Oláh Gábor (1881-1942): A hazaáruló özvegye

I.
„Simúlj kebelemre én édes fiacskám,
Nem messze a falu, elérjük lassacskán.
Jó lelkek tanyáján pihenőre szállva
Megpihensz, megnyugszol apátlan kis árva.”

„Jaj be nagyon fázom… takargass be jobban.
Nézd csak, a szívem már alig-alig dobban…”

„Szőke fürtös fejed hajtsd ide vállamra,
Szederjes ajkadat tegyed ajakamra.
Hervatag testedbe életet lehellek. -
Nem, te nem halhatsz meg!… Isten úgy nem ver meg.”

„Be nehéz a szemem… lezárja az álom…
Mikor aluszom már csendes, puha ágyon?…”

„Csak egy cseppet várj még, kis beteg gyermekem,
Fedél alatt leszünk, - ágyadat megvetem…
Fehér szárnyú angyal őrködik feletted. -
Jaj, csak te ne hagyj el, ha anyád szereted!”

„… Látom azt az angyalt – mintha erre szállna,
Nem fehér, nem fehér, - fekete a szárnya…”

„… Ébredj, mosolyogj hát, kis kezes bárányom!
Pihenhetsz már… pihenj e puha kis ágyon.
Tedd össze kacsóid imádkozzál szépen. -
Három angyal vigyáz feletted az égben.”

Mosolyog az árva, - de nem ébred többé,
Felszállott az Urnak angyalai közé…

II.
„… Tizenhat éve már, hogy özvegyen élek,
Csak hálni jár belém azóta a lélek.
Hátralévő időm perczenkint számlálom,
A múlt, a jövendő – egy homályos álom. -

Volt nekem jó férjem, deli, vitéz ember,
Szerettem hitvesi igaz szerelemmel.
- Hazaáruló lett! Istentelen, csalfa…
Nejét, kicsi fiát hitlenül megcsalta.

… Szegény kicsi árvám! Hát te mért mentél el?
Vártalak sokáig a tavasz jöttével,
Kérdeztem a fecskét, a nyíló virágot:
Nem jöttél-e vissza! – de egyik se látott.

Vad virágok nyilnak kicsiny sírod felett,
Ültette, ápolja a tavasz, kikelet.
Én titeket már csak megöntözni járok
fiam porából nőtt tarka vad virágok!

… Könyűim elsírtam, gyámoltalan lettem, -
Nincsen már örömöm e földi életben.
Hazaárulónak özvegyévé lenni! -
Óh ezt a nagy átkot nem mossa le semmi!

Mennybéli Istenem! Tekints valahára
Szegény gyermekednek keserves bajára. -
Szánd meg őt végtére, vedd magadhoz, vedd fel,
Megküzdött, leszámolt a földi élettel…”

III.
El-eljár az özvegy kis fia sirjához,
Azon az oltáron még mindennap áldoz.
Szürkülő fürtivel játszik az enyhe szél,
Régen múlt időkről, szebb napokról beszél…

Megzörren a bokor, - az özvegy felretten,
Álomnak gondolja, a mit lát imetten.
Rongyos, öreg koldus tántorog feléje,
Zokogva borúl le a sír keresztjére:

„Eljöttem sírodhoz, árva fiam, lelkem,
Áldom Istenemet, hogy végre megleltem.
A lelkiismeret eddig űzött, hajtott, -
Jó puha a sírod, megpihenek majd ott.”

Az özvegy csak bámul, csak néz merőn rája,
Ajka meg-megrándul, reszket szempillája.
Egyet lép előre – ő volna? – de – mégsem -
Aztán – reáborul: „Férjem, szegény férjem!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évad 14. szám, 1899. dec. 31.