2017. jún. 23.

Végh Mátyás: Péter istenvolta


- Legenda –

Krisztus egyszer egy szép reggel
Utra indul szent Péterrel.
Nem lovon vagy szamárháton
Mentek át a rónaságon,
Hanem csak ugy gyalog szerrel,
Mint szokott a szegény ember.
Lassu e mód, de biztosabb
S hozzája még gyönyört is ad.
Ámde Péter szép eszével
Ezt az előnyt nem éri fel.
Bár nem mondja, de mutatja,
Hogy a gyaloglás untatja,
Sőt ugy titkon egyre sohajt
Elárulva azt az óhajt:
Hej ha volna, módja volna,
Felülne egy délczeg lóra,
Puha nyereg, biztos kengyel...
Ugy haladna kényelemmel!
A szamár sem megvetendő,
Rajta az út megtehető:
Biztos léptü szelid állat
Széles háta, jó kínálat.

Krisztus a sok sohajt hallva
Végre is csak megsokallja,
Hátra néz hű Péteréhez
S hozzá kezd ily szép beszédhez:
„Tudom, ne is mond te nékem,
Sohajtásod mire véljem:
Felült Laczkó a nyakadra,
De ha délczeg ló akadna,
Vagy ha az nem, hát egy szamár,
Akkor, tudom, nem sohajtnál.
Pedig ti is jól tudjátok,
Hogy nincs annál nagyobb átok,
Mint mikor a zabos lóra
Néha rá jön a bolondja:
Ütöd, vered, mind hiába,
Szépen ott hagy a hinárba.
Hát még az a szamárféle
Hogy ha a vizpartra ére
S tükörében megpillantja
Jó egy asszony, tehént hajtott
A bornyával s arra tartott.
Kérdi Péter: „Hova, merre?”
„Hát csak ide, hát csak erre...
Legelőre a határra,
Lakjék jól a szegény pára.”
S avval egy párt reácsapott
S ismét hazafelé tartott.
„De hát asszony”, kérdi Péter,
Mi lesz már most a tehénnel?
Ki viseli néki gondját?
Ki szoptatja meg a bornyát?
„A jó Isten” – mond az asszony –
Nekem otthon dolgom vagyon.
Kenyért sütök estebédre
Hevitnem kell kemenczébe,
Kaszálónk van kinn a réten,
Meg kell lenni még a héten.
Nem folytatja tovább a szót,
szép csendesen elballagott.
Szóla Jézus: Nó lásd Péter
Gondolj most már a tehénnel,
Te vagy Isten, reád hagyta
Vigyázz, hogy ne jöjjön bajba.
S a nyakába Szent-Péternek
Egy karikás ostor termett,
Hogyha szükség volna rája,
Legyen mivel dirigálna.
S im csak nehány pillanatra
Jön egy rakás bögöly fajta
S neki esik az állatnak,
Többé békén nemállhatnak:
Kunkoritott bojtos farkkal
Tehén, borju messze nyargal.
Zsong utánuk a sok féreg,
Eszi Pétert mérges méreg.
S mert a tiszte ugy kivánja
Ostort bontva neki vága.
Fut lihegve bokron, árkon
Túl a harmadik határon.
„Boczi, boczi!” kiáltozza,
Már a mint a sorja hozza.
De azok ám nem figyelnek
Most a völgynek, majd a hegynek
Futnak, futnak
Ahogy tudnak,
És Szent-Péter
- Nem venném fel
Legalább is száz forintér –
Tehént, borjat utol nem ér.
Itt átesik, ott bukdácsol
Szurva, tépve a bogáncstól.
Alig liheg, alig birja
Képzelhető nagy a kinja.
Öreg este lett, a mire
A két állat szelidüle
S ő még nyargal, váltig nyargal
Észbomlasztó vad haraggal.
Be is érte utoljára
Bosszankodva hogy igy jára.
Visszahajtá a két párát
S hallá Jézus dorgálását:
- Látod Péter, látod, látod,
Hogy tudnád te a világot
Ugy vezetni, ahogyan kell,
Mikor nem birsz egy tehénnel...?
A mit Isten reád biza
Az erőddel ne élj vissza;
De tul se lépj a határon,

Szégyeneddé hogy ne váljon!

Ismeretlen szerző: Arany kulcsok (gyermekeknek angolból)



Van egy csomó aranykulcsom,
Minden napom velök nyitom.
„Jó reggelt!” az első neve
S minden ház megnyílik vele.
Ha jő az est „jó estvével”
Kedves napjaim zárom el.
Mikor ülök asztal mellett,
„Kérek szépen” kulccsal élek.
Akármit is kapok mástól,
A „köszönöm” kulcs válaszol.
Ha valakit szavam megbánt,
sértést teszek mások iránt:
„Engedjen meg!” „Oh bocsánat!”
Ezek zárják a bántalmat.
Kulcsaim fűzöm gyűrűbe.
S „légy szíves” lesz gyűrűm neve.
Ha használom mindezeket,

Lesz belőlem a jó gyermek.

Sántha Károly: Temetőben




- Gyermek sírja mellett –

Letörettél gyenge bimbó,
Szülőknek reménye;
Legszebb földi boldogsága,
Féltett szemefénye.
Letörettél s itt a sirnál
Zokog a mély bánat,
Oh a szülők szive csaknem
Megszakad utánad.

Koporsóba vet a halál
Puha ágyat néked;
De az Isten uj életre
Föltámaszt majd téged.
Vissza ád Ő a szülőknek,
Oh adjon is vissza,
S legyen benned boldogságuk
Zavartalan, tiszta!

Addig pedig, oh jó Atyánk.
Míg üt e nagy óra:
Tekints e kis sirhalomnál
Az itt zokogókra!
Törölgessed könnyeiket,
S lefolyván ez élet:
Örvendjenek egeidben

Kedvesökkel s véled!

Dézsi Mihály: Otthon (1889. Kolozsvár)



Meglátogattam újra kis lakunk –
Gyermek reményim tündér kertiben,
A régi minden, udvar és a kert
S benn a szobában minden rendiben.

A régi óra ketyeg a falon
Király s Kossuth békén megférnek ott,
A szekrényen vén, ócska bibliánk
Miatta szemem sokszor könnybe’ volt.

Gyermek valék s anyám nem engedett
Ki az udvarra játszni engemet,
Míg e könyvből fel nem olvasék
Neki naponként négy-öt levelet.

Ha olvasni hívott, csak sírtam én,
Hogy inkább játszani nem mehetek,
Még gyermek-ésszel nem tudhattam azt,
Hogy e könyv törli le sok könnyemet.

Áll még ódon sütőnk az udvaron, -
Hányszor sült egykor benn’ meleg lepény!
Azt ki is tudná mind elmondani!
Oly régen volt... de jól emlékszem én.

A kertben alma-, szilva-, körtvefák,
Oly jó gyümölccsel szolgál mindenik,
Nem ízlelé meg édes jó anyám,
Pedig ő oltá, ő ápolta mind.

Asztalhoz ültünk... Régi, régi minden,
A csonka villa, kés a meghajolt,
Csak a kenyér más ott az asztalon
S a kedv nem olyan, mint a régi volt.

Minden csendes most, könnyre könny tolul.
„Apám! Szemén úgy látom könny rezeg.”
„Oh nem fiam, csak gyenge a szemem,
Azért ejt néha, hidd el, könnyeket.” –

Najnyó* sem szól, de jól belátom én,
Hogy fáj szívének nagyon valami,
Ha kérdem olykor, mért oly bánatos?
Soh’ sem akarja ő bevallani.

Anyám! Bús lelkem fényes csillaga,
Beh más világ volt itt, míg itt valál,
Kis otthonunkba oh szent drága lény,
Mi sok boldogságot varázsolál!

Kis testvérim mondták a múltkor el,
Hogy kis szobánkból merre távozál,
A koporsóba s ezzel sírba le.
A pap úgy mondta lelked égbe száll. –

Én nem kutatom merre és hová,
Csak azt tudom, nem vagy hon jó anyám,
Ha otthon volnál lelkem fénye te,
Nem ülne bánat fiad homlokán. –

Én nem tudom, hogy merre távozál,
Csak azt tudom, hogy nem halsz meg soha,
Mert gyermeked szívében életed,
Márványnál szebb emléket alkota.

Fénylő ruhában, arcán égi fény,
Álmomban így gyakorta megjelen.
Nem szól, de szava visszacseng nekem:
„Higgy Istenben, s dolgozzál gyermekem!” –

Én nem kutatom merre és hová,
Csak azt tudom nem vagy hon jó anyám,
Ha otthon volnál lelkem fénye te,

Nem ülne bánat fiad homlokán. - 

Jékey Aladár (1846-1919): Szegények könyörgése



Hozd el Isten, hozd el
Azt a boldog órát!
Szegény ember sorsa
Jobbra fordítóját.
Hadd mondhassam el már
Azt az imádságot:
Adtál uram, adtál,
Hála néked áldott!

Hála néked, hála!
Nem kell már remegni,
Holnapi nap gondját
Félve emlegetni.
Adtál uram bőven,
Adok én is másnak,
Mikor én dicsérlek
Könnyet hogy ne lássak.

De ha el se hoznád
Azt a boldog órát,
Akkor se kiáltnék
Békétlenül hozzád.
Elgondolnám én, hogy
Nálam jobban tudta,
S azt a jobb adományt
Nyomorúbbnak adtad.


Végh Mátyás: Krisztus és a galamb

  
Mikor Krisztus negyven napra
A pusztába kiment vala,
Hogy ott éljen szomjan, éhen,
Fázódjék a hideg éjen,
S elkészüljön, mire vágyott,
megtanítni a világot:
Mint kell a jó Istent félni,
Egymás között békén élni...
- Nem vala ott város, faluz,
Sem egy kunyhó, sem tárt kapu.
Lombos erdő enyhe, árnya
Nem fogadta jó tanyára.
Nehány bokor, nehány cserje,
Kis madárkák lakóhelye –
Mindaz, ami tél-túl látszott,
S tarkítá a pusztaságot.

