Ha összevetjük a drámát és epikát, lényeges különbséget találunk a kettő között. A dráma cselekményeket tárgyal úgy, amint azok az ember jelleméből fejlődnek. Rugói a szabad akarat és erkölcsi elv; a személyek élesen vannak körvonalazva. Szigorú következetesség a főtörvény. A költő nem emberekről, hanem emberek által beszél; a nyelv erőteljes a monológ mély, a dialóg találó; az egész élénk és mozgalmas. Erőteljes szólásmódokat és antik ellentéteket előnyösen használ.
Az eposz gyakran jelentőségteljes, sőt mítoszi eseményeket ad elő egyszerűen, nyugodt, kimért haladással, világos elrendezéssel. Az epikai hős inkább mozgatott, mint mozgató és többet szenved, mint amennyit érdemel.
A drámai mű színi előadásra van szánva; az emberiség harcából mutatja be a szükségest, mely a hősökben szomorúságot, bennünk pedig félelmet kelt. Kiemeli a vétek és engesztelés közti összefüggést, de az előbbinek nem szabad olyannak lennie, hogy részvétünket megtagadjuk tőle. Minél mélyebben fekszenek a cselekmények indokai és minél erősebben nyilvánul ez, annál hatalmasabb és hatásosabb. A dráma nemcsak az ember mulattatására, a lélek gyönyörére szolgál, hanem az erények jutalmának és a bűnök büntetésének példája, szóval egy élet eleven rajzában javít és ostoroz, oktat és tanít; míg az eposz általában csak képzeletünkre hat, gyönyörködtet, de néha még más feladata is van, t. i. a nagy nemzetek eposzok feltámasztják az ősök dicső emlékét, nagyszerű tetteit, hogy a csüggedező unokákat is példás kitartásra, tettre buzdítsák.
Kitűzött célját úgy a drámaíró, mint az eposzköltő különböző képen, de annál biztosabban éri el, minél jobban tud szerkeszteni és jellemezni. Szerkezet alatt értjük a mű egyes, megkülönböztethető részeinek nemcsak látszólagos, hanem lélektanilag is pontos, okozati összefüggését és szerkesztés alatt ezen részek művészi elrendezését, valódi természetes sorrendjét; jellemzés alatt pedig azon egyéni, faji vagy nemi tulajdonságoknak különféle felsorolását, melyek egy egyént másoktól elkülönítenek, tökéletesen meghatároznak.
Úgy a szerkesztés, mint a jellemzés módja különböző a drámában és különböző és eposzban. Mindkettőnél már magából a tárgyból következik, de nagy mértékben befolyásolják más körülmények is, mint pl. a cél, terjedelem a személyek állása, rangfokozata, stb. A drámaíró tárgyát a történetből, a társadalmi életből vagy saját képzeletéből meríti és mindig a valóságot az igazi életet rajzolja, míg az epikus költő kilép a történet keretéből és visszamegy nemzetének eredetéhez, a mesés, csodálatos hősökhöz, a nemzet ősapjaihoz és azokat rajzolja, azokat mutatja be a költészet tükrében. Valót és valótlanságot összevegyít és a mellett olyan lényeket is szerepeltet, kik csak képzeletben élhetnek. Mesés honfoglalásoknak, nagy nemzeti eseményeknek éveit, sőt évtizedeit is felöleli, ellenben a dráma szűkebb keretű. A drámaíró a jelen vagy múlt eseményeit idézi, azaz szemünk elé állítja, míg az eposzköltő az események szemlélésére bennünket visz a múltba. A tárgy terjedelme különböző; a dráma jó nagy terjedelmű, bonyolult eseménysor, de a kiszabott határon túl nemigen terjed; t. i. színpadi előadása három óránál nem igényel többet; ellenben vannak eposzok, melyeknek egyetlen epizódja is több, mint maga az egész drámai mű. Az alak megfelelő a tartalomnak és előadásnak. A dráma menetében gyors; erőteljes, szenvedélyes nyelve darabos, szaggatott, azonban tele nemességgel és méltósággal; szereti a rövid, velős mondatokat, találó kifejezéseket; kérdés, felkiáltás, metafora gyakoriak; alakja rövid jambikus vers néha próza. Az eposz terjengős, lassú menetű, nyelvezete szép, hangzatos, lírai csengésű, gazdag epizódokban; a hasonlatot és allegóriát szereti. Versalakja rendesen hosszabb sorokból: hexameterből, niebelung strófákból, alexandrin sorokból áll; mik elősegítik a lassú folyást és komoly méltóságot kölcsönöznek a műnek.

