Kiittam utolsó, legkeserűbb csepjét
Az általad nyujtott nehéz kínpohárnak,
S megmérgezett szélén a megsebzett ajkak
Enyhülést keresve még pihegve várnak.
Ön magamra vettem, s roskadok alatta,
Vétked egész súlyát, a multat egészen,
S míg kebledre hintem jövőd uj reményét:
Megalázásomban éltemet emésztem.
Elhitettem véled, ajkaim vallották,
Hogy lemondtam rólad, hogy már elfeledlek;
Szivem ellenére, lelkem ellenére,
Azt vallottam néked, hogy már nem szeretlek.
Elhitettem véled, hogy könnyelmű szívem
Játszott, melyet adtál, ama szent érzéssel,
S mind azon ábrándos, égi boldogságért:
Nem fizetek mással, csak a feledéssel.
Elhitettem véled, hogy csalódtál bennem:
S kiábrándulás a szerelem halála –
Szétszaggatva hullnak a fátyol foszlányok
Hol elrejtve szíved, a hitet táplálta...
Igy magam letépve halvány homlokomról
A végső sugárkört, az utolsó rózsát,
Jövendőd nyugalmát melyben visszaadtam,
Áldom azt a kínos, azt az áldott órát.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 14. sz. 1862. febr. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése