2012. júl. 11.

Molnár Jenő (1880-1933): Miért?



Gyermekkorom sok-sok csacsi miért-je
Ma is miért vagy, fejtetlen talány.
Nagy, tágra nyílt szemem hiába kérte,
Az Élet nem felelt a sok miért-re,
Az Élet nem felel egyáltalán.

Nem mondta meg, miért vagyok s miért nem,
Nem mondta meg, mi bűn és mi erény:
Ha fölzendűl s lobog parázna vérem?
Ha leigáz szelid, meddő szemérem?
S alázatoknak élek kenyerén?

Nem mondta meg, hogy dacos indulatban
Foganjon lelkem vakmerőt, nagyot,
Hogy vágyjak, égjek, forrjak szakadatlan
Vagy csak borongjak tétlen hangulatban?
Az Élet nem felelt, - ment s otthagyott.

Nem tudhatom: a finom, nagy zsiványnak
Elvághatom-é torkát éccaka?
Vagy magam is pénzt, pénzt és pénzt kívánjak,
Semmitse bánjak és senkitse szánjak? -
S ha lemosom a vért, van-é szaga?

Nagy csodaállat hátán ül az Élet,
Vad vágtatása végzetet kísért.
Rohan, lohol, a szeme rám se téved,
Töröl vagy ád legfölebb még pár évet,
S én itt vagyok és nem tudom miért.

(Forrás: Nyugat 1913. 7. sz.)
(A kép forrása: http://bendeati.blog.hu/2009/06/21/kerdojel_14)

Balla Ignác (1885-1976): Várni...


Várni... jöjjön bárki, történjen bármi,
Várni egyre, mást se tenni: várni!
El-elaltatni a lobogó lángot,
A lázadozót, a büszkét, a falánkot.
Békét kötni gyáva türelemmel,
Álmokat hazudni látó szemmel,
Lesni a percet, az órát, a napot
S felszedni, amit koncul hagyott!
Megalkudni minden pillanatért
S közben a szivünkből hullatni a vért,
Vágyni, epedni, szomjúhozni,
Mit fog vajjon a holnap hozni,
Mely elszívja belőled az erőt,
Mint a ma, a tegnap, a tegnapelőtt,
Mely elcseni mind ifjonti heved,
De lassan, lopva, hogy észre ne vedd!
S amíg a lelked lassan elcsigázza,
Kilobban szíved minden láza
S nem vágyol többé a sasokkal szállni,
Csak óvatosan a földön járni -
Várni...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Balla Ignác (1885-1976): Majd holnap


Megint nem történt semmi, semmi sem!
Fáradt ütemben ezt veri szivem.
Az életem ma is csak céltalan.
- Majd holnap, holnap! - bíztatom magam.
És elhagyom a mát magam megett,
Mint vándor, szürke mérföldköveket.
Egyik sem az, amelynél megpihen
S nyugtot találna nyugtalan szivem.
Én csak megyek tovább, a perc rohan,
Megyek fáradtan, oh de boldogan.
Mert eggyel több... de eggyel kevesebb,
Hogy holnapod, te szív, elérheted!
Nem nézek vissza, csak megyek tovább
S űzöm örökké holnapok sorát.
Hol késtek hát ti, igaz holnapok,
Akiktől mindent, mindent megkapok?
Mért nem szórjátok kincsetek felém,
Hogy tékozlásom újra kezdeném.
S ne lenne életem, mely elszakad,
Üres napok tarka szalagja csak...!
... Megint egy nap, - s megint nem láttalak!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kemény Simon (? – 1442): Felhő


Nincs házam: ázom, ha esik;
Nincs párnám: fázom, hogyha fagy;
Nincs ablakom: nem láthatok;
Nincs vígságom, aki kacag.
Nincs... semmim sincs, csak életem:
E rossz ruhával mit tegyek?
Hadd tépjék a bú varjai
És szaggassák a gond-ebek.
Ó mily szegény utas a test,
A lélek benn mily csöppke mécs,
Mily sok, amit botlik, esik
És amit megy, az mily kevés!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kemény Simon (? - 1442): Percek



Percek! ti apró, drága percek;
Lágyan simít puha, fehér kacsótok,
Ajaktokon nedves-forrók a csókok,
Körém tipegve, énekelve jertek.
Hamvas gyermek-angyalok jertek,
Elkábítnak az együgyű beszédek,
Melyek azt mondják: szép és jó az élet,
S virágoznak, gyümölcsöznek a kertek.
Nem gondolok én arra - percek,
Hogy ha órák lesztek majd, mint gyötörtök.
S ha évek: mily kegyetlen összetörtök;
Míg ti beszéltek, bút, bajt elfelejtek.
Nekem nincs mult, jövő - csak percek.
Ők mindig dúsak, ifjak és kegyesek,
És nem engedik, hogy kétségbeessek,
Ó Végtelen kis gyermekei, jertek!...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Komjáthy Jenő (1858-1895): Kérdés


Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?
Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.
De kincseit mind széjjelosztja,
S ő már mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanul.
Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.
Ki vagy te, óh nyomoru fennség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyéből egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?
Ki vagy te, óh királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!
Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.
Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Gyulai Pál (1826-1909): Horátius olvasásakor

(Gyulai Pál a dolgozószobájában 1909. - A kép forrása: www.huszadikszazad.hu/1909-november/kultúra/gyulai-pal-1826-1909)

Oh Róma, Róma, megalázott Róma!
Horátius im örömrül dalol,
Miként ha rajtad rablánc nem is volna
S díszében állna még a Capitol.
Oda a hit és oda a szabadság,
Egy ember isten, - hogy’ tűrhetni meg!
Dicsőségét lángelmék harsogtatják,
Nincs többé nép, csak élvező tömeg.
Avagy csalódom s e hizelgő óda
Csupán adó, melyet fizetni kell,
S ha lelkével adózik egész Róma -
Mért volna ment az, a ki énekel?
Avagy talán az örömök dalában
A költő szive majd hogy megszakad
S némán kiált: „A Brutusok honában
Csupán a jó kedv s mulatság szabad!
A félelem, az önzés, élvezetvágy
Kiöl belőlünk minden szent hitet;
Erény te, puszta név, te meg, szabadság,
Egy álomkép, mit birni nem lehet.
A bölcseség Epikur tudománya,
És az egyetlen erkölcs az eszély;
A közügyektől vonulj a magányba,
Történjék bármi, tűrd el, vigan élj!
Nézd, nézd: Soractét magas hó borítja,
Tégy fát a tűzre, bőven tölts, igyál;
Ne kérdezgesd, mi a jövőnek titka,
Előbb-utóbb csak eljő a halál.
Addig hát élvezd, a mit sorsod enged,
Övezze myrtus fényes fürteid’,
Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet,
Az élet drága, legfőbb kincseit.
Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mivelve önkedvére él,
A gazdagság- és szegénységtől távol,
Arany középszer! benned hisz, remél.
A bércoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti meg,
De minden oly ép Tibur völgye táján,
Virágon, bokron lágy szellő lebeg.
A természet, művészet annyi bája
Köszönt és kínál minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobban, Chloét-é vagy Pyrrhát?
De az idő fut, csak beszélve így:
Szakítsd le minden órádnak virágát,
És a jövőbe kevésbbé se higy!”
Oh, édes hang, oh gyönyör nagy költője,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Philippi mezője,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.
Korunk talán hasonló a tiédhez,
Ez új világ is már rothadni kezd,
De fáj sebünk, de szívünk mély bút érez,
Hitünk jelképe szenvedés, kereszt.
Szenvedve, küzdve és lemondva élni...
Nem legnagyobb rossz börtön és halál;
Az igazságban ne szünjünk remélni:
Egy-egy nagy eszme még utat talál.
A költészet, bár törve égi szárnya,
Még fönnen száll, még folyvást tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,
Szenvedj, remélj, higyj, lelkesülj, te szív!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Vachott Sándor (1818-1861): Gyermek álmai

 
Christian Krohg (1852-1925): Anya és gyerek alszik 1883


Mit álmodál, mondd, szívem gyermeke,
Ki oly mosolygva kelsz?
Talán kis őzet láttál zöld mezőn?
Anyádnak mit felelsz?
„Mennyben valék álmomban, jó anyám!
Elvittek angyalok,
Ott szebb a rózsa, tisztább a patak,
Zengőbbek a dalok.
Aztán a földre jöttem, jó anyám,
Szárnyán angyal hozott.
S te már kerestél engem a mezőn,
S hozzád futék legott.
Oh, hagyj alunni, altass el megint,
Kora fölkelni még;
Majd égbe visznek ismét angyalok,
Oly szép belől az ég!”
Mit álmodál, szólj, keblem magzata,
Hogy most könnyázva kelsz?
Tán angyalid nem jöttek érted el?
Anyádnak mit felelsz?
„Mennyben valék én álmomban megint,
Elvittek angyalok,
Ott szebb a rózsa, tisztább a patak,
Zengőbbek a dalok.
Majdan a földre vágytam, úgy amint
Először álmodám,
S nem volt szabad többé leszállanom
Hozzád, kedvelt anyám.”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Balassa Bálint (1551-1594): Óceán mellett (1591)


Kegyelmes Isten,
Kinek kezében
Életemet adtam,
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam.
Gyermekségemtűl
Fogva egyedűl
Csak tetőled vártam,
Mint atya után
Fiú kiáltván,
Könyörögve jártam.
Most is csak tebenned
Reménységemet
Uram helyheztettem,
Magam rád hagytam,
Rád támaszkodtam,
Te alád vettettem.
Mi hasznod benne,
Hogy ha veszélyre
Jutok kétség miatt?
Kit fiad által
Hozzád váltottál,
Mint fogadott fiat.
Hallgass meg azért
Te nagy nevedért
Én könyörgésemben,
Mutasd meg jódat,
Sok áldásodat
Az én szerencsémben.
Add meg énnékem
Én reménységem
Szerint való jódat.
Áldd meg fejemet,
Ki bízik benned
S viseljed gondomat.
A szép harmatot
Miként hullatod
Tavaszszal virágra,
Sok jódat uram
Úgy hullasd reám,
Te régi szolgádra.
Hogy mind holtomig
Szívem légyen vig,
Téged magasztalván
Mindenekelőtt
S mindenekfölött
Szent nevedet áldván.
Ezeket irám
A tenger partján,
Oceanum mellett,
Kilencvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Csicsada: Ne adj...



S. Gy-nak

 
Ne adj! Dehogy!
Ne adj, nem kell!
Tartsd magadnak szíved, nehogy
eladd nekem a lelked.

Nem hittél! Nem?
Úgy kell neked!
Sejttettem jövőd szeretettel.
Nem kell? Viseld terhedet!

Már nem kapsz. Engem?!
Eljátszottad! Dehogy!
Egy életre megbánhatod,
Kiírtál életedtől ezzel.

Ne adj! Dehogy!
Ne adj, már nem kell!
Tartsd meg szíved, nehogy
Eladd nekem a lelked.

(2012. júl. 11.)
(A festmény forrása: Nagy Tamás: Szakítás - www.keplet.blog.hu)

Csicsada: Elég!



S. Gy-nak

 
Elég volt! Legyen hát vége!
Elszökött tőlem a remény!
Nem lobog többé már a vérem,
lelkem mélyéből szólt egy hang: elég!

Így élem tovább életem,
bár szívem súgja, nem elég!
de te nem leszel a végzetem,
lelkem legyőzte szívemet: elég!

(2012. júl. 11.)

Csicsada: Te se?



S. Gy-nak

 
Te se? Még te se?
Mikor én kinyújtottam a kart?
Évek pusztulnak így el
a régi jó barát se marad?!

Te se? Hát ne szólj!
Jobban beszél helyetted szemed.
Én megtettem a lépést,
de most már elfeledem neved.

(2012. júl. 11.)

Csicsada: Nem engeded...



S. Gy-nak

 
Nem engeded meg senkinek,
hogy belenézzen lelked mélyibe,
csodálkozol, hogy egész életed
leélt évtizedeid réme lett?!

Nem engeded meg senkinek,
hogy belenézzen lelked mélyibe,
kinyújtott kezek sűrű erdejét
eltakarta önfejű, balga szenvedély.

Nem engeded meg senkinek,
hogy belenézzen lelked mélyibe,
mondogatod: az csakis a tiéd,
miért szenvedsz az élettől, miért?!

Nem engeded meg senkinek,
hogy belenézzen lelked mélyibe,
magadat egy életen át csaltad,
míg mások rád éveket pazaroltak.

Nem engeded meg senkinek,
hogy belenézzen lelked mélyibe,
a szerelem-kincset nem becsülted,
magadat csaltad, te örök hűtelen!

(2012. júl. 11.)
(A kép forrása: www.allliteracio.freeblog.hu/categories/festeszet/ - Bágyi Zsuzsa: Remény nélkül )

Csicsada: Már nem...


 
 S. Gy-nak

Már nem fáj,
nem is remeg meg a hangom,
már nem fáj,
szavam többé nem is hallod.

Mostantól így lesz ez,
szeretnem kéne, de már nem tudok,
mostantól így lesz ez,
felejtenélek, de még nem tudok.

Már nem fáj,
csak pilláim alól a könny pereg,
már nem fáj,
csak a szívem szép lassan megreped.

(2012. júl. 11.)

Csicsada: Mit tettél?!

 
S. Gy-nak 

Mit tettél?! Még te sem tudod,
ki úgy szeretett, ki szívedért futott,
mint ő... senki se fog többé:
életed tán most vált örökre köddé.

(2012. júl. 11.)
(A kép forrása: http://foka.blog.hu/page/3)

Balassa Bálint (1551-1594): Búcsú-ének kedveséhez

 

Boldogtalan vagyok,
Mert kínaim nagyok,
Béborult ifjuságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképen fordúlt, -
Szomorú az én sorsom.
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgúl, hulldogállván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
Én szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.
Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?
Ha mind búval élek,
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok, csak bút látván
Megyek keserűségre?
Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsúmat vennem,
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.
Talán elmentemmel,
Búcsúvételemmel,
Ha útamat követem,
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak talán,
Nem szólhatnak reám:
Igy kedvök bétölthetem.
Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentúl, kívánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig míg az Isten
Éltet, szívből óhajtom.
Szívem, Isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen,
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében.
Lesz-é véled szemben?
Láthatd-é e testben?
Maga tudja az Isten!
Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Szkófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál:
Bocsásd el békével
Szegényt, - hadd menjen el,
Reá ne haragudjál.*

*Ebből a szép dalból alakult az "Őszi harmat után" kezdetű híres kuruc bujdosó-nóta.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kerényi Frigyes (1822-1852): Harangszónál


Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Hallgatom s ismert szavára
Elmerengek boldogan:
A ki önté a harangot,
Tudja Isten, merre van!
És benyúlok gondolattal
A jövőbe, hogyha majd -
A jelennek nemzedéke
Nem örül és nem sohajt:
Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván: ki ezt dalolta -
Tudja Isten merre van!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Szelestey László (1821-1875): Ketten ültek...

Vaszary János: Szerelmespár

 

Ketten ültek a tavaszban,
Csupán ketten, kedvesen;
Hallgatták az estharangot,
S imádkoztak csendesen.
Az estharang rég elhangzott,
A két hű szív elszakadt -
Jó, hogy még vigasztalásul
Az imádság megmaradt.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Jámbor Pál /Hiador/ (1821-1897): Kossuth (1847.)


Háromszáz évig várt rád nemzeted -
Nem rég jövél s több század életed.
Atyád a nép volt, nevelőd a vész,
Vész karja a legjobb baráti kéz.
Véres pallos függ álmaid felett,
De egy nemzet, ki őrzi éltedet.
Szónok, kitől a zsarnok vére fagy,
Rákóczi égből kitört lelke vagy.
Hullám, mit a vértenger felvetett,
Hogy elmerítsd vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege
S lelked e kinyílt égnek gyermeke.
Börtönbe láttad első sugarát,
Rabtársul ott találtad a hazát.
S e két rabtestvér szenvedése nagy -
Sok százados fájdalmak ajka vagy,
Szellő, patak, villám, tenger, vihar,
Hogy sír a lélek, sír rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért,
Ad életet, vért minden hangodért.
Előre új Washington! ez neved.
Vidd a szabad világba nemzeted,
Kezedben van minden nép zászlaja,
Utánad megy, mint árnyad, a haza.
Törd össze a zsarnokság láncait,
Emeld fel a népek szent trónjait;
Teremts egy új kort, új hazát nekünk -
Te benned lesz halhatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek
Mint egy szívből egy könnyet ejtenek,
Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk,
Hisz életed örökké kell nekünk -
Emléked egy hazának fénye lesz,
Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Lauka Gusztáv (1820-1902): Esti harangozáskor


Búsan szól a kis harang,
Estimára szól a hang -
   Hogy kik már elmentenek,
   Üdvöt s nyugtot nyerjenek.
Volt elég, ki szenvedett
Még e földön eleget -
   Kérjük hát az ég urát:
   Nyugtassa a holt porát.
És ha lelke felmegyen,
Hogy a testtől ment legyen,
   Üdvözítse szent kegye
   S országába bévegye.
Búsan szól a kis harang,
Estimára cseng a hang -
   Hogy kik már elmentenek,
   Nyugtot, üdvöt nyerjenek.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Balassa Bálint (1551-1594): Katona-ének


(A végek dicséreti.)

Vitézek! mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él!
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot
Ád, ki kedves mindennél.
Ellenség hírére
Vitézeknek szíve
Gyakorta úgy felbuzdúl!
Sőt azon kívül is
Csak jó kedvébül is
Vitéz próbára indul:
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik,
Homlokán vér lecsordúl.
Véres zászlók alatt
Lobogós kópiát
Vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt
Távol a sík mezőt
Széljel nyargalják, nézik,
A párduc kápákkal,
Fényes sisakokkal,
Forgókkal szép mindenik.
Jó szerecsen lovak
Alattok ugrálnak
Hogyan trombita riad,
Köztök ki strázsát áll,
Ki lováról leszáll,
Nyugszik reggel, hol viradt,
Midőn éjten éjjel
Csataviseléssel
Mindenik lankadt, fáradt.
A jó hírért, névért,
A szép tisztességért
Ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát,
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széjjel járnak,
Vagdalkoznak, futtatnak.
Ellenséget látván,
Örömmel kiáltván,
Ők kópiákat törnek,
S ha súlyosan vagyon
A dolog harcokon,
Szólíttatlan megtérnek;
Sok vérben fertezvén,
Arcúl reá tervén,
Űzőt sokszor megvernek.
A nagy széles mező
S a szép ligeterdő
Sétáló palotájok;
Az utaknak lese,
Kemény harcok helye,
Tanúló oskolájok;
Csatán való éhség,
Szomjúság s nagy hévség,
Fáradság: mulatságok.
Az éles szablyákkal
Méltán örvendeznek,
Mert fejeket ők szednek;
Viadal helyeken
Véresen, sebesen,
Halva sokan feküsznek;
Sok vadmadár gyomra
Gyakran koporsója
Vitézül holt testeknek.
Oh végbelieknek,
Ifjú vitézeknek
Dicsíretes serege:
Kiknek e világon
Szerte szerint vagyon
Mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölcscsel,
Sok jó szerencsékkel
Áldjon Isten mezőkbe.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Batizi András (1530-1596): Az Krisztus feltámadásáról


Krisztus feltámada!
Nekünk örömet ada,
Vére reánk árada,
Haszna rajtunk marada.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Krisztus megholt bűnünkért,
Feltámadott éltünkért,
Mi vigasztalásunkért,
Mi igazulásunkért.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Krisztus kínja érdemünk,
Szent halála váltságunk,
Vére ártatlanságunk,
És felkölte vígságunk.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Ez az isten báránya,
Váltságunknak aranya,
Halálunknak halála,
Az kígyónak rontója.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Az ő feltámadása
Lőn pokolnak romlása,
Az ő örömmondása,
Lelkünknek vidulása,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Ez lőn az örömmondás,
És az megvigasztalás,
Hogy az egy feltámadás
Lőn az megbódogulás,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Ő megmente bűnünktől,
Az törvénnek átkától,
Istennek haragjától,
Az ördögtől, pokoltól,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Azért mi es bűnünkből
Feltámadunk vétkünkből,
Ez világi kínunkból,
És mi nagy halálunkból.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

Közben járó Krisztusunk,
Atyaisten szent fia!
Kérjed te szent atyádot
Hogy idvözítsen minket,
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)