzelete.

- Most, most viszik, hej! látod, látod:

Elérik mindjárt a határt;

Futnál, ugy-e? ha birna lábod - -

- „Ho ho – megállj ... csitt! ... leesett a bárd!” –

S letér az utról, félve, nyögve,

Ama nádas felé szalad.

Varju csapat károg fölötte –

Orditva nyög, rohan, majd megszakad.

- Amott viszik; megismeréd-e?

Apád, barátod, rokonod?

Elrejti arczát köpenyébe:

- „Le ne ereszd, te hohér, pallosod!” –

A jég ropog, törik alatta

A mint a nád között buvik;

Ijedve hallja, fut szaladva,

Képzelete sikolt, e vad kuvik.

- Megállj, megállj, pokol van ottan

Vissza ne nézz, az ördög űz.

Hiába – fuss bár a vadonba:

Előtted a láng, utánad a tűz.

S tovább vijjog a kuvik egyre:

Az áruló buvik, buvik - -

S a nyomorult futva, lihegve

Fenyegeti: hess, hess hazug kuvik.

És csörtet, csörtet éjjel nappal

A nád között fel és alá;

Meg nem pihen, rohan robajjal,

Mintha mindég a kuvik hajtaná.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 12. sz. 1862. jan. 23.