V. Farkas József: Él messze egy öreg asszony…

Mikor felcseng a kis harang
Estimára híva szépen,
Ott künn ül az öregasszony
Ima-könyvvel a kezében.
Tudja is az egész falu
Kiért száll az imádsága:
Van neki egy úri fia
Messze fényes palotába!…

Mikor felcseng a sok harang
A városban, estimára,
Valaki megrezzen félve
A legszebbik palotába.
Csak egy perczre… aztán hideg…
Indul, hogy parancsot osszon.
Eszébe se jut már néki:
Él messze egy öreg asszony!

Mikor leszáll a falura
Álomhozó csendes éjjel,
Odaröppen legelőször
Az asszonyhoz csendességgel.
Beszél néki jó fiáról
Mosolyt csalva az ajkára.
Valaki meg nem alhatik
Messze fényes palotába!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 20. szám, 1900. febr. 11.

Szalay Károly (1859-1938): Tóparton

Megállok néha alkonyatkor
A tó vizénél s hallgatom,
Mint zizzen a nád az esti szélben
S kél halk moraj zsongó habon.

Így kél szivemben szunnyadó vágy,
Minek nevet nem adhatok;
S míg fogva tart bűvös igézet,
Szorongó szivvel hallgatok.

A míg künn a zsongás csendre válik
s elhallgatnak nádak s habok,
Mire vágyamnak szárnya támad:
Szivemben rég vihar zajog.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 19. szám, 1900. febr. 4.

Szalay Károly (1859-1938): A Tisza forrásánál

Hol föld anyánk ős méhiből kitörsz,
Álltam fejednél, nagy, magyar folyó.
Bérczóriás szirtes keblére hullt
Könycsepp gyanánt fakaszt az Alkotó;
Kristályhabod lágyan zsongó vizét
Merengve nézi tétova szemem
S ajkamra jő, mint jóleső sohaj:
Mily tiszta vagy, én édes Istenem!

Sziklákon át rohansz; völgyön, hegyen
S rónák ölén, míg rád mosolyg az ég;
Kaczéron nézi benned csillagát
S fényes napját a megmérhetlen ég.
S dús partidon egy nemzet szíve ver
S az ősi nyelv szaván búsong a dal
S féket veszítve gátat hogyha törsz,
Haragvó lelke zúg hullámiddal.

Ott halsz meg is, hol sírunk domborúl.
E szent haza bölcsőd s sírod velünk,
Lombkoszorús Kárpátunk méhiből
Jókedviben fakaszta Istenünk.
S hűs habjaid varázsa úgy leköt,
Szomjúhozó ajk hogyha izlelé,
Hogy a ki tőled elszakadni vágy:
Talán a szive megszakad belé!

Buzogj, csevegj Tiszának élő feje!
Kristály vized arról beszél nekünk,
Hogy míg honunk szerelme tiszta, szent:
A fél világ se győzhet ellenünk!
S míg partidon Árpád emléke él
S édes anyánk nyelvén búsong a dal,
Mig egy magyar szív dobban e helyen:
Áldást a honra kér imáival.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 17. szám, 1900. jan. 21.

„Tudós nők”

    Benneteket, kedves ifjak, az iskola meg tanulmányaitok nagyban távol tartanak az élet ezernyi múlékony hullámverésétől, divatjától, jelszavától Jobbára nem is ösmeritek azokat, nemhogy foglalkoznátok velük és lelkesednétek rajtok. De a „szecesszió”-ról okvetlenül hallottatok már. Hallanotok kellett, hisz annyi és akkora zajt csapnak vele úton-útfélen, hogy az emberfiának, kinek füle dobja vagyon, tudomást kell róla szerezni. Beütött a szecesszió mindenüvé: szecessziósak a képek, szobrok, épületek, bútorok, a kezünk ügyébe eső mindennemű alkalmatosságok, szecessziós lesz maholnap a bölcső, melyben ringunk és a koporsó, melyben sírba tesznek. Szecessziósokká válnak az erkölcsök is és a társadalmi érintkezés módjai. Mi hát a szecesszió? A régi hagyományokkal való gyökeres szakítás, új műformák alkalmazása művészet és irodalom területén: ez a meghatározás jár szájról-szájra. Új! új! új! Harsogtatják lelkes hívei, a „beavatottak”; Új! új! új! Zúgja utánok a profán tömeg, mely lelkendezve kap a divat minden forgandóságán. És elfordulnak az emberek az örök-érvényesen bevált formáktól, az igazi széptől, fölcserélvén azt légből kapott bizarrságok, kuszaság és mesterkéltség egyvelegével. Mert az új.
    Pedig hát nem is új. A művelődés története bizonyítja, hogy koronkint az emberek elfordulnak a természetestől meg az igazi széptől. Mi nógatja őket erre? Az alkotó erőnek és ízlésnek túltengése-e, a mindenáron újságra való vágyakozás-e, a hetykeség-e vagy az unalom? Ezen indító okoknak egyike-e, vagy mindnyája? Nehéz és hosszadalmas volna ezt kifürkészni. Azért konstatáljuk mi csak az eredményt: a „szecessziót”. Melynek is csak a neve új, de maga a jelensége réges-régi. Az ifjúság, mely e hó 10-kén a Nemzeti Színházban végignézte Molière „Tudós nők"-nek előadását, a XVII. század francia szecessziójának képét láthatta szeme előtt életre kelni. Maga a darab ennek igazságos kritikája. És engem hatalmasan izgatott a gondolat: Vajha a mi ifjúságunk a „Tudós nők” tanulságát a mi napjaink egyes félszegségeire bírná fordítani, melyek az ő ízlését is rontogatják! Mert akkor annál jobban tisztelné, becsülné a szépet és jót, az irodalomban, művészetben és életben egyaránt.

*

    A XVII. század elején Franciaországon beütött a szecesszió, melynek korcshajtásai buján elárasztották az országot. Úgy hítták ezt a szecessziót, hogy „précieusité. A magyar »negédesség«, »kényeskedés« csak haloványan fordítják a fogalmat. Hívei azt mondták, ők meg akarják nemesíteni az erkölcsöket, szokásokat és a nyelvet. Igazában pedig a finomságot az affektáltságig, a választékosságot az émelyítő negélyezettségig vitték, mindenben a különöset hajszolták, számtalan badarságot találtak föl, légies, elvont fantazmákon, képtelen ötleteken töprenkedtek, udvariasságuk a nevetség határát érte el: íme, ez a hírhedt précieusité mivolta. Rambouillet asszony termeiből, a »szép elmék« gyülekező helyéből úgy sugárzott világgá a félszeg túlzások, mesterkéltség és hóbort összessége, mint egy óriási gyújtópontból. Az irodalom Scudéry kisasszonyt és Calprenédet uralta, érzékeny, se hossza, se vége regényeikkel. Légiószámra özönlöttek az ízetlenebbnél ízetlenebb, esetlennél esetlenebb költemények, szonettek, madrigálok, melyekről Molière Mizantrópja merészen kijelenti, hogy ezrüknél többre becsül egy igaz hangú, egyszerű népdalt.
    Magát a családi életet alaposan felforgatta a „negédes”-ek bolondsága. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés, varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. Becsületes, jámbor polgárokat megszáll az úrhatnámság ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Az udvar (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében) szigetként áll a „szecesszió” árja közepette, melyben nyakig dagaszt a polgárság és nemesség, egyes egymagában ad példát a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartására. Azért is kérdi a „Tudós nők”-ben Clitandertől a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
    Hát ezeket a félszegségeket gúnyolta ki Molière. Éles megfigyelő szeme, hatalmas komikai ereje, csípős gúnyja és szatirizáló képessége fölavatták erre a szerepre. Első támadásával napvilágra pattant, hogy sebre tapintott, de az is, hogy darázsrajt bolygatott meg. Kiállt ő, a vakmerő és szegény komédiás, a hatalmas „negédesek” olthatatlan gyűlölete elébe. A nevetségessé tétel szörnyen fáj és bosszúra sarkall. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kellett ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, szívós kitartással állotta a viadalt és sikerült is a „szecesszió”-t lehetetlenné tennie.
    Hadjáratának bevezető csatája a „Póruljárt negédesek” volt (Les précieuses ridicules), legfényesebb győzelme azonban a „Tudós nők".
    A „Póruljárt negédesek” mai szemmel nézve kevéssé kiváló, eléggé drasztikus alkotás, de hatása mégis leírhatatlan volt. „Bravó, Molière, ez az igazi vígjáték!” kiáltott föl a nézőtérről a színpadra egy lelkesedett úr. Mert a közönség meggyőződött, hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad; hogy az előttük mozgó alakok húsból-vérből és az ő körükből valók. Akkortájt mi sem lehetett valószínűbb, mint Magdának és Katónak históriája. A két falusi liba fejét megzavarja a kor félszeg iránya, ők is negédes szerepet akarnának játszani, kiadják hát kérőiknek, két derék úrnak az útját, mivelhogy nem negédesek. Az elutasított kérők bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz inasaikat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők. Mascarille marquisnak, Yodelet vicomtenak adja ki magát; ezek elforgatják a falusi libák fejét s már a kézfogó következnék, mikor ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieusök szégyenszemre felsültek, az egész világ oktalanságukon kacag.
    Ezen első vágás után jött az „öreg ágyú” a »Tudós nők.«
    Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Rambouilleték szalonjába, ekkor is derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménagezsal, kik közül kivált az első öntötte ki rá mérgét. A megsértett Molière felelete az 1671-ben megjelent „Tudós nők” volt. „Don Quijote” óta ily hatalmas szatírát nem látott a világ! Molière költői ereje e vígjátékban tetőzik: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol sem alkot oly tökéleteset, mint ebben a darabban. Nyoma nincs itt a komikai hatás közönséges eszközeinek, választékos finomság ömlik el az egész cselekvényen, mi sem folyik a helyzetből, minden a jellemekből. Mily érdekfeszítő elevenséggel és fordulatossággal zajlik le a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja között! A précieusité egy család boldogságának megrontására tör, sokat felforgat, de a végén csúfot kudarcot vall és mi teli tüdőből nevetünk felsülésén! Mily páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas bleu) testesül meg! Elkergeti Maris szolgálót, (ez Molière szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése, kinek a költő darabjait szokta felolvasni), mert parasztosan beszél,noha már harminc grammatikai leckét vett és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik! Méltó leánya anyjának Armande, aki gyalázza a házasságot, de bezzeg örömest hozzámenne Clitanderhez! Bélise a vénkisasszony komikus típusa, ki azt véli, hogy az egész világ őérte eped. Ez az alak azóta konvencionálissá lett a világot jelentő deszkákon. Kisfaludy Károly is Béliset mintázta a „Csalódások” Lucájában. Kacagtató figura a két „költő”: Trissotin, aki nem más, mint Cotin, és Vadius, Ménagenak édes mása. Különösen Cotint, aki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a tíz körmire Molière. Már neve (Trissotin) is annyit jelent, mint: háromszoros szamár. Azt a két ízetlen verset (Uránia hercegnő hidegleléséről és egy amarántszín hintóról), melyet a darabban elszaval, valósággal Cotin írta. A kicégérezésnek megadja a módját a költő azzal, hogy a két „szép elmét” irgalmatlanul összekapatja egymással Philaminte szalonjában, holott is mázsás gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez és végezetül Vadius elküldi a tudós nőkhöz ellenfele plágiumait.
    Szó, ami szó, Molière a nevetség fegyverével legyűrte kora ízlésének eltévelyedéseit és fonák szellemét. Hát a mi napjainknak mikor jő el Molière-je? Avagy mindannyian úszunk az árral?

Kemény Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.

Tamás bátya kunyhója (könyvismertetés)

 

    Ki nem olvasta a „TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJÁ”-t, a világirodalomnak egyik leghatásosabb regényét, mely ezelőtt félszázaddal bejárta a világot, minden nyelvre (magyarra is) lefordították, drámai feldolgozásban a színpadokon is hatást tett, s képben, rajzban sokféleképp megörökítették? Most ugyan már jórészt feledésbe ment, lázas hatása egészen elmúlt. De az öregek még jól emlékeznek rá, mily roppant benyomást tett, nem csak Amerikában, ahol a még akkor el nem törült rabszolgaság ellen a leghatalmasabban izgatott, hanem Európában is, ahol az érzékeny szívek könnyeikkel áztatták lapjait s eleven tollal rajzolt alakjai mélyen bevésődtek az emlékezetbe.
    Általános volt a hit akkor is, hogy e regény nem egészen költemény, s valami igaz tény szolgál alapjául. Valóban, volt is valami ebben, ha nem is oly értelemben, mint általánosan hitték.
    Egy Henson Jósiás nevű, rabszolga-néger szülőktől származott rabszolga, aki magát kiváltotta s pappá lett, akkoriban írta meg önéletrajzát. BEECHER-Stowe Henriette ezt elolvasta, fölkereste az írót, tőle egyet-mást hallott még a rabszolgaéletből, a négertartó ültetvényesek, felvigyázók és rabszolga-kereskedők kegyetlenségeiből; maga a Henson Jósiás nemes, komoly alakja is mélységesen megindította. S mint ez elemekből együttvéve írta aztán a „Tamás bátya kunyhója” című regényét, mely a rabszolga-életet s magának Tamás bátyának és családjának tragikus sorsát oly megragadó ecsettel festi, de teljességgel nem a Henson Jósiás életéből van véve, legfölebb egyes részletek, adomák, apró vonások vannak kölcsönözve részint a kiadott önéletrajzból, részint a Henson szóbeli előadásaiból. Mindamellett is általánosan elterjedt a vélemény, hogy a Beecher-Stowe asszony Tamás bátyjának nem más az előképe, vagy eredetije, mint éppen Henson Jósiás, a néger rabszolgából lett metodista lelkész.
    HENSON Maryland államban 1789. június 15-én született. Apját, a ki egy felügyelő bántalmazásai ellen védte nejét, iszonyú kínzások: száz korbácsütés, s fülénél fogva egy kapuhoz kiszegzés után arra ítélték, hogy családjától örökre szakíttassék el. El is hurcolták s más állam területére adták el; családja sohasem is látta többé. Így kezdődött a kis Jósiás élete. Anyja azonban vallásos nő volt, s őt jó erkölcsökben és nemes elvekben nevelte. Olvasni ugyan nem tudott, de amit elolvastak előtte, megtartá emlékezetében: a bibliát majdnem könyv nélkül tudta, s már fiatal korában prédikált rabszolgatársainak. Sok viszontagság s keserves szenvedések után összegyűjtött magának annyi pénzt, hogy megválthassa magát. Lefizette váltságdíját, 450 dollárt, de lelketlen gazdája, felhasználta azt, hogy olvasni nem tud, úgy írta szabadító levelébe, hogy csak egy részét fizette le váltságdíjának s még ezer dollárt kell fizetnie. E gazság azonban feloldozta Jósiást minden kötelezettség alól s családjával együtt Kanadába szökött. Itt keze munkájával kereste kenyerét, gyermekeit iskolába járatta, s öreg korára maga is megtanult olvasni egyik fiától és azontúl egészen a lelkészi pályára szentelte magát.
    Ekkoriban már a négerek felszabadítása s a rabszolgaság eltörlése minden derék ember jelszava volt Amerikában. Csak a déli államokban voltak még ellenségei az eszmének. Szövetségek alakultak e célból; Henson is a szövetség tagja lett, több ízben beutazta a rabszolgatartó államokat, enyhítni szerencsétlen testvérei sorsán, prédikált s izgatott a felszabadítás érdekében. A diadalt végre is fegyverrel kellett kivívni; az Egyesült Államok déli államai feltámadtak a rabszolgaság eltörlését kimondó törvényhozás ellen, de legyőzettek s Henson Jósiás megérhette, hogy az amerikai nagy köztársaságban nincs többé rabszolga.
    Európában háromszor utazott. Legutóbb 1877-ben; s oly nagy tiszteletben részesült, hogy az angol királynő is látni kívánta, s el is fogadta windsori palotájában. 

-á-r-

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.

Varga Bálint (1856-1943): Az eb

Egy köztér ékességeül
Valamelyik lánglelkű poétának
díszes emléket állítának.

A sok komondor oda gyűl,
Fogat csikorgat, megugatja:
„Lopás volt minden jó falatja!”
„Megmart minden járókelőt!”
„Én vért ontani láttam őt!”

Egy „keleti bölcs” arra téved,
- Ki állatok nyelvéhez ért, -
S mert rágalom fulánkja sért,
Leczkézteti az ádáz népet:

„Tévedtek! Ez egy »jó lélek« vala,
Honáért élvén csak, éhen hala;
Kárt nem tett soha senkiben;
Nagy lelke kincsét milliókra
Önzetlenül, csak boldogítva szórta;
Még csontja is szeliden, szendén
Rejtett magány árnyékos enyhén
Békén pihen!”

„Nem, nem lehet!
Ki nagy volt, sokat ehetett,
Rabolhatott, dőzsölhetett,
s ha módja volt, tevé is, elhihetd!”

Beszélhetsz a rágalmazó kutyának!
Kuvasz-kedéllyel, ésszel
Mindenkit magafélének képzel,
Minden nemesnek, nagynak neki támad!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.

Miklós Elemér (1882-1954): Igazság

Élt egyszer egy tudós, ki bár sokat látott,
Egyet sohsem látott még: az igazságot.
Feltette magában, az lesz feladatja,
Hogy az igazságot bárhol felkutatja;
És ha megtalálta, rámutat majd: „Tessék,
Ím itt az igazság, másutt ne keressék!”

Elindult útjára. Mindjárt, hogy szétnézett,
Előtte tündöklött a csodás természet,
A csillagok ezre, fénye a jó napnak,
Melytől fák, virágok életerőt kapnak,
Az az örök rend, mit nem zavar meg semmi,
Mert ez így van, volt, lesz, ennek így kell lenni!
A mint ezt meglátta, tüstént felkiáltott:
2Megtaláltam már az örök igazságot!
Te vagy az, természet! Imádlak örökre!”
De ím vad szél száguld a légben, dörögve
Bősz vihar közeleg s mint a sötét bánat,
A fényes nap helyén felhőtábor támad,
Mely a tiszta eget szépen betakarja,
Hogy ne ártson annak zivatar haragja.

Vad mennydörgés dördül, fényes villám csattan,
Dől a zápor… S már a másik pillanatban
Újra csend van. Minden ép olyan mint régen,
Aranyos szivárvány tündöklik az égen!…
Csak egy bokor mellől hallszik síró ének,
Majd megszakad szíve kicsiny fülmilének.
Fészkét a bősz vihar szétszórta, leverte,
Halott kicsinyei szétszórva, leverve,
Nincsenek, hogy őt víg dallal fogadhassák.
Felsóhajt a tudós: „Itt nincs az igazság!”
S egy bús csalódással újra gazdagabban,
Tovább megy kutatni. Vágya olthatatlan!

Szorgos tanulásban töltött napot, éjet,
Minden bölcsészeti eszmében elmélyedt;
De hiába akart hinni szegény nékik
És hiába tanult annyi könyvet végig.
Látva, hogy ez védi azt, mit másik támad,
érezte, agyában vad zürzavar támad,
Ismerte az egész tudományvilágot,
Csak egyest nem talált: azt a mire vágyott!
Lelke meghasonlott, ki is fáradt teste,
De az igazságot még egyre kereste!

Fagyos, téli estén az utczán bolyongott,
- Régi ábrándja még most sem hagyott nyugtot. -
Látta, hogy megdőlve egy utczaszegletnek
Gubbaszt egy halovány, sápadt arczu gyermek.
Hozzá megy. „Hol lakol?” „Szállásom, az nincsen!
Árva gyerek vagyok. Gondozóm az Isten!”
Szemei csillogtak, könny látszott azokban.
Érezte a tudós, hogy szive megdobban.
Fogta a kis árvát, magával vezette,
Örökbe fogadta, őrködött felette,
Lelkébe sok szép és nemes magot vetett.

… És szálltak az évek, szálltak fejük felett,
Férfi lett a gyermek, van már kis családja,
Puha meleg fészek; örül a ki látja.
Az öreg tudós is itt talált nyugalmat.
S míg a kandallóban víg lángok tánczolnak,
Mélázva meséli, hogy rég mire vágyott:
Megtalálni a nagy, örök igazságot!
„Kedves gyermekeim”, szól s hangja megrezdül,
Ragyogó könny csillog szemein keresztül,
„Most már megtaláltam, ölelve titeket,
Mert nincs több igazság, csak a szent szeretet!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 15. szám, 1900. jan. 7.

Oláh Gábor (1881-1942): A hazaáruló özvegye

I.
„Simúlj kebelemre én édes fiacskám,
Nem messze a falu, elérjük lassacskán.
Jó lelkek tanyáján pihenőre szállva
Megpihensz, megnyugszol apátlan kis árva.”

„Jaj be nagyon fázom… takargass be jobban.
Nézd csak, a szívem már alig-alig dobban…”

„Szőke fürtös fejed hajtsd ide vállamra,
Szederjes ajkadat tegyed ajakamra.
Hervatag testedbe életet lehellek. -
Nem, te nem halhatsz meg!… Isten úgy nem ver meg.”

„Be nehéz a szemem… lezárja az álom…
Mikor aluszom már csendes, puha ágyon?…”

„Csak egy cseppet várj még, kis beteg gyermekem,
Fedél alatt leszünk, - ágyadat megvetem…
Fehér szárnyú angyal őrködik feletted. -
Jaj, csak te ne hagyj el, ha anyád szereted!”

„… Látom azt az angyalt – mintha erre szállna,
Nem fehér, nem fehér, - fekete a szárnya…”

„… Ébredj, mosolyogj hát, kis kezes bárányom!
Pihenhetsz már… pihenj e puha kis ágyon.
Tedd össze kacsóid imádkozzál szépen. -
Három angyal vigyáz feletted az égben.”

Mosolyog az árva, - de nem ébred többé,
Felszállott az Urnak angyalai közé…

II.
„… Tizenhat éve már, hogy özvegyen élek,
Csak hálni jár belém azóta a lélek.
Hátralévő időm perczenkint számlálom,
A múlt, a jövendő – egy homályos álom. -

Volt nekem jó férjem, deli, vitéz ember,
Szerettem hitvesi igaz szerelemmel.
- Hazaáruló lett! Istentelen, csalfa…
Nejét, kicsi fiát hitlenül megcsalta.

… Szegény kicsi árvám! Hát te mért mentél el?
Vártalak sokáig a tavasz jöttével,
Kérdeztem a fecskét, a nyíló virágot:
Nem jöttél-e vissza! – de egyik se látott.

Vad virágok nyilnak kicsiny sírod felett,
Ültette, ápolja a tavasz, kikelet.
Én titeket már csak megöntözni járok
fiam porából nőtt tarka vad virágok!

… Könyűim elsírtam, gyámoltalan lettem, -
Nincsen már örömöm e földi életben.
Hazaárulónak özvegyévé lenni! -
Óh ezt a nagy átkot nem mossa le semmi!

Mennybéli Istenem! Tekints valahára
Szegény gyermekednek keserves bajára. -
Szánd meg őt végtére, vedd magadhoz, vedd fel,
Megküzdött, leszámolt a földi élettel…”

III.
El-eljár az özvegy kis fia sirjához,
Azon az oltáron még mindennap áldoz.
Szürkülő fürtivel játszik az enyhe szél,
Régen múlt időkről, szebb napokról beszél…

Megzörren a bokor, - az özvegy felretten,
Álomnak gondolja, a mit lát imetten.
Rongyos, öreg koldus tántorog feléje,
Zokogva borúl le a sír keresztjére:

„Eljöttem sírodhoz, árva fiam, lelkem,
Áldom Istenemet, hogy végre megleltem.
A lelkiismeret eddig űzött, hajtott, -
Jó puha a sírod, megpihenek majd ott.”

Az özvegy csak bámul, csak néz merőn rája,
Ajka meg-megrándul, reszket szempillája.
Egyet lép előre – ő volna? – de – mégsem -
Aztán – reáborul: „Férjem, szegény férjem!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évad 14. szám, 1899. dec. 31.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Karácsony

 

Karácsony ünnepe,
Jer, borulj ránk szépen,
Szülj édes ihletést,
Boldog ünnepelést
Mindnyájunk szivében.

Borulj ránk, borul ránk
Szeretet világa,
Hintegess sugárt a
Kunyhók ablakára,
Márvány palotákra!

Ó, hogy egyként, együtt
Ünnepeljenek meg,
Szülője az áldó,
Világot megváltó
Örök szeretetnek!

Född be a didergő
Ruhátalanságát,
Hű testvéri részként:
Boritsd rá a részvét
Aranyos palástját.

Önts hitet, bizalmat
Az árva szivébe,
S könyje lepergését
Fesd oda intéskép
A gazdag elébe.

Hogy a kit megáldott
Mind  a két kezével
A jóságos Isten:
Mást ő is segitsen
Az egyik kezével?

Adván a szegénynek
Háza ereszében,
Enyhelyet, kenyeret,
Ama ma született
Megváltó nevében.

Borulj ránk, borulj ránk
Szeretet világa,
Hintegess sugárt a
Kunyhók ablakára,
S márvány palotákra!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 13. szám, 1899. dec. 24.

Nógrády László (1871–1939): Tél a faluban

Élesdy István festménye

forrás:  https://www.mutualart.com/Artwork/Teli-falu/013A5B0947FFA025

    Már déli harangszó után van, mégis elég erősen süt a nap. Az ereszekről a hosszú csuporkák leszakadoztak s a házak előtt álló fák vékonyabb gallyairól is leolvadt a hó. Itt-ott a dombosabb helyekről lefelé apró vékony erecskék folynak, mind oda siet a falu közepén hallga patakba.
    Mert a patak most igen hallgat, be van fagyva erősen. Hosszú csúszkáló helyek vannak a sima jégen, amelyen piros kép gyereksereg iringál, kiabál. Néhol-néhol fel van vágva a jég, itt meg az anyaludak fürödnek, nekik jó a hideg víz; vagy asszonyok mosnak, nagy zajt csapva a sulykok paskolásával.
    De a verőfény nem sokáig tart. A nap hirtelen kiadja minden tüzét-sugarát, aztán maga is pihenni tér.
    Nem olyan királyi most búcsúzása, mint nyáron, mikor előbb rózsaszín felhőket küld aluvó helyére, aztán aranyos ragyogó porral szórja e az eget, ormot, hegyet és völgyet, maga is felöltözködik tűzbíbor köntösbe és ellépetve maga előtt egy pár kósza felhőcskét, végigtekint királyi ragyogó szemével a földön és aztán mint egy szikra eltűnik. Most, mikorára a földperemhez ér, elfogy minden fénye, szomorúan megy le, szegényesen, csak úgy bújva.
    Amint áldozni készül a nap, a falu megélénkül. A nagy gémeskutak nyikorogva hajlonganak a nehéz vederrel le-el, míg a hosszú, széles vályú meg nem telik vízzel, mert ilyenkor van az itatás. Innen is, onnan is jönnek ugrálva a jól tartott állatok s ápolóik jókedvűen kiabálnak át a harmadik szomszédba is, dicsérve étkes voltukat. Ez már régi szokás.
    Az udvarokon itt-ott settenkedve menő gyerekeket látni, akik a kerítés, vagy a kert valamely helyére vigyáznak figyelmesen.
    Ezek a cinkefogó kis gonoszok. Tököt vájnak ki s olyan ördöngös módon csinálják bejáratát, hogy a szegény cinke még lent sincs a tök fenekén, máris fogoly… Kedves gyermekkor, ennek minden időszak meghozza örömét: tavasz fütyülő sípját, nyár az ezer játékkal csalogató erdőt, mezőt; ősz, tél más-más mulatságát. A kertbe kitett üres tökök bekerülnek ismét a lóca alá, hogy másnap ismét használni lehessen. Ez alatt mindig jobban és jobban kezd esteledni, a zúzmarával borított fák koronája a kertekben, összeolvasztva ágaikat a homály, úgy tűnik fel, mint a föld fölé feszített fehér lepel. Az alacsony sövénykerítéseket megnöveli a fehérség s különös kacskaringókban látszanak elfutni a házak előtt.
    A patakból gyönge csobogás hallatszik s egy lúd kétségbeesett kiabálása, ki soká elmaradt a vízben. A hegyekről nem ereszkedik le köd, tisztán emelkednek fel, élesen látszik sötétlő gerincük cikk-cakkja az acélszínű égen.
    Néhány csillag jön fel, ezek is oly lassan; szórványosan messze állanak egymástól s csak alig-alig vetnek lángot. Hiába keresem a nyári csillagokkal hímes ég mezejét, ez a mező nincs! Hideg szelével a tél odafújt a fényes lángok közé s kioltott közülök sokat, sokat. A mezők virágai elhervadtak, s kialudtak az ég csillagai. 
- Huss! Valami sietve csapott le; szegény éjjeli bagoly volt, élelemért jött, de nemigen talál, mert a szárnyad denevérek ilyenkor biztos helyre húzódva alszanak.
    Lassan-lassan felcsillannak a ház ablakai is, két sorban egymással erős farkasszemet néznek a tűzszemek. Kis idő múlva, hogy elhangzott az estvéli, jókedvű csapatok mennek hosszú guzsalyokkal a túlsó oldalra, a szomszédba, erre-arra. Ezek a fonóhelyekre sietnek, ahol édes mesebeszéd üti el az álmot, teszi acélossá a fonalát, bőségessé a munkát.    
    A falu csendes lesz, sok ház sötét, egy-két kutya kuncsorog föl-le a sövények mellett, el-elvakkantja magát csupa szokásból. Néha ki-kihangzik a világos házak egyikéből, másikából a jóízű kacagás, bizonyára a mesemondó nyelve csúszott valami nagyon tréfás dologra.
    Úgy éjfél felé elborul lassan az ég, előbb csak vékony fátyol húzódik rá, aztán a vékony fátyolból felhő, szürke felhő lesz, melyből lassan szitálódik a hó, majd sűrűbben esik, úgy, hogy reggelre nyoma sincs a kis faluban az útnak, egy nagy fehérség lesz minden!…

Forrás: Tanulók Lapja 7. év., 12. szám, 1899. dec. 17.

Vörösmarty „Szép Ilonká”-jának jellemei

 

    A tragikum alapja rendesen a bűn; egy oly kiváló ember bűne, aki épp kiválóságánál fogva azt hiszi, hogy ő a fönnálló társadalmi felfogással, szokásokkal és az általános emberi törvényekkel szembeszállhat, s ezek ellenére saját akaratát érvényesítheti. Elbukik s bukása szánalmat kelt; de a szánalom nyomába lép a megnyugvás érzete. S ha még a bűn is, ha kiválósággal párosul, szánalmat kell bennünk, mennyivel inkább szánjuk azt, aki tévedés áldozata, akit mások sodornak bukásba!
    Szánalmunkat nem enyhíti a megnyugvás, sőt ha gondolkozunk az ilyen szerencsétlen áldozatok sorsán, elkeseredünk és vádoljuk a sors igazságtalanságát.
    Az életnek egy ily elszomorító, jelenségét tünteti fel Vörösmarty „Szép Ilonka” című elbeszélésben, melyet kisebb művei között a legjobbnak tartanak a szerkezet művészi volta és a cselekvést mozgató jellemek erős rajza miatt. A gondolkozni szerető embert különösen ez utóbbi ragadja meg; hisz oly változatos jellemek képezik e kis tragédia alapját.
    A mű fő alakja: Mátyás király, az öreg Peterdi és unokája, Ilonka.
    Mátyás királysága mellett középkori lovag is, a kalandot nem vetette meg, s amint a Vértes belsejében egy lepke után szaladgáló leányt lát, megfeledkezik a vadászatról s „hévvel a lány nyomdokán halad”. De mint a költő is sejteni engedi, nem mai értelemben vett kalandot hajhász, hanem „tündér kedvtelést” keres, mint a leányka a pillangó űzésben. Ezt az is mutatja, hogy megjelenik az ősz Peterdi házában, hol felséges elveit gyönyörűen hangoztatja pohárköszöntőjében: „Addig éljen míg a honnak él” – „Egy király sem inkább, mint hitetlen; nyűg a népen a rossz s tehetetlen”.
    Jól érzi magát Peterdi társaságában, de a kürt hívó szavának elhangzása után „semmi szóra, semmi biztatásra nem marad”, nyájasan búcsút vesz, sőt, hogy örömet, meglepetést szerezzen vendéglátóinak, meghívja őket Budára, Mátyás udvarába. Hogy ragyogó,nemes tulajdonságai megsebzik az Ilonka szívét, s hogy távozása után a csendes ház békés nyugalmát felveri a szerelem hatalma, azért őt hibáztatni nem lehet: akaratlanul lett e szomorú tragédia oka s bizonyára bécsi győzelme után nagy búbánatot okozott neki a szeretet által összefűzött két szív kimúlta.
    Az elmondottakból kitűnik, hogy embertársai iránt kegyes, szeret másoknak örömet, meglepetést szerezni, az uralkodók kötelességéről magasztos elvei vannak, lelkiismeretes annyira, hogy, ha akaratlanul lett is szerencsétlenség okozója, az bántotta őt.
    Az ősz Peterdi szintén hozzá hasonló nemes jellem.
    Mint a kit Isten szeret, erőt adott neki, hogy hazaszeretetét és vitézségét a harctéren kimutassa, s aztán erejét vesztve, agg korában támaszul kis unokáját, a szép Ilonkát rendelte melléje.  S az unokája iránt érzett, hálával vegyült ragaszkodás és szeretet érzete tölti el szívét, amely Ilonkájához oly erős kapoccsal fűzi, hogy a halálát nem éli túl.
    Szeretet gyűlölettel lakozhatik egy szívben, miért ne lakozhatnék szeretettel? Az ősz Peterdi szívét unokája iránti szeretetén kívül a magyarság s a haza nagyjai iránt érzett őszinte tiszteletet tölti be. Nándorfehérvárnál bőven hullatta vérét hazájáért s ha e szép napokra gondol, tehetetlenségében könny tolul szemébe s nem állhatja meg, hogy hálát ne adjon Istennek, hogy a magyar nemzetet nagy férfiakkal áldotta meg, amilyen Mátyás, a dicső emlékezetű Hunyadi fia. S jó magyar szokás szerint poharat emel Mátyásra s amikor az idegen nem akar poharat üríteni, bár vendégszerető, megfeddi az ifjút Hogy Mátyást. Mennyire bálványozza, az a jelenet mutatja, mikor Budán van munkájával s Mátyásban a vadászt felismeri. Bár agyán átcikázik, hogy mennyit fog szenvedni unokája, a sajnálat érzését egy pillanatra elnyomja az öröm, s lelkesülve kiáltja: „A király az: áldás életére!”
    Mindezekből kitűnik, hogy Peterdi az igazi magyar férfi főbb jellemző tulajdonságait, önfeláldozó hazaszeretetet, vitézséget, a király iránt való tiszteletet és hűséget, a hamisítatlan vendégszeretetet, mind egyesíti magánban.
    A legszebb, legmeghatóbb azonban az Ilonka alakja, akinek a szép jelző nemcsak külsejére, hanem lelkére is ráillik. S ártatlansága, kedvessége, szótlan szenvedése s hervadása nagyon ösztönöz, hogy Mátyást elítéljük.
    Nagyatyjának hű ápolója, s egyedüli támasza vénségében. A tiszta szívű öreg s az erőd tanította, nevelte; az volt világa. Boldog volt, ha nagyatyja ajkára, gondoskodásával és vidámságával mosolyt deríthetett, s boldog volt, ha az erdőben bolyonghatott, s órákig hallgathatta a madárdalt, vagy kergethette a tarka lepkéket. S talán boldogsága csak ebből állott. Hisz az emberekről csak nagyatyja elbeszéléseiből tudhatott valamit; de hogy azok rosszak is lehetnek, arról talán fogalma sem volt. De azért lehettek ábrándképek s voltak is. Amikor a vadásszal találkozik, előbb megijed; de mintha ábrándképével találkoznék, egyszerre barátságos lesz s házukba vezeti az idegent.
    S valószínűleg azért lopózik szívébe oly hamar a vadász képe, ámbár nem lehet tagadni, hogy nagy része van ebben a vadász Mátyás nemes, ragyogó tulajdonságainak is. Mint nyílt szívű, egyszerű lányka, - nem palástolja vonzalmát az idegenhez, s esdekelve hívja, hogy újra látogasson el hozzájuk.
     A magány kedves ábrándozásának s őt mind jobban hatalmába keríti az érzelem s bizonnyal sokáig kérte, unszolta a konzervatív öreget, míg rávette, hogy Budára menjenek. De az ábrándozás közben kiszínezett viszontlátás rá nézve fájdalmat hozott, melyet kedves erdejében szó nélkül, néma megadással tűrt, míg a halál megkönyörült az ártatlan szenvedésein.
    Olyan volt élete, mint a virágé, amelyet az ősz hideg szele, a bánat elhervasztott.    
    Milyen nemes három jellem egymásra hatása készíti e tragédiát. Semmi bűn, semmi vétség, s mégis két ártatlan szenvedése és halála a büntetés, hogy e fölött egy harmadik keseregjen. Talán a túlságos ártatlanság is lehet tragikum alapja? Vagy talán kárpótlást nyújt nekik szenvedésükért a könny, amelyet mindnyájan hullattunk, mikor e kedves elbeszélést elolvastuk? És ha valóban mindenkire oly hatással volna, mint amilyennek rám volt, akkor az ártatlanság bukásában is jót tesz az emberiséggel.

Gyárfás Pál

Forrás:Tanulók Lapja 7. évf, 12. szám, 1899. dec. 17.

Vörösmarty Mihály ifjúsága

    Az ifjúkorban szerzett erős lelki benyomások, jellemvonások és érzések egész életünkben megmaradnak. Vörösmartynál is észlelhetjük ezt; kiváló jellemvonásai ugyanazok maradnak mindvégig, első boldogtalanságának keserű emlékét sohasem veszti el, búskomorsága mindég árnyék gyanánt kíséri vidámságát.
    Egészben 17 éves Vörösmarty, midőn már így szólal meg egyik költeményében:

Csak te szép reménység
Csak te légy velem.
Köss az ifjúságnak
Égi szárnyakat!

    Mi indíthatta Vörösmartyt arra, hogy ily érzelmeket hangoztasson? Hisz még székesfehérvári deák, kinek még alig volt fogalma az élet nehéz küzdelmeiről és máris rémképnek tekinti jövőjét.
    Midőn azt írja, hogy „köss az ifjúságnak égi szárnyakat”, ezt kéri, hogy adjon az ifjúságának szerencsét, pedig éppen nem szerencse vagy nyugodalmas jövő várt reá, mert az égi szárnyakon valóban elszállt ifjúságának gondtalansága. Az ő tavasza nem derűs, tele volt az búval és fájó érzéssel. Küzdenie kellett a mindennapi kenyérért, mert midőn legjobban reászorult a szülői támaszra, atyja megbetegszik és nemsokára meghal.
    99 éve múlt, hogy Vörösmarty született. A költői lelkű Csábi Anna volt édesanyja, kinek nemcsak cselekedetei, de érzelmei is legnemesebbek. Vörösmarty lírája első akkordjaiban megcsendült költői vágyakat, az érzések mélységét édesanyjától örökölte. Aki még mit fiatal leánykát ismerték, mint Hunkár Antal, úgy emlékeznek meg róla, hogy a fekete szemű, hollóhajú lányka, mindig ösmeretlen népdalokat énekelt és a meglevőkbe újabb és újabb fordulatokat szőtt. De mikor anya lett, nem hallotta már többé senki sem dalait, mert csak kis fia bölcsője fölött énekelte azokat. A kis Vörösmarty Mihály minden este édesanyja csengő dalai mellett aludt el. A boldog anyát később a gazdasszonyi kötelességei annyira elfoglalták, hogy többé nem foglalkozhatott dalaival.
    Határtalan jósága nem volt oly múló, mint költői hajlama. A vidék összes betegei hozzá sereglettek, a testi betegeken orvossággal segített s a lelki betegeken jóságos szavaival. Már kora reggel ott várták az úriház tornácán a betegei.
    Megfordult azonban a kocka s ő is elszegényedett, akkor meg utolsó vagyonát, „Rózsás-kertjét”, kedves imádságos könyvét is megfelezi a kéregető szegény szomszéd asszonnyal.
    Fia meg is emlékszik ezen megható cselekedetéről és szép költeményében így jellemzi legszebbem anyját e rövid sorocskában:

„Ha neki van, másnak is jut.”

    Vörösmarty nem pajkos, hanem magába vonult s csendes gyermek volt. Ezen lelki mélységet és komolyságot atyjától örökölte, ki mindég gondolataiba merült. Ha itt-ott feloldotta nyelvét a bizalmas társaság, akkor megszólalt szíve hangja s kitárta búját, hogy mily siralmat a haza sorsa.
    Némelyek ósdinak jellemezhetnék, mert midőn fiai arra kérték, hogy szabasson nekik új divatú pantalont és kabátot, atyjuk azt felelte: míg én nálam vagytok, addig magyar ruhába fogtok járni, mert a ruha alatt szív lakik. Ezzel azt gondolta, hogy esetleg így lassan-lassan a változó ruhával érzésük is megváltozhatnék.
    János az ő atyjától kevesebb erélyes gondolkodást és anyjától több vidámságot örökölt. Mihály ellenben atyja szigorú jellemét s édesanyja költői természetét egyesítette már kora ifjúságában.
    Midőn Székesfehérvárra jönnek, Mihály preceptoroskodással tölti el szabad óráit, pedig még ekkor nem szorult reá, János öccse azonban folyton hancúrozott. A vakációkat rendesen otthon töltötték.  Midőn első évben hazaérkeztek, atyjok alig várhatta őket, már messziről eléjük kiáltott, de nem holmi dédelgetést, hanem e szavakat:
„Miska fiam, hányadik vagy?” és aztán: „Hát te János?” Mihály minden évben ugyanazt felelte: „Első, atyám!” János eleinte 5, s azután 20 és 25-dik is lett.
    Atyjuk azonban nem bosszankodott sokat azon, hogy János nem tanult, azt hajtogatta, Mihály mindég megél a tudományából, Jánosból pedig jó gazda lehet.
    A nyári vakációk alatt segítettek a gazdaságban. Mihály latin klasszikusával ment az aratásra, valamelyik fa alá ült s olvasgatott, ha kifáradtak a munkások, nem buzdította őket, mint öccse, kivel emiatt sűrűn civakodott, hanem maga mellé ültette a parasztokat s elbeszélgetett velük, egy-egy jó adományért vagy ötletért jó falat járt. Ezen jellemvonása egész életén át megmaradt. Midőn már koszorús költő volt, barátai közé sorolta Zoffcsák asztalos-mestert és Szijj gépészt. Nem szerette a finnyás társaságot, hol sokat adtak az etikettre. Ha megjelent Fáy András mulatságán, ő távozott el legelőször. Nyáron sokszor kirándult, de ha a társaságban csak valakit is nem szívelt, akkor egyedül ballagott gondolataiban elmerülve.
    János iskolái végeztével csakugyan gazda lett. Mihály Pestre jött, hogy tovább folytathassa tanulmányait. Anyagi gondjaihoz járult még azon tudat is, hogy anyja nehéz anyagi gondok között boldogtalan. Ő, kinek lelke a legkisebb megrázkódtatást annyira megfájlalta, hogy ne jajdult volna fel akkor, midőn szeretett édesanyja szenvedett!
    Míg anyja a szegények szívét gyógyítgatta jóságos szavaival, addig fia őt vigasztalta. Nem akadt kívánsága, melyet megtagadott volna tőle, midőn később teljesen elszegényedett és szőllejébe kívánkozott vissza, a két idősebb testvér, Mihály és János véres verejtékük árán visszavásárolták azt.
    Pesten már reá volt szorulva a házi tanítóságra. Szerencséjére a Perczel-családhoz került, hol be is fejezte tanulmányait. A Perczel-család Bonyhádon, Tolna-megyében lakott s itt élvezhette a pusztai életet, felvidult újra szívében az édes otthon emléke.
    Sűrűn járt vadászni, de sohasem hozott haza vadat. Hogy is hozott volna, hisz a fegyvert le se vette válláról, hanem elmélyedve bebarangolta a füzest és a bozótot, gondolataival szemben mindég messze otthonában járt.
    Vörösmarty már híres költő volt, midőn egy hideg téli napon szedett-vedett, rongyos külsejű fiatalember kopogtatott e hozzá, megmutatta neki költeményeit s arra kérte, keressen kiadót. Vörösmarty akkor visszaemlékezett hajdani ifjúkori nyomorára, megajándékozta ruhákkal s kiadót keresett neki. Ez a fiatalember Petőfi volt. Négy napon át gyalogolt Debrecenből Pestre, eltökélve a végsőre, vagy talál kiadót s megmenekszik az éhségtől, vagy pedig megfagy az úton.
    Mint minden ideálisan érző ifjúnál, úgy Vörösmartynál is korán fejlődött ki a plátói vonzalom érzése. Eleinte költött eszményhez írt, később már több név szerepel költeményeiben. De azon időtől kezdve, midőn szellemének figyelme csak Perczel Adélra irányul, ki költészetében mint Etelka szerepel, máshoz nem írt. Ha itt-ott más névvel találkozunk, mindég odaírja, hogy: valaki megbízásából. Így akarja saját maga előtt igazolni eljárását.
    Midőn végleg elhagyja Perczelék házát, már befejeződik ifjúsága, mert már diplomás ember. Pesten való tartózkodása elhidegítette némiképp ifjúkori érzéseit, midőn azonban pár év múlva Bonyhádra megy, viszontlátja Perczel Adélt, ki még ekkor is úgy érzett, mint Vörösmarty, de rég tudta azt, hogy boldog sohasem lehet. Mikor férjhez ment, Vörösmarty boldogtalansága még inkább fokozódott. A viszontlátás újra felelevenítette a régi érzéseket, a lassan hegedő szív mély sebét újra föltépte.
    Reményei már az első távozáskor szétfoszlottak. Búcsú költeményében áldja szép álmainak tárgyát. Ekképp hangzik búcsúzása:

Szép Etelka,  halld utolszor,
A mit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott, Isten veled!

    Így hervadott el ifjúságának legszebb érzése, szívének első fellángolása, így múlt el küzdelmes ifjúkora, mely azonban a férfiú jellemét megedzette s költészetét rendkívül sok érzéssel és gondolattal gazdagította.

Leopold Andor

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 11. szám, 1899. dec. 10.

Oláh Gábor (1881-1942): Szombat este

 

Leróttam a hétnek rámszabott robotját,
leteszem a küzdés terhes, nyűgös botját.
Zaklatott elmémet elcsitítom lassan,
Hogy a testtel együtt őt is megnyugtassam.
Azután fejemet kezemre lehajtva,
Fáradt ajkam, uram, nevedet sohajtja,
Nevedet, a ki itt lebegsz körülöttem…
Bocsásd meg Istenem a miket vétettem!

Szedtem az örömnek fakadó rózsáját,
Két szemem nevette hervadozó báját.
Mikor szakítottam tövise rámtámadt,
Irigyen megszúrta kezemet, orczámat.
Kiperdült egy csepp vér – könyűm is utána,
Tán valami zokszót is vettem a számba,
Tán káromoltam is szegényt, önfeledten…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Mikor űzött a vágy küzdő áradattal,
Talán nem törődtem az árva csapattal,
Mely egy jó szót, fillért imádsággal hálál,
Lesi a morzsákat urak asztalánál.
Talán panaszukra nem nyílt a fülem meg,
Elvakított fénye csábos küzdelemnek, -
Tán gyarlóságomat egy perczre feledtem…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Talán a büszkeség, ez a lenge fátyol,
Lecsalt a szerénység egyszerű útjáról,
Tán mellemet verve nagy szavakat szóltam,
Tán kicsinységemben nagyotmerő voltam.
Ó hisz annyit botlunk éltünk rögös útján!
Ha azokat mind, mind számba szedni tudnám,
Hová tornyosúlna a vétek felettem?…
Bocsásd meg, óh uram, a miket vétettem!

S ha szívem szavára akaratom’ hajtom,
Igazság zászlaját kezembe’ ha tartom,,
Igy az örök szépért nyiltan harczra szállva
Valóságnak tetszik sóvár lelkem álma, -
Ha azzal vetem meg nyugton síri ágyam,
Amit csak tettem itt a föld porában,
Hogy Istent ismertem, imádtam, szerettem:
Megbocsátod, uram, a miket vétettem!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 11. szám, 1899. dec. 10.

Oláh Gábor (1881-1942): Megújulás

 

Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi gyarló porszem ember!
Óh be sokszor porba hajlott hitem fája,
Homályosúlt büszkeségem
Féltve őrzött koronája!

Óh be sokszor hullott könyem éjszakákon,
számkiűzve elhagyott a csendes álom,
Erősnek hitt gyönge lelkem szárnyalása
Egyre lassúbb, csendesebb lett
Egetvívó ostromába’.

Ott vergődtem, mint az égből lehúllt angyal…
Fejem fölött a pokolnak üszke lángol.
És kiáltok nagy fenszóval: vége, vége!
Elfelejtett, megvert az Úr -
Mért szállottam szembe véle?!

- Im egyszerre a sötétség összeomlik,
Bennem a hit és a kétség meghasonlik,
Mert felettem a szivárvány lobogója
Bontja szárnyát s az Úr lelke
Biztatással mosolyg róla!

Hógalambként száll fejemre a szent lélek,
Hallom hangját angyali kar énekének,
És a mennybolt kelet táján im kitárúl -
Szól az Isten… szent igéje
Mennydörögve száll ajkáról.

Érzem, érzem: bűneimnek szörnyü súlya
Húll le rólam s én repülök megújulva.
Elrepülök lelkem szárnyán, gondolatban,
Dicsőítem a nagy Istent,
Mint a gyermek, öntudatlan…

Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi, gyarló porszem ember!
S a megbántott örök király megbocsátja -
Zúgolódó pártos lelkem,
Gyarló szívem áldva áldja!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 22. szám, 1900. febr. 25.

Hugo Viktor (1802-1885)

 

    A XIX. század legnagyobb francia költője, a világirodalom gigászainak egyike 1802-ben született Bésanconban. Apja császári tábornok volt. Hugo Viktor igazi csodagyermeknek nevezhető, már 15 éves korában pályáz a párisi akadémia egy tételére s csak fiatalsága miatt nem adják ki neki a jutalmat! Első kísérlete az 1822-benmegjelent Ódák kötete, melyben az anyjától belécsöpögtetett királypárti hajlamok nyilatkoznak meg. Már ebben is előcsillognak azon tulajdonságai,melyek a későbbi világhírű költőt jellemzik: merész röptű gondolatok, szélsőségek rendkívüli előszeretete.
    1826-ban kiadja Balladá-it, nagyobbára bizarr történeteket, csodálandó formai szabatossággal; később Keleti képeit, melyeknek anyagát Ázsia tarka-barka, káprázatos regevilágából vette. Lírai ere az 1831. megjelent Őszi levelek-ben nyer érvényesülést. Byronhoz hasonló természet, fájdalmát, csalódásait tárja elénk; csak erőteljes hangok kelnek lantjáról.
    Amint lassankint az érett férfikorba lép, a színpadhoz fordul. Shakespeare meg Schiller mintájára új korszakot alkot fölléptével. A romantikusok élére áll és egy sereg ambiciózus költővel szövetkezve felforgatja az ósdi hagyományokat, maga teremtvén magának új elméletet. A klasszikusok, Racine, Corneille sutba kerülnek, a romantikus tragédia diadalát ünnepli. Egymás után látnak 1830-tól kezdve Hugótól napvilágot: Cromwell, Hernani, Delorme Mária, A király mulat, Tudor Mária, Borgia Lukréczia, Ruy Blas. Hugo Viktor a való életet kívánta ábrázolni, de természetéhez képest a végletekbe esett. Fenséges és groteszk: e két ellentét váltogatja egymást drámáiban. Alakjai mind kivételes, természetben sohsem létezett alkotások. Költői nyelve, tirádái  hatás, erő és fenségesség tekintetében egyenesen Shakespeare-i mellé állíthatók. Követői azonban a rendkívüli iszonytató és undorító hajhászása által megásták e műfaj sírját.
    Hugo Viktor működése főképp a regény terén örökbecsű. A legnagyobb regényíró pálmájáért az angol Dickens-szel vetélkedik. E nemű munkáiban magával ragadó fantázia nyilatkozik; nála minden: cselekvény, egyének, szenvedélyek rendkívüliek, szertelenek. A fenséges nála gyakran a borzasztóba csap át, mindazonáltal páratlan gyöngédségű jelenetei is vannak. Cselekvényeiben kevés a műgond és szerkesztési kiválóság, ő ezen túlteszi magát, lépten-nyomon ki-kitér, hogy villámszerű, meglepő, kápráztató gondolatok rajaival kábítson el. Költészete olyan, mint egy szédítő mélységű szakadék, melyben nem csak misztikus homály borong, de kellemes virágok is illatoznak.
    Első regénye Han d'Islande,, melyet Bug Jargal, Egy boldogtalan végnapja, Ezerhétszázkilenczvenhárom kísér, majd legnagyszerűbb regénye: A párisi Notre-Dame templom. Megragadó korkép ez XI. Lajos uralmából: jellemzetes, festői oldalai utolérhetetlenek. (Misztérium előadása, tolvajok országa, XI. Lajos foglyai közt, Páris madártávolból.) Alakjai bizarrok, de feledhetetlenek, Quasimodo, az idétlen rútság eszménye, az érző szívű szörnyeteg. Esmeralda, a bájos cigánylány és Frollo Claudius, a lényéből kivetkőzött pap.
    Hugo Viktor e sokoldalú költői működése mellett a közéletben is élénk részt vett. Királypártiból hamar szenvedélyes republikánussá változott, küzdött a legszentebb emberi jogokért, lelkes szószólója volt a szegény munkásosztálynak. A december 2-ikai államcsíny után, melyet heves agitációval igyekezett meggátolni, menekülnie kellett. Ez államcsíny lefolyását „Egy bűn története” című munkájában kíméletlenül leplezte le.
    Húsz évig ette ezután az önkéntes száműzetés keserű kenyerét a tengertől körülzajlott, magányos Jersey szigetén. Irodalmi munkássága szakadatlan: szakítva a romantikus regénnyel, irányregényeket bocsát ki. 10 kötetes Nyomorultjaiban a társadalom alsó rétegeinek véres sebeit, az ínség szívszaggató jeleneteit hozza a bámuló világ elé. Tárgya a nyomor, mely gonosszá tesz, megtöri a nőt, a legalsóbb örvénybe taszít, kihat a gyermekekre és csak kivételesen táplálja az erényt. Óriási erkölcsi és társadalmi pamflet, mely segélyt sürget. A Tenger munkásai borús rajza az óceán népe életének, míg a Nevető ember-ben Angliának restaurációkori komor viszonyait érintvén, egy eltorzított, komédiássá süllyedt főúri sarj tragédiáját beszéli el. Jersey szigetén írta még a „Századok legendája” című fenséges epikai költeménysorozatot, melyben merész szárnyalással végigröppen az emberiség történetén.
    A császárság bukása 1871-ben, mint megaggott embert térítette vissza Hugo Viktor hazájába. Keserű tapasztalataiból késztetve, tökéletesen visszahúzódott a politikai tevékenységtől és a magánéletben keresett nyugalmat. A franciák 1871-iki veresége még egyszer a „Rettenetes év” c. feljajdulásra indította, melyben a háború áldatlan eseményeit regisztrálja. Ezzel elhallgatott; 1885-ben örök álomra csukta le lankadt pilláit; koporsója körül nemzete, mint egy ember gyülekezett s kísérte legnagyobb fiát a temetőbe.

a. k.

Forrás:Tanulók Lapja 7. évf. 21. szám, 1900. febr. 18.

ifj. Csiky Kálmán: Dárius sírja

19.

Persepolis városához
Közel egy sír domborúl,
Cziprusfának árnyas lombja
Szomorúan ráborúl.

Csendes a táj, rég’ időknek
Némán állnak romjai;
Köztök olykor megcsendülnek
Bájos lantnak húrjai.

Messze szállnak, tova szállnak
Édes-búsan a dalok:
A sirázi költő lelke
Fényes múlton andalog.

Fényes múltról szól az ének
A nagy hős sír-romjain;
Hafiz dalját a kik hallják,
Elmerengnek hangjain.

Odacsalja bájos dalja
Perzsiának gyermekét;
S Dáriusnak sírja mellett
Múltján sír a perzsa nép.

Forrás:Tanulók Lapja 7. évf. 21. szám, 1900. febr. 18.

Miklós Elemér (19. sz.): A tót fiú

Janó a fővárosba jött fel,
- Hisz élni is kell, Istenem! -
Hátára nagy batyut kötött fel
S egy holdvilágos éjjelen
vándorbotját kezébe véve
Elbúcsúzott szerettitől
Egy rozmaringszál volt kezébe’,
Egy fényes könycsepp a szemébe’;
Ki tudja, a virág kitől?!
Ki bánja, a könycsepp mitől?!

Janó a fővárosba jött fel
Árulni drótos holmiját,
Nem vették meg. Ily tótkölyökkel
Minek törődnék a világ?!
Már fogytán is volt elesége
A mit hazulról elhozott,
Hervadt a rozmaring kezébe’
S míg könyje csillogott szemébe’,
Janó, szegény, imádkozott.

Imádkozott az ég urához,
Ki a szegényen is segít,
Ki irgalmat, vigasztalást hoz
S letörli a bús könyeit,
Imádkozott: „uram, segits meg,
Enyéimen óh hadd segítsek
S lássam szívem szeretteit!”
Mig egyszerű imáját mondja,
Úgy érzi, mintha fogyna gondja,
Mert hisz az Úrban, ki segít!

Nem taniták papok, tanárok,
Hogy lelke higgye az Urat,
Talán tanító sem volt nálok,
- Ki győzne ily kis falukat?! -
Janó sohsem járt iskolába,
De kint a réten szaladgálva
A míg virágokat szedett,
Az egyszerű fiú szivébe
Leszállt a csendes, égi béke
A tiszta hit s a szeretet!

… Soká küzdött Pesten szegény még,
Nyakára ült nyomor, szegénység,
Kis holmiját egy ószeresnek adta,
- Szüksége volt a betevő falatra! -
Maltert  kevert, napszámba dolgozott,
A létért szörnyű küzdelemben élt
S keservesen bár gyakran könyezett
A sárgult, hervadt rozmaring felett,
Sorsáért mégis kit sem átkozott,
De küzdött, hitt, remélt, imádkozott!

Egy délelőtt az építésnél
- Éppen szegény Janó alatt! -
Egy magas állás leszakadt.
A sétálók vidám zajában
Egy perczre csend lett, síri és mély
S az odatóduló csoportnak
Egy ifjú dandy így beszéle:
„Azok közül, kik téglát hordnak
Ez épülő ház tetejére
Meghalt egy tót fiú!”… „Szegény!”
Sajnálják, csak egy pillanat,
S a lárma, zaj tovább halad!

„Szegény!” Ezt mondta a világ rá,
Pedig ha köztük bárki tudná,
Hogy mily gazdag volt e fiú,
Mily gazdagabb volt ő sokaknál,
Önző, hitetlen gazdagoknál,
Kiknek szivük üres, hiú!…
Mert gazdaggá pénz, rang sohsem tehet,
Gazdag csak az, ki hisz, remél, szeret!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 26. szám, 1900. márc. 25.

Szalay Károly (1859-1938): Márczius tizenötödike

 

Félszázad óta pislogó világod
Lobbantsd ma lángra, hű emlékezet!
Borítsa fénybe az egész világot
Mint nap, midőn déllőre érkezett.
Hasson le fényed sírok éjjelébe,
Hevítse át a porló csontokat,
S mint végitélet harsogó zenéje,
Támassza fel a régen holtakat!

Aztán beszélj! De mint az ég viharja,
Hogy szódra megremegjen a világ,
S a sírlakó, midőn dörögni hallja,
Büszkén emelje fel szemét terád!
Zengjen szavad, mint ősidők zűrében
Az Alkotó első „legyen!” szava,
Hogy újraéljen nemzetünk szivében
a megváltó szabadság korszaka!

Oh szent szabadság! Éltető világunk!
Legszebb sugár az Úrnak lelkiből,
Tiéd e nap s mi álmélkodva állunk,
Látván, hogyan teremtsz a semmiből;
Mint oszlik el a századok vak éje,
Ha megsuhintod égi szárnyadat,
S a szolgaság átoksújtotta népe
Mint tépi szét a nyügző lánczokat.

Vak éj borult az elnyomott hazára,
Gyász ülte meg a honfi-kebleket;
A gondolat merészröptű sasára
Önkény rakott sebző bilincseket,
S kit ezer év szilaj hullámverése
Megtépe csak, de meg nem ingatott:
Az árva hon s borongó nemzedéke
Némán viselte e gyalázatot.

De napnyugtáról csillag fénye rezdül!
S nyomában kél, Szabadság, szent napod;
Izzó tüzed a földgolyón keresztül
Söpör, mintha vetésbe láng csapott.
Trónok enyésznek, mint földinduláskor
A völgybe omló büszke sziklabércz,
S mi csak szennyes salakját hányta máskor,
A nép szívében forr a tiszta ércz!

Lángzó szerelmed, eltiport szabadság,
Világok lelke, éltető napunk.
Egy villanásod, s porba hull a nagyság,
Kinek imént még trónokat rakunk.
S foszlányiból a megmaradt jogoknak,
A népszabadság szent zászlója lőn
S – mint hogyha ég s föld együtt háborognak .
Milljók riongnak egyetérezőn.

Kiről beszéljek? Rólad tán, az égnek
Földünkre szállott fényes csillaga?
Kinek minden dalod égő szövétek,
s jobban hevíte, mint a nap maga;
Ki, míg zilált hajával a viharban
Állott magára hagyva nemzeted:
- Mint vészharangot észbontó zsivajban, -
Véres kezekkel lantod pengeted.

Vagy tán neved varázsiról beszéljen
Lantom, egetostromló óriás?
Kinek szavad a büszke nép szívében
Zúgó folyamnál mélyebb medret ás;
És síkra száll a hon örege, ifja,
Ha még egyszer üzensz, hogy menni kell,
s a hont szeretni agg szülő tanítja
Fiát, midőn mellette vérzik el.

S van-e elég virága száz tavasznak,
Babért körítni homloktok köré
Ti névtelen félistenek? S panasznak
Kel-é szava, mert dúsan öntözé
Szív-véretek e földet, hogy segítsen,
Naggyá növelni hős erényeket?
Ily hősöket oly népnek ád csak Isten,
A kit nagyon, véghetlenül szeret!

Nagy nap, teremtés napja vagy minékünk
S az is maradsz, március Idusa!
Halottiból tőled számítja népünk
Feltámadását! És a bősz tusa,
Mi felzúgott a béke alkotását
Vérrel keresztelő harctereken:
Örök dicsőségben ritkítja mását
S el nem felejti a történelem!

Ne félj hazám, míg hőseidnek sírján
Emlékezet világát égeted!
Véres napunk enyésző estipírján
Egy szebb jövő reménye integet.
Ha jönne vész s a végítélet átka
Süvöltne át a hon határain:
A néma sír lakóit elbocsátja
S ott lesznek ők a jognak harczain!

És újra él Kossuth s Petőfi lelke,
Mert eszme már s nem név e szó nekünk,
S a gondolat szabad röptének kelte
Tettekre hívó lelki ünnepünk.
S sajgó szívünk a mult idők sebére
Habár felejtésből fátyolt takar:
De esküszünk nagy őseink nevére,
Hogy e földön nem lesz rab a magyar!

És szent marad s örökre áldva tőlünk,
Ti hős apák, dicső emléketek,
S a küzdelem során ha majd kidőlünk,
Új sarjakat hajt drága véretek;
S a meddig egy magyar lesz a világon,
Büszkén tekint ti rátok vissza majd,
Ha, a miért véreztetek csatákon:
Világszabadság! Törzsököd kihajt!...

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 25. szám, 1900. márc. 18.

Dr. Varga Bálint (1856-1943): A legszebb áldozat

 
Nagy idő volt, fényes, büszke évek;
Gyülekeztek az első honvédek;
A teremben, hol a verbunk állott,
Szines menték bársonya tarkállott.

Ajtó nyílik, egy jámbor anyóka
Int kezével, hogy szünjék a nóta;
Becsülettel a „tiszt úr”-hoz járul
S ilyen szózat ömlik ajakárul:

„Megkövetem, nálunk azt beszélik,
Jön a horvát, bent is van már félig:
Kossuth apánk hirdeti: „Fegyverre!”
otthon ülni czégérül ki merne?

Azt is mondják: kiürült  a kassza,
Jó falatját kiki elszakassza
A szájától s mind, mi édes, drága,
Ide hozza a hon oltárára.

Sáraranyból nekem gyűrűm, kincsem,
- Bús özvegynek – mit od’adnék, nincsen;
De van fiam, bátor, deli, délczeg…
Egyetlenem, … írják be honvédnek.’

Zúgó éljen tölti be a termet;
Honvéd lett a hős szülőjű gyermek;
Budavárnál vítt, harczolt merészen,
… Ott esett el a nyugati részen.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 24. szám, 1900. márc. 11.