Gyulai Pál: A szerkesztő, olvasó és költő (Lermontoff Mihálytól*)

- A korabeli helyesírás megtartásával! –

  

Le poétes ressemblent aux ours, qui se nourrisent en sucant leur patte.

I n é d i t.

Szoba befüggönyözve. A költő egy nagy karosszékben ül a kandallónál. A kandallóhoz támaszkodva áll a költő előtt az olvasó, kezében szivar. A szerkesztő belép.

Szerkesztő.

Jó hogy beteg lett valahára:

A nagy világ poros zajában

A költő küzd, viv mind hiában,

És nem találhat szent utjára.

Ezernyi kép önkényüleg

Zavarja, űzi, meg-meghatja,

Szeszélyinek lesz áldozatja,

Vagy mások véleményinek.

Izgatva és mohón sietve,

Mindent csak érint hirtelen,

Valódian hogy teremthetne?

Nem érhet igy meg semmi sem.

Adjon hálát istennek érte,

Ha számkiüztek, bár halálig,

Ez a magány áldássá válik;

Vagy kegyből a börtönbe dobták,

Erőt fejt ki az elhagyottság;

Avagy talán betegség érte,

Balsorát a múzsa kisérte.

A fájdalom dalokban enyhül,

S a szenvedések zajlatán,

Felszinre tör mindaz szivébül,

Mi ott csak szunnyadt volna tán.

A költő gyakran szerfelett

Táplálkozik fájdalmibul,

Ha az, mit mélyen érezett,

Könnyen rimekbe alakul.

A köny gyöngyök kristálya lészen

A versnek foglalványiban,

A búban öröm várja készen,

Nem szenvedett haszontalan.

Lapom számára, most ujabban,

Ugy-é már irt is valamit?

Költő.

Oh nem!

Szerkesztő.

Lehetetlen.

Költő.

Nem, valóban

Ugyan mit irtam volna, mit?

Megénekelve minden földrész,

Hadd nyúgodjék pennástul e kéz,

Kifáradt és elfásult minden

Az életben – ugy, mint a könyvben.

A népre szidalmat dörögnek,

Hizelgnek a fensőbb köröknek,

Az igazság nincs sehol itthon,

Ha mondják is, mondják csak titkon.

Csak csemege és üres phrasis

Lett már az izlés, a mai,

Alakok helyett, jó a báb is,

Hús és vér nem poétai.

Az ifju ember, ha ügyetlen,

Eszményi költő lesz ma itt,

A kedvesnek énekli szörnyen

Erényét, arczát, bájait.

Magasztalják is érte s hogy!

És im a szuszból már kifogy,

A nagy tehetség, szörnyü ész

Hamar megrothad és penész...

Eh, az én versem kire hat!?

Költészetem nem a divat.

Olvasó.

Tisztelt úr, rosz neven ne végye,

Ha kimondom az igazságot,

Mit mondok, százak véleménye..

Ugyan uram, ilyet ki látott?

Bizony vádamnak van alapja,

Kezünket elpiszkolja lapja.

Mily rosz, itatós, im, papirja,

S a sok hiba a nyomtatásban,

Hát még a költő, a ki irja!

Hóbort, szegénység mind együtt van.

Milyen üres, ugyan mifajta,

Alakja sincs, kit hatna meg?

Az ember majd elalszik rajta,

Se nem hideg, se nem meleg.

A próza majd mind forditott czikk.

Külföldnek balgaságai,

A többi meg épen nem illik,

Mindent gunyol, mi hazai.

Hisz a regények és novellák,

Ha életünkből vannak véve,

A jót örömest eltitkolják,

És Moszkva mindig csúffá téve,

A tisztviselő sem kimélve,

Az élczbül immár rágalom lett,

Igy mázolják be nemzetünket;

Ha igazán is festenének,

S nem hazudnának sohase,

A költő, fia nemzetének,

A roszat nem mind irja le!

Csak bünt s hibát látnak mibennünk,

Pedig ha jólkörültekintünk,

Ki szigorú is akar lenni

Hadd élesitse meg szemét,

A balfogalmat le kell tenni,

S külföldnek színes üvegét

Dirib-darabra törni szét.

Igy aztán tartalom, alak

Majd szépen összehangzanak.

Szerkesztő

Mint ön, ugy látom a hibát,

Ugy van, költészetünk beteg,

De olvassa a kritikát,

Lapomban, ez jól rója meg.

Olvasó.

Olvastam, nem találja nyitját,

harangozni hallott ugyan,

De tornyot bizony sehol sem lát.

Bár mondja, hogy sok hiba van,

A szövevény most, majd a vég

Hogy játszta meg költőnk eszét;

S a mint tovább igy fejteget,

Szór félig szégyelt élczeket,

Itt mesterkélt eszmevillámok,

Ott érthetetlen finomságok,

Hanem mindarról, mi fő lenne

A költésben, egy szó sincs benne.

És... és... bocsánat, uraim,

Az igazat kimondom, im!

A sima héjnak nincs bele,

Még tintátokban sincs epe.

Szerkesztő.

Igazságát mind érzem ennek,

De biz mentségem is való!

Nem tetszhetik minden mindennek,

Oly sértékeny az olvasó,

Ha kissé őszintén beszélünk.

Aztán gondolja még oda,

Hogy a közönség, melynek élünk,

Különböző s nem egy soha.

Eleget tenni igy lehetlen!

Erőseknél a gyöngék többen,

A bölcs kevesb, mint a bolondok,

S a rosz izlés a mit szeret,

A finom elfordul, nevet.

Mindég igaz lesz, a mit mondok:

A szív, az ész, izlés miveltség

Soh’ sincs kiosztva köztünk egykép,

De egy a pénz értéke mindég,

S mind, ki járatja a lapot,

Jogot rá egyenlőn kapott,

Hogy követeljen, szidja, védje,

S legtöbb az ostobák beszédje,

Mert tudjuk, hogy a közönségben

Az ostobák vannak többségben.

Mit parancsol most az eszély?

A tömeggel békében élj.

S vajon a könyvek, csak mondjuk ki,

A lapoknál jobbak talán?

A sokaságnak ir mindenki,

S olvas, hogy olvasson csupán.

Láthatni elég okos embert,

Ki vásárol rosz könyveket,

Mert ha egy könyv oly hirre tesz szert,

Hogy hóbortos, rosz szerfelett,

Mindenki veszi, kedve ellen,

El is olvassa gépileg,

Csak elmondhassa: nem kedvellem,

Még a papirt sem éri meg!

Olvasó.

De míly öröm, tapsol mindenki,

E rímelők csoportiból

Ha egy-egy igaz költő lép ki,

Kiben az isten lelke szól,

Egy költő, mint ez úr itten ni!

Mily biztos és hű a vonás,

Nagy ismeret, tapasztalás,

Müvészi czélzat mindenütt,

Erő és gyöngédség együtt,

Minden munkája lelke-mása,

Az örökszép nyilatkozása!

Szerkesztő.

De mit használ e zaj, harag,

Ha nem dolgoznak az urak?

Költő.

Most mit is irjunk? Balgaság!

Bár jő egy-egy nap s elszáll ismét,

A költő hatva érzi keblét

S a dal kihajt, mint a virág;

És föllehellek könnyen, frissen;

És megszólal bennem az isten,

S mi untalan lelkemre támad,

Nyugszik nyomor, gond és bubánat.

Felbuzdulok, szivem dalforrás,

Sebesen, mint a habra hab,

A rim tolúl, egymásba kap...

Oly csengő zaj, zsibongó habzás!

Édes hevület lep meg, im,

Hogy minden eszmém, vágyom, álmom

Kesergve, ringva játszni látom

a dal kristály hullámain.

Mintha költőbe’ a mi rejtve,

Egy isten mind felköltené,

Daloknak lombja szövé bé.

Az eszme szóhoz füzve, ejtve,

Zsinórra gyöngy a hogy szokott,

Mindennel, mi rátámadott,

Kibékül és csak gyönyört lát ott,

Szépnek találja a világot,

Megtisztulva minden mocsoktól.

Mint próféta, ihletve úgy szól,

Ellát a jövendők felett

S teremt a pusztuló romokból

Reményt, szerelmet, uj hitet.

De mindezt ha olvassa majd

Kijózanulva, felsohajt,

Elszégyeli magát legott.

Ilyesmiket hogy irhatott...

Nem szép, becses előtte immár,

Világért sem sajnálja, nem kár,

Csomagját tűzbe dobja szépen,

Hogy még hire-pora se légyen.

S valóban, ha csak szabadjában

Korlátlan száll a képzelem,

A ködbe’, gőzbe’ ugy magában,

Mindabból a mi igy terem,

Túlszellemitve, finomitva,

A költő hogyan alakitna?

A műbiró hamar elejti,

Kaczagja a világ s felejti.

És mégis vannak éjek, vannak...

Nyughatlan fekszem ott az ágyon,

A vígasz, álom mind elhagynak,

Sehol az enyhet nem találom.

Könyez szemem, a meleg párnát

Reszketve gyúrom, szűm dobog,

A fájdalmak rohamja jár át,

Sehol egy csillag sem ragyog,

Minden sötét, nincs kegyelem,

Hideg fut végig testemen,

Szédit, megfagylal hirtelen.

Mellemből egy mély hörgés tör fel.

Zajgok zavart lázas beszéddel...

Majd csendesülök, ujra élek,

S mintha varázslat szállna rám,

Felém lebegnek régi képek,

Elmult időknek alkonyán.

Ott bájiban, megifiulva,

Szép, büszke termet csábit ujra,

Ismert hangját hallom megint,

Mit veszték, visszatére mind...

Még az a szerelem, szemében,

A régi bűbáj ott az ajkon...

Oh mindenkéjét ki kell színom,

Mint akkor, szerelmünk perczében!

És hinnem kell ismét ez arcznak,

Ez arcz, e szem ismét megcsalnak.

Ugy érzem, mintha égne, dúlna...

A régi seb mind felfakad,

Irok és érzek, írok ujra,

Érzés és toll egykép szabad.

és így elűzve minden gondot,

Kitárom mindazt, mit szivem

Csak érze eddig és nem mondott.

Mélyébe elrejtett hiven:

A gyöngédség s erőnek képét,

Ifjúságom rá büszke még,

E szívnek bünét és erényét,

Mily szenvedély és gyöngeség!

A sok csapást, mi ére engem,

Láthatlan, nehéz küzdelemben.

A lángot, melyet hjába olték...

Mily hit, remény és mennyi kétség!

Az örömet, a bút, a gondot,

S mi a türésben bégyakorlott.

Kimondani mindezt nem félek,

El is itélem szigoran...

Oh, mennyi mindent nem szégyellek,

S épen nem dicsérem magam.

Gyógyitni késő azt a fán,

Mi rajta megveszett korán.

Tettetni büszke voltam mindég,

Nyiltan gyülöltem és szerettem...

És büszkébb, mintsem közölhettem

Voln’ a világgal, mit igy költék.

Mi szükség, hogy tudj’ a tömeg,

Kedélyem mért hasonla meg?

Fájdalmomat eladjam pénzen,

S a sokaság gunynyal tetézzen?

Hogy rosszaság és gyülölet

Rám törjenek bőszült merészen,

S oly szent, komoly eszméimet

Galád hazugságnak kiáltsák,

(Mert az igazt meg nem bocsátják!)

És verseimmel mért tegyek kárt

Az ifjak ártatlan lelkében?

Mért háborítsam a jó polgárt,

S bohóbbá a bohót mért tégyem?

Mért verjem fel a vakság nyugtát,

És a tudásnak forradalmát?

Nem!... rejtegetve őrzöm mélyen,

Mit lelkem gondolt, érezett,

S nem vásárlok, ki mit beszéljen,

Ily átkos áron hirt-nevet!

*) Lermontoff Mihály a legjelesb orosz költők egyike; szül. 1811. elesett párbajban 1841-ben. Költeményeit az eredeti oroszból nemrég fordította németre Bodenstedt, mégpedig a német kritika egyhangú véleménye szerint, igen sikerülten (Michael Lermontoff’s Poetischer Nachlass zum Erstenmal in den Versmasssen der Urschrift mit Hinzuziehung der bisher unveröffentlichten Gedichte aus dem Russischen übersetzt v. Friedrich Bodenstedt. Berlin 1852). Az itt közlött költemény Bodenstedtől van fordítva, az eredeti mértékében.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. éfv. 11. sz. 1862. jan. 16.