Gyulai Pál (1826-1909): Horátius olvasásakor

(Gyulai Pál a dolgozószobájában 1909. - A kép forrása: www.huszadikszazad.hu/1909-november/kultúra/gyulai-pal-1826-1909)

Oh Róma, Róma, megalázott Róma!
Horátius im örömrül dalol,
Miként ha rajtad rablánc nem is volna
S díszében állna még a Capitol.
Oda a hit és oda a szabadság,
Egy ember isten, - hogy’ tűrhetni meg!
Dicsőségét lángelmék harsogtatják,
Nincs többé nép, csak élvező tömeg.

Avagy csalódom s e hizelgő óda
Csupán adó, melyet fizetni kell,
S ha lelkével adózik egész Róma -
Mért volna ment az, a ki énekel?
Avagy talán az örömök dalában
A költő szive majd hogy megszakad
S némán kiált: „A Brutusok honában
Csupán a jó kedv s mulatság szabad!

A félelem, az önzés, élvezetvágy
Kiöl belőlünk minden szent hitet;
Erény te, puszta név, te meg, szabadság,
Egy álomkép, mit birni nem lehet.
A bölcseség Epikur tudománya,
És az egyetlen erkölcs az eszély;
A közügyektől vonulj a magányba,
Történjék bármi, tűrd el, vigan élj!

Nézd, nézd: Soractét magas hó borítja,
Tégy fát a tűzre, bőven tölts, igyál;
Ne kérdezgesd, mi a jövőnek titka,
Előbb-utóbb csak eljő a halál.
Addig hát élvezd, a mit sorsod enged,
Övezze myrtus fényes fürteid’,
Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet,
Az élet drága, legfőbb kincseit.

Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mivelve önkedvére él,
A gazdagság- és szegénységtől távol,
Arany középszer! benned hisz, remél.
A bércoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti meg,
De minden oly ép Tibur völgye táján,
Virágon, bokron lágy szellő lebeg.

A természet, művészet annyi bája
Köszönt és kínál minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobban, Chloét-é vagy Pyrrhát?
De az idő fut, csak beszélve így:
Szakítsd le minden órádnak virágát,
És a jövőbe kevésbbé se higy!”

Oh, édes hang, oh gyönyör nagy költője,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Philippi mezője,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.
Korunk talán hasonló a tiédhez,
Ez új világ is már rothadni kezd,
De fáj sebünk, de szívünk mély bút érez,
Hitünk jelképe szenvedés, kereszt.

Szenvedve, küzdve és lemondva élni...
Nem legnagyobb rossz börtön és halál;
Az igazságban ne szünjünk remélni:
Egy-egy nagy eszme még utat talál.
A költészet, bár törve égi szárnya,
Még fönnen száll, még folyvást tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,
Szenvedj, remélj, higyj, lelkesülj, te szív!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)