Hevesi András (1902-1940): Párizsi eső

Hevesi Sándor nevelt fia, Budapesten született 1902-ben. Ösztöndíjasként Párizsban irodalmi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után több polgári lapnál újságíróként dolgozott, majd a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi vezetője lett. A Nyugat egyik legnevesebb kritikusa, kiváló műfordító. 1938-ban szinte elsőként esett áldozatul a faji megkülönböztetésnek: lapjánál, a 8 Órai Újságnál felmondtak neki. Így aztán 1939-ben elhagyta Magyarországot, Franciaországba emigrált, s 1939 őszén önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon Hitler ellen. 1940 júliusában megsebesült, s a kórházban belehalt fej- és haslövésébe.

Hevesi Andrást jobbára egykönyvű írónak tartották, s kortársai csupán a Párizsi eső című regényének jósoltak maradandóságot. A szabálytalan figurájáról, különös szeszélyeiről keringő történeteket többen ismerték, mint műveit. Csaknem húsz esztendőn át a magyar irodalom méltatlanul elfelejtett írója volt. A hatvanas évek elején Illés Endre támasztotta föl „a harmincas évek magyar dühöngő fiatalját”, s adta ki újra műveit.

Hevesi András irodalmi alkotásai polgári környezetben és érzésvilágában gyökereznek. A csapongó intellektuális érzelmesség, ábrándozás elsősorban Párizsi eső című regényét hatja át. Első fejezete 1934-ben jelent meg a Nyugatban, a teljes mű 1936-ban készült el. Központi problémája az író egész életét végigkísérő kényszerképzete: a szörnyetegség, valamint az ember menekülése, amelynek során mind környezete, mind önmaga számára leveszti valós arculatát. Hőse maga az író és egy litván szörnyeteg, emigráns és rendőrségi besúgó, Turauskas. Hevesi szörnyetegei rettenetesen magányosak, saját személyiségük rabjai, képtelenek beilleszkedni a környező világa. A regény központi figurája, Georges rémülten fedezi fel a saját magában rejtőző szörnyeteget, amelynek Turauskas alakja tükörképként vetődik eléje, mintegy megkettőzve a főhős figuráját. Georges kétségbeesetten próbál fogódzókat keresni, menekülni veszte elől. Drámai vallomás ez a magányos ember pattanásig feszült, kavargó lelkiállapotáról. A szenvedélyes hév, amellyel ez a regény íródott, ugyanakkor csapda is, amelyből az író nem szabadulhatott. Így aztán a feszítő indulatok, az égető szenvedély annyira magával sodorják, hogy a regény felépítése csonka, a fölvetetet problémák megoldatlanok maradnak, a „történet” egy banális szerelmi epizódba torkollik.

Hasonló témát dolgoz fel az Idegen emberek című regény is. Hőse céltalanul ődöng a háború utáni Párizs sajátságos forgatagában.

Az 1938-ban született Irén című regénye az író kiábrándultságáról tanúskodik. Egy szerelem történetét írja meg benne, amelyet ő maga élt át. A kettős portréból a nő ábrázolása az árnyaltabb. Alakját megismerjük a boldog szerelem hevében, majd a keserű csalódás torzító tükrében is. A történet hátterében az író fölvillantja az erősödő fasizmus kérdését is.

Az író korai halála nem tette lehetővé, hogy kiforrott életművet hagyjon hátra. hevesi András szemléletében, élményvilágában polgári író volt, írásai a modern polgári irodalom kibontakozásának kezdetét jelezték.

PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy „beszedje a várost, mint az orvosságot”. De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni.

Örkény István (1912-1979): Tóték

Budapesten született, a piarista gimnáziumban érettségizett, majd vegyészmérnöki karra iratkozott be. 1934-ben gyógyszerészdiplomát szerez. Ekkoriban kezd írni. Iskoláira, tanáraira emlékezve nyilatkozza: „Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.” Ez a „jelenségek lecsupaszításának vágya” válik írói módszerének alapjává.

Londonba, Párizsba utazik, majd itthon befejezi a vegyészmérnöki kart is.

1942-ben behívják munkaszolgálatra, 1943-ban szovjet hadifogságba kerül. A táborban írja a Lágerek népe című szociográfiáját és az Emlékezők-et, mely tíz hadifogoly dokumentumértékű emlékezéseit tartalmazza, s Voronyezs című színműve is itt születik. Ez utóbbi a magyar szakaszvezető és egy szovjet tanítónő szerelmének ábrázolása miatt 1948-ban már nem kerülhet színpadra.

1948-ban kiadja Budai böjt, 1949-ben Idegen föld, 1954-ben Hóviharban című novelláskötetét, és közben drámákat is közöl.

1956-os írói kiállítása miatt néhány évig egyáltalán nem publikálhat, a fordítói tevékenységtől is eltiltják.

Gyógyszergyárban helyezkedik el. Az írást folytatja, később meg is jelennek ekkoriban készült művei.

Groteszk látásmód és líraiság jellemzi az 1963-ban írott Macskajáték című kisregényt, melynek eredeti változata filmforgatókönyv lett volna. A főszereplő, Orbánné 62 éves, jellegzetesen pesti asszony. Egyszerre kicsinyes, kisstílű és ugyanakkor nagy formátumú, megtörhetetlen vitalitású. Örkény szerint: „A Macskajáték meséje a legbanálisabb történet a világon: szerelmi háromszög, amelynek azonban minden tagja idős. Ha az ember a szerelmet, ezt az ifjonti érzelmet a halál küszöbére helyezi, minden elhangzó szó megtelik másik jelentéssel. Az emberi lélekhez egyre nehezebb közelférkőzni, nos, a humor kulcsot ad hozzá.”

Az árnyalt, tömör, finom gesztusokra épülő ábrázolásmód Örkényt az emberi kapcsolatok kiemelkedő mesterének mutatja, akár a két testvér, akár a szerelem, akár a barátság vagy például a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolásáról van szó.

A rácsodálkoztatás új módszerével, a társadalmi visszásságok, furcsaságok megelevenítésével, puritán, groteszk elemzéseivel az „egyperces” novellákban külön műfajt teremt. Mint mondja, ezek „matematikai egyenletek, az egyik oldalon a közlés minimuma az író részéről, a másikon a képzelet maximuma az olvasó részéről.” 1966-ban a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötetben néhány egyperces novellája is megjelenik; ezek önálló kötetben két év múlva, 1968-ban kerülnek az olvasókhoz.

A Tóték című kisregény (1964) parabola, s a kor nagy erkölcsi problémáira keres választ: arra,  hogy az igaznak vélt ügyért milyen határig lehet kompromisszumokat kötni, mikor kezdi az ember végzetesen feladni önmagát, hol van ennek határa, s marad-e a személyiségnek olyan áthatolhatatlan zuga, amely megőrzi a lázadás képességét. A kicsinyes, köznapi, nevetségesen abszurd helyzetekből áll össze az a pokol, amelyben az emberi szolgalelkűség felerősíti, elviselhetetlenné teszi a személyiség zsarnoki vonásait. Örkény nyilatkozata szerint az őrnagy és Tót egyazon személy. A teljes tűrés után a pillanatnyi visszaszerzett szabadság elég erő az újabb diktatúra elleni lázadáshoz.

A regény világának abszurd voltát erősíti fel a szerkezet is: már a mű elején kiderül az olvasó számára, hogy a fiú, akiért a szereplők áldozatukat hozzák, meghalt, így minden fáradozásuk, megalázkodásuk fölösleges és hiábavaló.

A Tót család három különböző magatartásmódot képvisel: az anya – fia érdekében – ösztönösen engedelmeskedik, Ágika, a kislány stréber, túllihegően szolgalelkű, Tót pedig összetettebb személyiségből következően alárendeli ugyan magát a közös ügynek, időnként azonban lázadni próbál az őrület ellen.

A kisregényből az író színdarabot is írt. Kazimir Károly színpadra állításában kora nagy feltűnést keltő drámája lett. 1969-ben Fábry Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltán főszereplésével Isten hozta, őrnagy úr! címen a kisregényből film is készült.

Ugyanebben az évben mutatják be a Pisti a vérzivatarban című drámát. Újszerű módszerrel, összefüggő cselekmény nélkül dolgozza fel az utóbbi harminc év magyar történelmét; a drámai egységet a kronológiai sorrend teremti meg. A főhős nem egy, hanem négy személy, aki a magyarság ellentmondásos, nemegyszer homlokegyenest ellenkező választásait, sorsvállalásait személyesíti meg. A groteszk befejezés Örkény máskor is hangoztatott hitét sugallja: az emberek vitalitása, dinamizmusa mindig hagy annyi erőtartalékot, hogy az apokalipszisek után újrakezdjék az életüket.

Társadalmi parabolák a Vérrokonok (1975), és a Kulcskeresők (1977) című drámák is. 1979-ben, halálos ágyán fejezi be az akkoriban igen bátor politikai kiállásnak számító Forgatókönyv című darabját, mely a korábbi történelmi képletek összegzése egy konstruált perben.

Utolsó kisregénye, a Rózsakiállítás (1977) témája a halál, az író sajátos, realizmust és abszurditást elegytő stílusában.

Műveit számos nyelvre lefordították, franciára Vercors ültette át a Macskajáték-ot. 1970-ben Franciaországban a Tóték elnyerte a Fekete Humor Nagydíjat. Színdarabjait világszerte játsszák. Életműsorozatát, melynek csak első kötete jelent meg az életében,  felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg rendezte sajtó alá.

TÓTÉK

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a „partizánok nagyfokú zaklatása” megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. „A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!” – fejezi be lapját Gyula.

Szentkuthy Miklós (1908-1988): Prae

Fotó: Csigó László

Forrás: wikipedia.org

Legelső írását még eredeti családi nevén – Pfisterer Miklós – jegyzi. Apai ágon német nevű és műveltségű, de a családi legendárium szerint a magyar történelemben kisebb-nagyobb szerepet játszó patríciusok, orvosok, színészek leszármazottja, apja egyházi javakkal foglalkozó miniszteriális főtisztviselő, kiterjedt dzsentri rokonsággal; édesanyja többgyermekes munkás-művezető családból származik. „A 20. század Magyarországának egész társadalmi keresztmetszetét” látja maga előtt az író is utolsó nagy interjúkötetében, életére és korára visszapillantva (Frivolitások és hitvallások, 1988). Budai úrifiúk társaságában nevelkedik. „A művészetet, az irodalmat apám szinte gyűlölte: az volt a destrukció, a pusztulás, az volt az állam és az egyház vége.” A család kedvence persze csak azért is ehhez a dekadens bomlasztáshoz húzott, habár soha nem volt közvetlenül politikai értelemben rebellis. Istenhívő embernek tartotta magát, habár nem tételes hit istenfélő szolgájának; olvasmányai révén eretnekségekre hajlamos, megszállott filosz és européer.

Az elemit 1914-ben kezdte; a háború végén gimnazista Budán. Korán ébred csillapíthatatlan éhsége az európai kultúrára, a könyvekre, lankadatlan vonzalma a szépirodalom és a szépnem iránt. „Én, mivel örökké gyermek maradtam, (…) ha valamit megkívánok, ugyanolyan erővel szeretném birtokolni.” Önfeledten tud játszani, lételeme az élethabzsoló divertissement, istenes és szoknyabolond, metafizikai allűrökkel. Elindul a történelem, a vallás, az irodalom labirintusában. Vérében a színészkedés, az irónia, a parodizálás, az „akcidencializmus”: a véletlen, kósza ötletek kedvtelése. Még gimnazistaként bejut a Napkelet szerkesztőségébe, ahol legelső írásait publikálják; itt köt barátságot nemzedéke már tekintélyes alakjaival: Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával. 1926 és 1931 között bölcsészhallgató; angol-francia-magyar szakos tanárnak készül.

Elhatározó jelentőségű élményanyagot halmozott fel magában 1928-ban egy nagy nyugat-európai körút során. ezen az úton született meg első publikált nagyregényének, a Prae-nek gondolata. 1931-ben, az egyetem és a doktorálás után megnősül; ifjú feleségével együtt egy évre szóló ösztöndíjjal újabb tanulmányutat tesz, ezúttal Angliába. Közben végső alakot ölt a Prae a harmincas évek elejének magyar földön egyedülálló, kihívóan sokértelmű, különös-különc esszéregény-monstruma, melyet első felfedezője és méltatója, Németh László botránykőnek és meteorkőnek tartott, európai horizontú kísérletnek: bemutatni „az ember teljes színpadát”. Nyelvének modorosságig különc stiláris burjánzása, minden tradícióval szakító „komponálatlansága” még Babits Mihály vagy Szerb Antal számára is hadüzenetnek tűnt az olvashatóság, a befogadhatóság esztétikai követelménye ellen. Még a barátokat is zavarba hozta a példa nélküli regény-szörnyszülött. Hamvas Béla ugyan egy új mitológia személytelen remekének aposztrofálta, Halász Gábor viszont „kísérleties támadásnak a magyar realista regény ellen.”. A jobboldali sajtó felháborodva és undorral utasította vissza a „szellemi ola potridát”, a szellem rothadó eledelét. Maga a szerző nem zavartatta magát e fogadtatástól. Későbbi Joyce-esszéje közvetett önigazolás és védőbeszéd: „Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán.”