Egyszer csak úgy éjféltába’
Hallik az ég mormogása,
Dörög, csattan, hull a zápor,
Nincs menedék közel-távol.
Szegény Krisztus ázik, fázik,
Halvány arca könnytől ázik.
Futna jobbra, futna balra,
De hiába, de mi haszna.

Végezetre jut eszébe,
A fecskétől szállást kérne:
„Nem adhatok – szól a fecske -,
Hiszennekem is szűkecske,
Hanem talán kakukk komám
Adna szállást az éjszakán...”
De a kakukk megszégyellve
 Bevallja, hogy a fekhelye
Nem az övé, úgy foglalta,
A rigótól elrabolta.

Tán a bagoly tágas háza
Fogadná be éjszakára;
De a bagoly – rossz a mája –
Az ajtaját jól bezárja,
S kikiált a vén goromba,
Hogy a háza nem korcsoma.
Most a fürjet keresi fel,
Hanem az is nem-mel felel.
Veréb, gólya mind azt mondja:
„Adnánk bizony, hogyha volna.”

Szegény Krisztus tovább méne,
Zivataros, rideg éjbe.
Zúg a vihar, hull a zápor,
Nincs menedék közel, távol;
Tekint jobbra, tekint balra,
De hiába, de mi haszna.

Hát amint ott búsan állna,
Fehér galamb megsajnálja:
Hívja szóval, hívja szívvel,
Szállást ad a hideg éjjel.
- Puha ágyat vet mohából,
Enni is ad kagyló-tálból,
Virágkelyhe aranymézét...
Úgy látja el a vendégét.
Majd az álom, édes álom
Erőt vesz a szempillákon
S alszik Jézus hosszan, mélyen,
Jó tanyában, rideg éjen.

S mikor a nap nyájas képe
Felszálla a derült égre,
Búcsút mond jó gazdájának,
Fényes fehér galambjának.
Szívvel, szóval megáldotta,
Követének választotta:
A szentlelket pünkösd napra

Galamb hozta, Krisztus adta.

Dr. Nagy Mór: Jónás



Parancsoltad Uram: „Menj nagy Ninivébe,
Kiálts, veszedelmet ő gonosz szívébe!”
De irgalmasságod’ már eleve tudtam;
Szemedet kerülvén, tengerre futottam.

Haj! nem tűrt kebelén a haragos tenger. –
Szörny maga, szörnyektől űzetik az ember.
Hogy újból láthatom a világosságot:
Csodálva csodálom nagy irgalmasságod!

De gonosz Ninivén miért könyörüljek?
Te mondád: „Negyven nap, azután elsüllyed!”
Második szavadra megátkoztam, - hittem;
Nem teljesedék be; mégis várom itt lenn.

Egy, amit sajnálok: ezt a lombos tököt,
Mely e kémhelyen, itt árnyával befödött.
Férget küldtél rája; hév keleti szelet,
Búval temetsz el, míg szíved bosszút feled.

S szólt az Úr: „Te ezt a gyarló tököt szánod,
Melyet nem is kelle növelned, munkálnod;
Mely felnőtt egy éjjel, hervadott más éjjel,
Harmadikon a szél szórta szerte-széjjel?

És én ne sajnáljam ezt a nagy Ninivét,
Tizenkét tízezer balga ember szívét,
Ki nem tudja, melyik jobb keze, bal keze, -

S vele annyi barmot, melynek nincs is esze?....”

Ismeretlen szerző: Az ember inkább halhatatlan, mint halandó



Álmodozva a halálról
Kárba megy az életed;
Nem végezni, de használni
Tanuld meg az életet.

Hogy Istenhez felemelkedj,
Élj Istennel idelenn;
A halálnak nincs hatalma
Lelkes, munkás emberen.

A halál csak nyíló ajtó,
Mely az égbe felvezet;
Az ember nem a halálra,
De életre született.

Adj hálát az elvett jókért
Töltsd munkában életed;
Győzelemmel a halálon
Így szerzed meg az eget.

(angol után)

Rédiger Géza: Feltámadunk...



Hajnal mosolyg az éj után,
Pacsirta zeng napsugarán,
Harmatban fürdik a virág:
Reggel van: ébred a világ!
Feltámadunk!..

Elmúlt a tél, tavasz virul:
Sírhant zöldül... fa lombosul...
Virágnak kelyhén méhe-raj,
Zsibongás, élet, munka-zaj:
Feltámadunk!...

Kong a harang, imára hív, -
Szent érzelmekkel telt a szív.
Tolong a nép, nagy ünnep ez:
Húsvét van!... Ének zengedez:
Feltámadunk!...

Tövis koszorú, fakereszt:
Rémképetek már nem ijeszt,
A halhatatlanság egén,
Egy fényes csillag int felém?
Feltámadunk!...

Oh hála néked Istenünk,
Ki ily kegyesen bánsz velünk;
Ki sírunk hosszú éjjelét,
E szent hitünkkel enyhítéd:

Feltámadunk!...