Miklós Elemér (1882-1954): Igazság

Élt egyszer egy tudós, ki bár sokat látott,
Egyet sohsem látott még: az igazságot.
Feltette magában, az lesz feladatja,
Hogy az igazságot bárhol felkutatja;
És ha megtalálta, rámutat majd: „Tessék,
Ím itt az igazság, másutt ne keressék!”

Elindult útjára. Mindjárt, hogy szétnézett,
Előtte tündöklött a csodás természet,
A csillagok ezre, fénye a jó napnak,
Melytől fák, virágok életerőt kapnak,
Az az örök rend, mit nem zavar meg semmi,
Mert ez így van, volt, lesz, ennek így kell lenni!
A mint ezt meglátta, tüstént felkiáltott:
2Megtaláltam már az örök igazságot!
Te vagy az, természet! Imádlak örökre!”
De ím vad szél száguld a légben, dörögve
Bősz vihar közeleg s mint a sötét bánat,
A fényes nap helyén felhőtábor támad,
Mely a tiszta eget szépen betakarja,
Hogy ne ártson annak zivatar haragja.

Vad mennydörgés dördül, fényes villám csattan,
Dől a zápor… S már a másik pillanatban
Újra csend van. Minden ép olyan mint régen,
Aranyos szivárvány tündöklik az égen!…
Csak egy bokor mellől hallszik síró ének,
Majd megszakad szíve kicsiny fülmilének.
Fészkét a bősz vihar szétszórta, leverte,
Halott kicsinyei szétszórva, leverve,
Nincsenek, hogy őt víg dallal fogadhassák.
Felsóhajt a tudós: „Itt nincs az igazság!”
S egy bús csalódással újra gazdagabban,
Tovább megy kutatni. Vágya olthatatlan!

Szorgos tanulásban töltött napot, éjet,
Minden bölcsészeti eszmében elmélyedt;
De hiába akart hinni szegény nékik
És hiába tanult annyi könyvet végig.
Látva, hogy ez védi azt, mit másik támad,
érezte, agyában vad zürzavar támad,
Ismerte az egész tudományvilágot,
Csak egyest nem talált: azt a mire vágyott!
Lelke meghasonlott, ki is fáradt teste,
De az igazságot még egyre kereste!

Fagyos, téli estén az utczán bolyongott,
- Régi ábrándja még most sem hagyott nyugtot. -
Látta, hogy megdőlve egy utczaszegletnek
Gubbaszt egy halovány, sápadt arczu gyermek.
Hozzá megy. „Hol lakol?” „Szállásom, az nincsen!
Árva gyerek vagyok. Gondozóm az Isten!”
Szemei csillogtak, könny látszott azokban.
Érezte a tudós, hogy szive megdobban.
Fogta a kis árvát, magával vezette,
Örökbe fogadta, őrködött felette,
Lelkébe sok szép és nemes magot vetett.

… És szálltak az évek, szálltak fejük felett,
Férfi lett a gyermek, van már kis családja,
Puha meleg fészek; örül a ki látja.
Az öreg tudós is itt talált nyugalmat.
S míg a kandallóban víg lángok tánczolnak,
Mélázva meséli, hogy rég mire vágyott:
Megtalálni a nagy, örök igazságot!
„Kedves gyermekeim”, szól s hangja megrezdül,
Ragyogó könny csillog szemein keresztül,
„Most már megtaláltam, ölelve titeket,
Mert nincs több igazság, csak a szent szeretet!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 15. szám, 1900. jan. 7.