Szalay Károly (1859-1938): A Tisza forrásánál

Hol föld anyánk ős méhiből kitörsz,
Álltam fejednél, nagy, magyar folyó.
Bérczóriás szirtes keblére hullt
Könycsepp gyanánt fakaszt az Alkotó;
Kristályhabod lágyan zsongó vizét
Merengve nézi tétova szemem
S ajkamra jő, mint jóleső sohaj:
Mily tiszta vagy, én édes Istenem!

Sziklákon át rohansz; völgyön, hegyen
S rónák ölén, míg rád mosolyg az ég;
Kaczéron nézi benned csillagát
S fényes napját a megmérhetlen ég.
S dús partidon egy nemzet szíve ver
S az ősi nyelv szaván búsong a dal
S féket veszítve gátat hogyha törsz,
Haragvó lelke zúg hullámiddal.

Ott halsz meg is, hol sírunk domborúl.
E szent haza bölcsőd s sírod velünk,
Lombkoszorús Kárpátunk méhiből
Jókedviben fakaszta Istenünk.
S hűs habjaid varázsa úgy leköt,
Szomjúhozó ajk hogyha izlelé,
Hogy a ki tőled elszakadni vágy:
Talán a szive megszakad belé!

Buzogj, csevegj Tiszának élő feje!
Kristály vized arról beszél nekünk,
Hogy míg honunk szerelme tiszta, szent:
A fél világ se győzhet ellenünk!
S míg partidon Árpád emléke él
S édes anyánk nyelvén búsong a dal,
Mig egy magyar szív dobban e helyen:
Áldást a honra kér imáival.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 17. szám, 1900. jan. 21.