A Prae 1934-ben jelent meg az író magánkiadásában. Az angliai tanulmányútról hazatért tanárjelölt mindenesetre nem vonult vissza a vegytiszta irodalom elefántcsonttornyába, hanem tanári munkát vállalt budapesti középiskolákban, kerek 25 éven át, egészen 1957-es nyugdíjaztatásáig. Eközben tovább építi a Prae-ben felvázolt írói életműve szókatedrálisát. 1934-ben elkezdett és 1935-ben – ismét saját költségén, kis példányszámban – megjelentetett műve, Az egyetlen metafora felé terjedelmileg jóval kisebb, szintézisigényét tekintve semmivel sem kevésbé szerényebb kísérlet: naplószerűen, fragmentumokban, miniesszékben, közbeékelt kisnovellálkban megalapozni egy Catalogus Rerumot, végső összegzést művészetről, életről, halálról, a kor egyes tüneteiről. E leltár intonációja: hitvallás az alkotói „mánia”, a művészi „világmegismerés” és „világmegőrzés” mellett. A kötet záró gondolata viszont mintha a dehumanizációs külső mögötti belső, új tartalmú humánumot járná körül: „Napok óta gyereksírást hallok magam körül… ez most a sírás, az őrjöngő állati jajongás szezonja… Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felől egyetlen ember felé?”

Az 1936-ban (megint magánkiadásban) megjelent új kötete, a Fejezet a szerelemről csak  nyomatékosítja ezt a kérdést. Benne az újrafeltámadt vágy a cselekményes regény iránt, az éveken át érlelt és formált mű, a Szent Orpheus breviáriuma (1939-1942, 1973-74) felé. A nagy társadalmi-emberi megrázkódtatások próbáltató idején, 1942 és 1957 között nem publikált regényt; novellát és esszét is csak 1945 és 1948 között, rádió- és szabadegyetemi előadások, rádió-hangjátékok mellett: 1945-46-ban elkezdett, sok tekintetben kulcsműnek induló regénye, a Cicero vándorévei befejezetlen maradt. 1948 őszén az életbeli Cicero, „a kultúra Hamletje” hazatér ugyan angliai útjáról, de hallgatásra ítéltetik, s „dolgozók középiskolájában” vészeli át a legnehezebb éveket. 1956-tól alkalmi megbízatások nyitják meg visszaútját az irodalomba. Remek Mozart-regénye, a Divertimento (1957) kezdi életrajzi és történelmi regényeinek sorát (Burgundi krónika, 1959; Doktor Haydn (1959), Hitvita és nászinduló, 1960; Arc és álarc, 1963; A megszabadított Jeruzsálem, 1965; Saturnus fia, 1966; Händel, 1967). A fő műnek szánt Szent Orpheus breviáriuma új köteteivel a régen elkezdett „nagy opust” folytatja (I-II., 1973; III., 1974; IV., 1984). Új kiadásban jelentek meg korai művei is: Prae (1980), Az egyetlen metafora felé (1985), esszéinek gyűjteményei: Meghatározások és szerepek (1969), Múzsák testamentuma (1985). Értékes műfordítói tevékenységében is kiemelkedő Joyce Ulysses-ének (1974) és Swift Gulliverjének (1982) magyarra átültette. Az utóbbi években különböző folyóiratok (Új Írás, Holmi, Mozgó Világ) kezdik közreadni kéziratos hagyatékát. Nagyszabású naplójának köteteit a Széchényi Könyvtár őrzi, évekre zárolt anyagként.

Újrafelfedezése és újraértékelése küszöbén halt meg Szentkuthy Miklós, 1988-ban.

PRAE

Leville-Touqué, az Antipsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézművesremek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is.