Kis szobában az ablaknál egyes egyesül
Kötőtűvel a kezébe’ öreg asszony ül.
Gondolkodva el-elbámul, ugyan mi leli?
Mért hogy nem megy ma a munka sehogy sem neki?
Azért nem megy ma a munka, mert azt álmodta,
Hogy hazajött a távolból katona fia.
„Olyan szép volt az az álom… Mily szép volt Istenem!
Oh engedjed, hogy fiamat ma megölelhessem!”
„Ölelhessem, csókolhassam, ó, csak engedd meg,
Máskülönben szegény szívem bizony megreped!”
Igy sóhajt az édesanya. Szeme könnyezik,
Istenéhez könyörögve így rimánkodik.
„El fog jönni, el fog jönni az én szép fiam,
Itt fog lenni, el fog jönni, - hisz’ megálmodtam.
Mert az Ur is így akarja; ő hívét szereti,
Látni foglak, én szép fiam, szívem érezi.”
Mialatt így elmereng, az ajtón kopognak,
Nyíl’ az ajtó, belép rajt’ egy daliás alak.
„Fiam!” „Anyám!” Szótalanul sirnak mindketten.
De az anya arcza kékül. Fia megdöbben.
„Édes anyám4” Semmi válasz. „Anyám nem hallod?”
Néma az most, szólni többé nem tud a halott.
Megölé a viszontlátás meg a nagy szeretet,
Gyönge szive elviselni nem birt ily örömet.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad, 45. szám 1895. nov. 10.
2026. okt. 12.
Csuka Ferenc (1879–1914): Az anyai szeretet
Poe A. Edgar (1809-1849): A colosseum
Ős Róma népe! Gazdag szentségtartó,
Mit fény s hatalom eltünt századi
Dicső látványul hagytak az időnek!
Nehéz zarándok út és égő szomj
Oly sok, sok napja multán, - végre – végre
- Vágyban érted tudás dús kútfeje, -
Változva s hódoltan itt térdelek
Árnyid közt s mohó lélekkel szívom
Komor nagyságod s dicsőségedet!
Nagyság! És Kor! És Ősidők emléke!
Némaság! Pusztulás! És Éjsötét!
Most érzelek, - értem hatalmatok! -
Oh oktatástok biztosb, mint a mit
Krisztus adott az olajfák hegyén!
Varázstok bűvösb, mint mit csak kivont
A chald táltos a békés csillagokból!
Itt, hol bajnok hullt el, oszlop bukik!
Itt Róma sasa hol fénylék aranyban,
Áll éji őrt a barna denevér!
Itt, Róma hölgyinek aranyhaját
Hol szellő leneté, ing nád s tövis!
Itt, hol arany trónján Caesar feszengett,
Rémként suhan el márványotthonában,
A sarlós hold sápadt sugárinál,
A szótalan és fürge kövi-gyík!
De mondd! E fal, - s örökzöld-födte boltok,
Tört párkányok, s barnult oszlopfejek, -
E kőgerendák, - e friztörmelék, -
E zúzott ormozat, - e roncs – e rom,
E kövek, - hajh! Barnult kövek – csak ez
Mind, mit e hírhedt s roppant műből a
Romlásnak s nékem az idő hagyott?
„Nem ez mind – szól az Echo – nem csak ez!
„Jós igék áradnak szünetlenül
„Tőlünk s minden romtól a bölcs fülébe,
„Mint a Memnon zenéje nap felé.
„Nekünk hódol minden nagy hősi szív, -
„Uralkodunk a nagyok lángeszén.
„Él még erőnk, nekünk, sáppadt kövek,
„Hatalmunk mind el nem tűnt, - sem hirünk, -
„Sem mind a bűverő magas dicsünkből, -
„Sem mind a csodás, mi körünkben él. -
„Sem mind, mi bennünk nyugszik a titok, -
„Sem mind az emlék, mely hozzánk tapad,
„S körültünk leng öltönyként leplezőn,
„És tündöklőbb, mint maga a dicsőség.”*
(1833.)
Ford.: Ferenczy Zoltán
(* Eredetileg egy monológ a „Politian” c. befejezetlen drámájában.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 44. szám, 1895. nov. 3.
Juda Halévy (kb. 1074-1141) A vihar*
I.
Ki minden atyja,
E földi lapra
S égboltozatra
Hintette üdvét.
Ha segedelme
Nincs: emberelme
Hiába lenne
S mi haszna küzd még.
A dőre, kába
A tengert járja.
Remélve, várva,
Hogy int a czél.
Daczátul utja
Eltérül ujra.
Keletre futna
S … nyugatra ér.
Ha meglatolja,
Hogy enhatalma
Sehogyse hagyja
A diadalt;
Imigy beszélne,
Szédülve, félve,
Szívből megtérve,
Zokogva jajt.
„Meddig hát vissza?
A végzet íjja
Hová űz izzva?
Uram ne sujts!”
II.
Fölkel a vihar zajongva,
Tornyosul vadul az ár.
Szélvész zúdul a habokra,
Rettegés az agyra száll.
Elborúl a menny sötéten,
Zúg a hullám lenn a mélyben,
A zajlás dühöngve kél fel,
Ellent senki itt nem áll!
Uralg a félés, szertefutva,
A mint az özön megjelen.
Hegy s völgyet alkot szörnyü útja,
Hajónk inogva reng le-fel.
S a mint merül a barna árba,
Majd meg fölszáll a hab csúcsára,
Szemünk mentő reménysugárra
Leselg s imánk kél csendesen.
És a szívem csöndbe hallgat,
Fölkel mélyin a remény.
Édes Mózesem! Te halljad!
Im hívlak segélyre én.
Jöjj varázsbotoddal erre,
Ám a vész tombol csak egyre
S följajdul imám esengve:
Nézz, erős Uram felém!
III.
S mérge egyre járván,
A viz megvadul.
Czédrusfát űz árján
Az orkán vadul.
Retteg a mogorva
Kormányos, lemondva,
Árboczán vitorla
Rengve lehajol.
S mikéntha tűzbe folyna,
Gőzölg meg forr az ár.
Remény tüzét eloltja
S a szem embert nem talál!
A kormányos butúlva
Ott áll egy zugolyba’;
Ki látja, azt gondolja,
Hogy megvakult talán.
Mert mi játszi módra
Leng hajónk imitt!
Itt a végső óra:
Van ki még bízik?
A kormányt a mélynek
Karja tartja már,
s mint az úr vendéget,
Lakomára vár.
S prédát a víz karja
Görcsösen fog ám.
Kikötni nagy munka
Szárazföld fokán!
IV.
Itt Uram, e nyomoromba’
Lépek aggva én eléd,
És menesztek, leomolva,
Hő esengést tefeléd.
Félve a haláltól, egyre
Tördelem kezem fejét;
És miként Jónás, remegve
Hálaszóba kezdenék.
A vészt a Vörös-tengerben
Látja méla képzetem.
És nehéz az, önfeledten
Édes dalt nem zengenem.
Hol a Jordánról regélnek,
Kéjes érzés száll belém.
Édenemnek képe éled,
Lelkem röpke szárnyra kél.
Ki a csapást földre sujtja
S ijedelmet elveszen,
Szabadulást adva, nyújtva,
Vedd hálámat kedvesem!
Hozzá, ki körülvilágol,
Emelem tekintetem
S a tengernek viharából
Kiszabadit győztesen.
Megremeg a föld is izzva,
Szirtet hogyha zúdit ő
S a mint rengve vonja vissza
Jégbe fagy völgy s bércztető.
V.
A földdel ég
Békét kötött.
Vész eltünék
Menny a viz között.
A vad vizár
Habot nem ont.
Nem rémit már:
Eltünt a gond.
Az ég szavára lelkem
Félelme szétfoszolt
És én segélyre mentem
Hol csüggedés honolt.
Bár ilyen üdvöt lelne
Az elcsüggedt csoport,*
A mely bilincsre verve
Tür átkozott nyomort!
A mely kóvályg örökké,
Mint szélvészben hajó;
Oh bár odadörögné
Neki egy égi szó:
„Bizva bizzál hitedben!
Nézd: égi fény ragyog!
A fátyol szertelebben
És véget ér jajod!”
Kemény Aladár és Szilárd Leo
(* A legnagyobb középkori héber költő Spanyolországban, élt a 11-12. században. Összes reményei, vágyai a szent föld, Sion felé vonták; ezen epedő sóvárgás nyer kifejezést hangulatos költeményeiben. Végre teljesedett hő óhaja, elindult a szent földre. Útközben a tengeren rémítő vihar rohanta meg; ezt ő itt közlött költeményében, a világirodalom egyik ismeretlen remekében írja le, mely formai briliánssága folytán a fordító elé nagy nehézségeket hárít. Juda Halévy tragikusan fejezte be életét: Jeruzsálem omladékai fölött, néma kesergése közben egy szilaj szaraczén lovag agyongázoltatta.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 43-44. szám, 1895. okt. 27., nov. 3.
Faludy Kornél (Rupp Kornél 1865-1900): A koldusbot
Csonka, béna koldus botjára hajolva,
Búsan, szótlanul áll a templom ajtóba’.
Mint az időrongált, düledező márvány
Elmereng, elbusul közelgő halálán.
Haj! De más volt, midőn kardjával kezében…
Régen volt az, régen… nagyon, nagyon régen!
Nem maradt a multból mankójánál egyéb,
Az is hogy zordabbá tegye zord jelenét!?
Ura mellett maradt hűsége jeléül,
Romlandó kebellel várva, hogy felépül
Boldogsága ledőlt oltára szivében,
Mint akkor, midőn még… régen volt az, régen!
Ifju boldog férfi mívelte kertjében,
Lágy földtakaróval földte be gyengéden.
S mikor a legelső virág feselt rajta,
A jótevő kertész messze ment, elhagyta.
Sötét vészfellegek száguldtak az égen,
Tépve a falombját… régen volt az, régen!
Sok év szállott sírba, sok borus nap tölt el,
Megjött a tizedik nyár is uj gyümölccsel.
S a ki örült volna, az messze bolyongott,
S a ki megáldotta volna a hüs lombot,
Ott pihent a hideg, sötét örök éjben,
Boldogság, üdv nélkül… s haj! Nem úgy mint régen!
Az ősz leszagatta lombjait kegyetlen’,
Pusztaság a házon, pusztulás a kertben…
… Egy ősz, egy roskatag alak jött feléje,
Csak nézte, csak nézte, könny tolult szemébe,
Aztán átkarolta, megrendülve mélyen:
„Miért nincsen minden úgy, mint réges-régen!”
„Senki, senki sincsen, kit szívemre zárjak,
Életben egyedül te, te maradtál csak!
Oh hol van a többi…? Hova… hova szállt a
Mosolygó tündér s a csicsergő madárka,
Mikor lebbentek el? Tavasszal vagy télen?
„Elszálltak messzire, régen, nagyon régen!”
… Jer hát, kisérj végig rövid életemen,
Veled tán könnyebb lesz némán elviselnem
Mit a jelen nyújt s a mult égetőbbé tesz,
Menjünk, menjünk együtt a kereszt tövéhez,
Talán megnyilik a sir, talán megértem,
Mint megértém minden gondolatát régen!?
De nem lelte sehol kedveseei sirhalmát.
Jobb is, jobb is, hátha nyugalmok zavarnák.
Jó helyök van ottan a templom ajtóba’,
Egymásra borulva, egymásra hajolva.
S elmélázva a sziv lassu verésében!
De máskép dobogott az „Ő” keblén régen!
Csonka, béna koldus a templom ajtóba’
Botjára dől némán, lassan bandukolva.
Szeme könyben, keze botján, ajka susog:
„Maradjon mellettem e görcsös koldusbot.
Maradjon porladó szívem közelében,
Legyünk ott is együtt, úgy mint réges-régen!”
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad. 41. szám, 1895. okt. 13.
Kún Béla (1886-1939): Október 6.
Jelige:
Nyugosznak ők a hős fiak
Duló csaták után,
Nyugosznak ők, sirjok felett
Zöldel bokor, virány.
Bajza J.
Elmultanak a szép, dicső napok…
Lezajlott már a gyilkos hosszu harcz,
Melynek tüzében mégis szent örömtől
Égett, lángolt a lelkes honfi-arcz.
És élt a nemzet! Ám csaták raja
Suhant vészfellegként a hon felett,
De uj életre virradt nemzeten
Zsarnok galád vasa nem győzhetett.
Nem is győzött! Mért hát e néma csend?
Mért hallgat harsona s csaták zaja?
Hát elborult hazánk fölött az ég,
S leszállt reá a vészes éjszaka?
Oh fájdalom! Kis zsarnokság hatalma
Rút szolgalánczczal meg nem köthetett:
Gonosz csellel az árulás megejté,
Hóhér elé dobá a nemzetet!
Zokoghatsz már én drága nemzetem!
Oh onthatod már könnyeid raját;
Hisz eltemtve már a szent szabadság,
Melyért kiálltál száz meg száz csatát!
El! elszorul a szív, de halld tovább!
A zsarnokság még többet is kívánt…
Hóhér előtt állna legjobbjaid,
S bilincsbe verve várják a halált!!
S nincs irgalom, e földön nincs igazság!
Elhulltanak a lelkes bajnokok…
Szegény hazám! Szegény hazám, szived
Most már százszorta jobban sír, zokog!
Oh sirhat is… Ledöntve szent jogod,
Függetlenséged elrabolva már,
S tizenhárom lánglelkű bajnokod
Ragadta el a csuf bitó-halál!
Gyalázat! Óh még ellenünktől is.
Örök szégyenfoltként rajtok marad,
S többé sem évszázad, sem évezred
Le nem moshatja e bűnös sarat.
Nem, nem! Sőt mindörökre fenmarad
Klió könyvének márvány lapjain,
Milyen becsmérlő, csuf gyalázatot tőn
A zsarnokság honunk hű bajnokin!
Hát mit vétettek ők? Ily dicstelen,
Rút büntetést miért szenvedtenek?
Gyilkos golyót, zsivány-bitót közzülök
Bármelyik is hogy érdemelte meg?
Hisz más bűnök nem volt, mint hogy szerették
Önzetlenül szegény magyar hazánk,
S a népszabadság felkent zászlaját
Nemes kezükben fenn lobogtaták!
Hiszen nemes ellen még tiszteli
Jog, eszme hű, legyőzött harczosát,
Nem hogy bitó-halálra küldené,
Mert védte ősi nemzete jogát.
De hajh! Nekik meg kellett halniok…
Hirök-nevök úgy szerte áradott,
Hogy nagy nevüknek puszta emlitése
Megrémité a félénk zsarnokot!
*
Elhunytanak „duló csaták után”…
Elszenvedék a szép martyr-halált…
Csak sírjokhoz mehet el már a honfi:
Meritni honfi tüzt… vigasztalást.
Elhunytanak –, de szellemök virraszt,
S míg hű magyar sziv hű kebelben ég:
A lelkes honfi-ajk dicsőiti
A vértanuk örökké nagy nevét.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 40. szám, 1895. okt. 6.
A dráma és epikai szerkesztés és jellemzés különbsége
Az eposz gyakran jelentőségteljes, sőt mítoszi eseményeket ad elő egyszerűen, nyugodt, kimért haladással, világos elrendezéssel. Az epikai hős inkább mozgatott, mint mozgató és többet szenved, mint amennyit érdemel.
A drámai mű színi előadásra van szánva; az emberiség harcából mutatja be a szükségest, mely a hősökben szomorúságot, bennünk pedig félelmet kelt. Kiemeli a vétek és engesztelés közti összefüggést, de az előbbinek nem szabad olyannak lennie, hogy részvétünket megtagadjuk tőle. Minél mélyebben fekszenek a cselekmények indokai és minél erősebben nyilvánul ez, annál hatalmasabb és hatásosabb. A dráma nemcsak az ember mulattatására, a lélek gyönyörére szolgál, hanem az erények jutalmának és a bűnök büntetésének példája, szóval egy élet eleven rajzában javít és ostoroz, oktat és tanít; míg az eposz általában csak képzeletünkre hat, gyönyörködtet, de néha még más feladata is van, t. i. a nagy nemzetek eposzok feltámasztják az ősök dicső emlékét, nagyszerű tetteit, hogy a csüggedező unokákat is példás kitartásra, tettre buzdítsák.
Kitűzött célját úgy a drámaíró, mint az eposzköltő különböző képen, de annál biztosabban éri el, minél jobban tud szerkeszteni és jellemezni. Szerkezet alatt értjük a mű egyes, megkülönböztethető részeinek nemcsak látszólagos, hanem lélektanilag is pontos, okozati összefüggését és szerkesztés alatt ezen részek művészi elrendezését, valódi természetes sorrendjét; jellemzés alatt pedig azon egyéni, faji vagy nemi tulajdonságoknak különféle felsorolását, melyek egy egyént másoktól elkülönítenek, tökéletesen meghatároznak.
Úgy a szerkesztés, mint a jellemzés módja különböző a drámában és különböző és eposzban. Mindkettőnél már magából a tárgyból következik, de nagy mértékben befolyásolják más körülmények is, mint pl. a cél, terjedelem a személyek állása, rangfokozata, stb. A drámaíró tárgyát a történetből, a társadalmi életből vagy saját képzeletéből meríti és mindig a valóságot az igazi életet rajzolja, míg az epikus költő kilép a történet keretéből és visszamegy nemzetének eredetéhez, a mesés, csodálatos hősökhöz, a nemzet ősapjaihoz és azokat rajzolja, azokat mutatja be a költészet tükrében. Valót és valótlanságot összevegyít és a mellett olyan lényeket is szerepeltet, kik csak képzeletben élhetnek. Mesés honfoglalásoknak, nagy nemzeti eseményeknek éveit, sőt évtizedeit is felöleli, ellenben a dráma szűkebb keretű. A drámaíró a jelen vagy múlt eseményeit idézi, azaz szemünk elé állítja, míg az eposzköltő az események szemlélésére bennünket visz a múltba. A tárgy terjedelme különböző; a dráma jó nagy terjedelmű, bonyolult eseménysor, de a kiszabott határon túl nemigen terjed; t. i. színpadi előadása három óránál nem igényel többet; ellenben vannak eposzok, melyeknek egyetlen epizódja is több, mint maga az egész drámai mű. Az alak megfelelő a tartalomnak és előadásnak. A dráma menetében gyors; erőteljes, szenvedélyes nyelve darabos, szaggatott, azonban tele nemességgel és méltósággal; szereti a rövid, velős mondatokat, találó kifejezéseket; kérdés, felkiáltás, metafora gyakoriak; alakja rövid jambikus vers néha próza. Az eposz terjengős, lassú menetű, nyelvezete szép, hangzatos, lírai csengésű, gazdag epizódokban; a hasonlatot és allegóriát szereti. Versalakja rendesen hosszabb sorokból: hexameterből, niebelung strófákból, alexandrin sorokból áll; mik elősegítik a lassú folyást és komoly méltóságot kölcsönöznek a műnek.
A drámaíró egészen háttérbe vonul és csak személyeit beszélteti, azaz szemünk előtt játszódik le az egész jelenet. Az eposzban mást találunk, ott a költő nem vonul egészen a háttérbe, hanem megragadja figyelmünket, képzeletünket és mi követjük évezredekkel vissza a múltba, az események korába, színterére. Ott aztán új életre pezsdül minden; kitárul erdő, mező, csatatér, halljuk a harc zsivaját, elvegyülünk a harcosok között és saját szemeinkkel látjuk a hősök nagyságát, rendkívüliségét. A költő – ki mellettünk áll – közbe-közbeszól és ezt is, azt is megmagyarázza, elmondja érzelmét; majd fedd, majd oktat, következtet, felvilágosít, buzdít és hőseivel vele érez; előttünk keble ki van tárva és amit lelkében látunk, azt érezzük mi is: reszketünk a haragtól, tombolunk az örömtől.
A dráma megköveteli a tragikumot, mely magának a hősnek sorsában rejlik, de ha mégis hiányzik, akkor a mű nem igazi, nem jó dráma; az eposzban is találunk tragikumot, de itt más a feldolgozása, mint a drámában; ami az eposzban erős tragikai katasztrófa, az elgyöngülhet a drámában és bágyadttá, kicsinyszerűvé válhatik. A drámában megtaláljuk a tragikumnak mind a három elemét, az eposzban csak az összeütközést, de ez is másfajta, mert itt ha összeütközik a hős ellenével, fáradtságát, vitézségét siker koronázza; hiányzik a bűnbe esés és bűnhődés, mert az eposzi hős, habár sorsában tragikum rejlik is, nem esik bűnbe és így nem is bűnhődhetik úgy.
A drámának a tragikumon kívül kiváló eleme a három egység: a hely, idő és tárgy egysége, melyek közül csak a tárgy egysége a fő; ha a többi is okvetlen szükséges lenne, csak korlátozná a dráma természetes menetét. Az eposzban szintén a tárgy egysége kívánatos. A mű ezen egységességét három részre oszthatjuk mindkettőnél, ú. m.: bevezetésre, tárgyalás és befejezésre. A drámában ez a három is több részére oszlik, ú. m.: a bevezetés: expositióra és megindító jelenetre; a tárgyalás: fokozásra, magaslatra és fordulatra; a befejezés: megakasztó jelentre, kibonyolításra és esetleg bűnhődésre. Ezen részek mindenike szigorú szabályokhoz van kötve és a költ nem mellőzheti egyiket sem, mert mindeniknek oly fontos szerepe van a drámában, hogy mellőzve bármelyik is lényeges hibát ejtene a mű tökéletességén. Az eposz énekekre oszlik, mégpedig annyira, ahány főbb mozzanat különböztethető meg a műben; a dráma pedig annyi felvonásra, ahányszor a színtér változik; de még ez nem tökéletes irányadók, vannak több felvonással egy színterű drámák is, hanem tekintetbe veszik a drámai cselekmény öt különböző nemét: az expositióit, fokozást, magaslatot, fordulatot és kibonyolítást, miért is a felvonások száma rendesen öt, míg a jelenetek számát a személyek váltakozása határozza meg. Ezen sorrendjét a részeknek köteles az író megtartani, egyiket a másikkal fel nem cserélheti, sem belőlök ki nem hagyhat mert az események ezen sorrendje igen fontos. Minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, minden cselekedetnek megvan a maga természetes oka; mindenki úgy beszél, ahogy érez, amilyen a lelkiállapota.
A cselekvény menetének meg a hatás kedvéért nem szabad titokzatosnak lennie. Ügyelnie kell a szerzőnek, hogy személyével olyat ne mondasson, mi ellenkezik jellemével. A szerkezeten alapul az is, hogy a beszéd közben tetteket találunk, melyek mintegy érvényre juttatják a puszta szót. A személyek szavaiból tudjuk meg az előzményeket, a felvonások közök eseményeit, szóval mindazt, mi a színpadon kívül történik, de legfőbb a hős tragikuma. Mindezek oly tulajdonságai, szabályai és követelményei a drámának, melyek kiállották az idő tűzpróbáját és ma sem engednek jogaikból. Ha ezeket megveti az író, a műben nem a hőst éri a bűnhődés, hanem a hős tragikum hiánya magát a művet sodorja tragikus bűnbe. A eposznál az invokáció nem okvetlen szükséges; a beszéd és elbeszélés folyama szabadabb; az események pontos sorrendjét nem veszik szigorúan.
A különböző tettek különböző jellemekből erednek. Legnehezebb feladata a költőnek ezen jellemeket megalkotni, azaz jellemezni. A jellemzés akkor jó, ha a felhozott tulajdonságokról lényének egész mivoltában megismerjük az illetőt, ha a jellem és egyéni szabad akartból eredő tettek, szavak, nem ellenkeznek egymással, azaz ha nem ellentétesek. A jellemek festését a költő többféle módon teheti; van: reális ideális és tipikus jellemzés, melyek közül azt választja, mely legjobban megfelel céljának. A drámában is, az eposzban is megtaláljuk mind a hármat, csak az alsóbb és felsőbb rangú szereplőkre való alkalmazásánál van különbség. A dráma főszemélyei rendesen realisztikus jelleműek, azaz ismerjük őket tetőtől talpig, minden ízökben; mégpedig azért realisztikusak, mert a dráma a valóságot, a hamisítatlan életet, az örök emberit tünteti fel és ezt csak valódi emberekkel érheti el.
A dráma inkább eszünkhöz szól, mintsem képzeletünkhöz; az észnek pedig az idealizmusnál jobban megfelel a realizmus. Hogy miért a főszereplők reálisak? Az a dolog természetéből folyik, t. i a főszereplőkkel legtöbbet találkozunk, legtöbbet látjuk tenni és körültük csoportosulnak az események szálai. Márpedig, ha valakivel sokszor találkozunk, könnyen nyílik alkalom, hogy főbb tulajdonságai mellett apróbb, lényegtelenebb vonásait is elleshessük. Az alsóbb rangúak jelleme leginkább ideális vagy tipikus, mégpedig azért, mert a költőnek nincs ideje, hogy ezeket is minden oldalról bemutassa, hogy jellemüknek legparányibb részét is megvilágítsa, nem is volna értelme sem, mert ezek iránt nem érdeklődünk annyira, mint a főbbek iránt, ezért elég, ha csak főbb fonásaikról ismerjük őket.
Az eposzban éppen ellenkezőleg találjuk; ott a főhősök jelleme ideális vagy ritkán tipikus, az alsóbb rendűek reális jelleműek. Az eposzi mű ugyanis képzeletünkre hat és a főhősök csak nagy, rendkívüli dolgokat visznek véghez, melyeket apró, reális vonásokkal nem lehetne feltüntetni. Ezenkívül nemcsak emberek szerepelnek, hanem földöntúli lények; Istenek, angyalok tündérek, manók, ördögök, boszorkányok; a levegőt hétfejű sárkányok szeldelik; Ármány, Hadur egymással viaskodik. Ezeket ész nem, csak képzelet foghatja be; realizmus nem, csak idealizmus jellemezheti. Ezen csodálatos, képzelt, idealizált lények komoly méltóságával, a hétköznapin túlemelkedő rendkívüliségével merően ellenkeznék a közönséges, reális élet apró jellemvonása. Míg az alsóbb rendű személyek az eposzban is könnyebb, közönségesebb munkát végeznek, olyat, mely az életben is közönséges és így az ily emberekre jobban illeszthető a reális jellem.
Láthatjuk tehát, hogy dráma és eposz között tetemes különbség van úgy szerkesztés, mint jellemzés tekintetében; láthatjuk, hogy a drámaíró inkább az ész embere, az eposzköltő pedig a képzeleté.