A dráma olyan cselekménnyel kezdődik, mely rendkívüliségénél, kiválóságánál fogva megragadja a figyelmét és fokozatos emelkedésével növeli az érdeklődés erejét. Ellenben a jó eposz egyszerűen kezdődik, lassan indul és a kezdet nem jogosít magas reményekre. A leghíresebb eposzok invocatiója szerényen ítél, vagy nem is szól a műről, mintegy a műre bízva azt, hogy beszéljen önnön magáról.
A drámaíró egészen háttérbe vonul és csak személyeit beszélteti, azaz szemünk előtt játszódik le az egész jelenet. Az eposzban mást találunk, ott a költő nem vonul egészen a háttérbe, hanem megragadja figyelmünket, képzeletünket és mi követjük évezredekkel vissza a múltba, az események korába, színterére. Ott aztán új életre pezsdül minden; kitárul erdő, mező, csatatér, halljuk a harc zsivaját, elvegyülünk a harcosok között és saját szemeinkkel látjuk a hősök nagyságát, rendkívüliségét. A költő – ki mellettünk áll – közbe-közbeszól és ezt is, azt is megmagyarázza, elmondja érzelmét; majd fedd, majd oktat, következtet, felvilágosít, buzdít és hőseivel vele érez; előttünk keble ki van tárva és amit lelkében látunk, azt érezzük mi is: reszketünk a haragtól, tombolunk az örömtől.
A dráma megköveteli a tragikumot, mely magának a hősnek sorsában rejlik, de ha mégis hiányzik, akkor a mű nem igazi, nem jó dráma; az eposzban is találunk tragikumot, de itt más a feldolgozása, mint a drámában; ami az eposzban erős tragikai katasztrófa, az elgyöngülhet a drámában és bágyadttá, kicsinyszerűvé válhatik. A drámában megtaláljuk a tragikumnak mind a három elemét, az eposzban csak az összeütközést, de ez is másfajta, mert itt ha összeütközik a hős ellenével, fáradtságát, vitézségét siker koronázza; hiányzik a bűnbe esés és bűnhődés, mert az eposzi hős, habár sorsában tragikum rejlik is, nem esik bűnbe és így nem is bűnhődhetik úgy.
A drámának a tragikumon kívül kiváló eleme a három egység: a hely, idő és tárgy egysége, melyek közül csak a tárgy egysége a fő; ha a többi is okvetlen szükséges lenne, csak korlátozná a dráma természetes menetét. Az eposzban szintén a tárgy egysége kívánatos. A mű ezen egységességét három részre oszthatjuk mindkettőnél, ú. m.: bevezetésre, tárgyalás és befejezésre. A drámában ez a három is több részére oszlik, ú. m.: a bevezetés: expositióra és megindító jelenetre; a tárgyalás: fokozásra, magaslatra és fordulatra; a befejezés: megakasztó jelentre, kibonyolításra és esetleg bűnhődésre. Ezen részek mindenike szigorú szabályokhoz van kötve és a költ nem mellőzheti egyiket sem, mert mindeniknek oly fontos szerepe van a drámában, hogy mellőzve bármelyik is lényeges hibát ejtene a mű tökéletességén. Az eposz énekekre oszlik, mégpedig annyira, ahány főbb mozzanat különböztethető meg a műben; a dráma pedig annyi felvonásra, ahányszor a színtér változik; de még ez nem tökéletes irányadók, vannak több felvonással egy színterű drámák is, hanem tekintetbe veszik a drámai cselekmény öt különböző nemét: az expositióit, fokozást, magaslatot, fordulatot és kibonyolítást, miért is a felvonások száma rendesen öt, míg a jelenetek számát a személyek váltakozása határozza meg. Ezen sorrendjét a részeknek köteles az író megtartani, egyiket a másikkal fel nem cserélheti, sem belőlök ki nem hagyhat mert az események ezen sorrendje igen fontos. Minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, minden cselekedetnek megvan a maga természetes oka; mindenki úgy beszél, ahogy érez, amilyen a lelkiállapota.
A cselekvény menetének meg a hatás kedvéért nem szabad titokzatosnak lennie. Ügyelnie kell a szerzőnek, hogy személyével olyat ne mondasson, mi ellenkezik jellemével. A szerkezeten alapul az is, hogy a beszéd közben tetteket találunk, melyek mintegy érvényre juttatják a puszta szót. A személyek szavaiból tudjuk meg az előzményeket, a felvonások közök eseményeit, szóval mindazt, mi a színpadon kívül történik, de legfőbb a hős tragikuma. Mindezek oly tulajdonságai, szabályai és követelményei a drámának, melyek kiállották az idő tűzpróbáját és ma sem engednek jogaikból. Ha ezeket megveti az író, a műben nem a hőst éri a bűnhődés, hanem a hős tragikum hiánya magát a művet sodorja tragikus bűnbe. A eposznál az invokáció nem okvetlen szükséges; a beszéd és elbeszélés folyama szabadabb; az események pontos sorrendjét nem veszik szigorúan.
A különböző tettek különböző jellemekből erednek. Legnehezebb feladata a költőnek ezen jellemeket megalkotni, azaz jellemezni. A jellemzés akkor jó, ha a felhozott tulajdonságokról lényének egész mivoltában megismerjük az illetőt, ha a jellem és egyéni szabad akartból eredő tettek, szavak, nem ellenkeznek egymással, azaz ha nem ellentétesek. A jellemek festését a költő többféle módon teheti; van: reális ideális és tipikus jellemzés, melyek közül azt választja, mely legjobban megfelel céljának. A drámában is, az eposzban is megtaláljuk mind a hármat, csak az alsóbb és felsőbb rangú szereplőkre való alkalmazásánál van különbség. A dráma főszemélyei rendesen realisztikus jelleműek, azaz ismerjük őket tetőtől talpig, minden ízökben; mégpedig azért realisztikusak, mert a dráma a valóságot, a hamisítatlan életet, az örök emberit tünteti fel és ezt csak valódi emberekkel érheti el.
A dráma inkább eszünkhöz szól, mintsem képzeletünkhöz; az észnek pedig az idealizmusnál jobban megfelel a realizmus. Hogy miért a főszereplők reálisak? Az a dolog természetéből folyik, t. i a főszereplőkkel legtöbbet találkozunk, legtöbbet látjuk tenni és körültük csoportosulnak az események szálai. Márpedig, ha valakivel sokszor találkozunk, könnyen nyílik alkalom, hogy főbb tulajdonságai mellett apróbb, lényegtelenebb vonásait is elleshessük. Az alsóbb rangúak jelleme leginkább ideális vagy tipikus, mégpedig azért, mert a költőnek nincs ideje, hogy ezeket is minden oldalról bemutassa, hogy jellemüknek legparányibb részét is megvilágítsa, nem is volna értelme sem, mert ezek iránt nem érdeklődünk annyira, mint a főbbek iránt, ezért elég, ha csak főbb fonásaikról ismerjük őket.
Az eposzban éppen ellenkezőleg találjuk; ott a főhősök jelleme ideális vagy ritkán tipikus, az alsóbb rendűek reális jelleműek. Az eposzi mű ugyanis képzeletünkre hat és a főhősök csak nagy, rendkívüli dolgokat visznek véghez, melyeket apró, reális vonásokkal nem lehetne feltüntetni. Ezenkívül nemcsak emberek szerepelnek, hanem földöntúli lények; Istenek, angyalok tündérek, manók, ördögök, boszorkányok; a levegőt hétfejű sárkányok szeldelik; Ármány, Hadur egymással viaskodik. Ezeket ész nem, csak képzelet foghatja be; realizmus nem, csak idealizmus jellemezheti. Ezen csodálatos, képzelt, idealizált lények komoly méltóságával, a hétköznapin túlemelkedő rendkívüliségével merően ellenkeznék a közönséges, reális élet apró jellemvonása. Míg az alsóbb rendű személyek az eposzban is könnyebb, közönségesebb munkát végeznek, olyat, mely az életben is közönséges és így az ily emberekre jobban illeszthető a reális jellem.
Láthatjuk tehát, hogy dráma és eposz között tetemes különbség van úgy szerkesztés, mint jellemzés tekintetében; láthatjuk, hogy a drámaíró inkább az ész embere, az eposzköltő pedig a képzeleté.

Bikfalvy József
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 39. szám, 1895. szept. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése