(A korabeli helyesírás megtartásával!)
Csendesen foly szőke árja a Tiszának,
Partjain a lenge fűzek ingva állnak,
Mintha búcsut intenének a haboknak,
Melyek erre-arra rengve tébolyognak.
Lágyan leggyen langy fuvalmak lomha szárnya,
Tánczot jár az ár felett az ágak árnya;
Járja, járja andalogva, majd serényen,
Mint a bánat a lezajló szenvedélyen.
Csendes a hab, néha locscsan, néha zajdul,
Szinte fél a játszi fény a méla zajtul,
Félre zökken, szertefoszlik sok sugárra,
S mint arany-haj, összezillan nem sokára.
Csendes a víz, a magasság lelkeképen
Rámereng az égnek arcza tiszta kéken;
Az az egy-két rózsa fölleg gondolatja,
Melynek képét reszketőn a hab ringatja.
Messze zendül, mint a felhők zokogása,
Fentrepülő darvak őszi kurrogása,
Mintha titkon fájó búcsut mondanának,
Mégis, mégis öntudatlant, a hazának.
Vágyva nézem, merre szállnak,merre térnek
Szűz legében a letarlott róna térnek;
S míg merengve nézek a nagy messzeségig,
Szívem hurját sejtelem legyinti végig.
Érzem azt, hogy éltem nem tünékeny álom,
Sejtve képzelt mennyemet meg is találom;
Én reám is uj mezők virági várnak
Hogy ha isten két hazát ad a madárnak!
Míg tünődve elsohajtok, mint haláldal
Bús harangszó nyargal a kopáron által,
Kékesen kel léha ködnek ritka váza:
hervadó fű, puszta kóró vég-fohásza.
Nyugszik a nap bús mosolylyal messze bérczen,
Fény-haját végigzilálja a vidéken,
s a Tiszában megförösztvén, visszarázza,
Kiteríti a föld másik oldalára.
És a róna besötétül, némán, lassan,
Még csak a víz habja csillog, habja locscsan;
S ráborul a parti fűznek lombhomálya,
Mint szivárgó könyre a szem bus pillája.
Messze, messze pásztortüzek lánggal égnek,
Ríalom zeng, mintha lenne angyal-ének,
Csillag is kel, csillag is hull nem sokára,
Én is megyek haza fele... éjszakára.
*) Az ifjan felhalt szép reményű költő hagyományiból.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 7. szám 1861. dec. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése