Szentkuthy Miklós (1908-1988): Prae

Fotó: Csigó László

Forrás: wikipedia.org

Legelső írását még eredeti családi nevén – Pfisterer Miklós – jegyzi. Apai ágon német nevű és műveltségű, de a családi legendárium szerint a magyar történelemben kisebb-nagyobb szerepet játszó patríciusok, orvosok, színészek leszármazottja, apja egyházi javakkal foglalkozó miniszteriális főtisztviselő, kiterjedt dzsentri rokonsággal; édesanyja többgyermekes munkás-művezető családból származik. „A 20. század Magyarországának egész társadalmi keresztmetszetét” látja maga előtt az író is utolsó nagy interjúkötetében, életére és korára visszapillantva (Frivolitások és hitvallások, 1988). Budai úrifiúk társaságában nevelkedik. „A művészetet, az irodalmat apám szinte gyűlölte: az volt a destrukció, a pusztulás, az volt az állam és az egyház vége.” A család kedvence persze csak azért is ehhez a dekadens bomlasztáshoz húzott, habár soha nem volt közvetlenül politikai értelemben rebellis. Istenhívő embernek tartotta magát, habár nem tételes hit istenfélő szolgájának; olvasmányai révén eretnekségekre hajlamos, megszállott filosz és européer.

Az elemit 1914-ben kezdte; a háború végén gimnazista Budán. Korán ébred csillapíthatatlan éhsége az európai kultúrára, a könyvekre, lankadatlan vonzalma a szépirodalom és a szépnem iránt. „Én, mivel örökké gyermek maradtam, (…) ha valamit megkívánok, ugyanolyan erővel szeretném birtokolni.” Önfeledten tud játszani, lételeme az élethabzsoló divertissement, istenes és szoknyabolond, metafizikai allűrökkel. Elindul a történelem, a vallás, az irodalom labirintusában. Vérében a színészkedés, az irónia, a parodizálás, az „akcidencializmus”: a véletlen, kósza ötletek kedvtelése. Még gimnazistaként bejut a Napkelet szerkesztőségébe, ahol legelső írásait publikálják; itt köt barátságot nemzedéke már tekintélyes alakjaival: Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával. 1926 és 1931 között bölcsészhallgató; angol-francia-magyar szakos tanárnak készül.

Elhatározó jelentőségű élményanyagot halmozott fel magában 1928-ban egy nagy nyugat-európai körút során. ezen az úton született meg első publikált nagyregényének, a Prae-nek gondolata. 1931-ben, az egyetem és a doktorálás után megnősül; ifjú feleségével együtt egy évre szóló ösztöndíjjal újabb tanulmányutat tesz, ezúttal Angliába. Közben végső alakot ölt a Prae a harmincas évek elejének magyar földön egyedülálló, kihívóan sokértelmű, különös-különc esszéregény-monstruma, melyet első felfedezője és méltatója, Németh László botránykőnek és meteorkőnek tartott, európai horizontú kísérletnek: bemutatni „az ember teljes színpadát”. Nyelvének modorosságig különc stiláris burjánzása, minden tradícióval szakító „komponálatlansága” még Babits Mihály vagy Szerb Antal számára is hadüzenetnek tűnt az olvashatóság, a befogadhatóság esztétikai követelménye ellen. Még a barátokat is zavarba hozta a példa nélküli regény-szörnyszülött. Hamvas Béla ugyan egy új mitológia személytelen remekének aposztrofálta, Halász Gábor viszont „kísérleties támadásnak a magyar realista regény ellen.”. A jobboldali sajtó felháborodva és undorral utasította vissza a „szellemi ola potridát”, a szellem rothadó eledelét. Maga a szerző nem zavartatta magát e fogadtatástól. Későbbi Joyce-esszéje közvetett önigazolás és védőbeszéd: „Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán.”

A Prae 1934-ben jelent meg az író magánkiadásában. Az angliai tanulmányútról hazatért tanárjelölt mindenesetre nem vonult vissza a vegytiszta irodalom elefántcsonttornyába, hanem tanári munkát vállalt budapesti középiskolákban, kerek 25 éven át, egészen 1957-es nyugdíjaztatásáig. Eközben tovább építi a Prae-ben felvázolt írói életműve szókatedrálisát. 1934-ben elkezdett és 1935-ben – ismét saját költségén, kis példányszámban – megjelentetett műve, Az egyetlen metafora felé terjedelmileg jóval kisebb, szintézisigényét tekintve semmivel sem kevésbé szerényebb kísérlet: naplószerűen, fragmentumokban, miniesszékben, közbeékelt kisnovellálkban megalapozni egy Catalogus Rerumot, végső összegzést művészetről, életről, halálról, a kor egyes tüneteiről. E leltár intonációja: hitvallás az alkotói „mánia”, a művészi „világmegismerés” és „világmegőrzés” mellett. A kötet záró gondolata viszont mintha a dehumanizációs külső mögötti belső, új tartalmú humánumot járná körül: „Napok óta gyereksírást hallok magam körül… ez most a sírás, az őrjöngő állati jajongás szezonja… Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felől egyetlen ember felé?”

Az 1936-ban (megint magánkiadásban) megjelent új kötete, a Fejezet a szerelemről csak  nyomatékosítja ezt a kérdést. Benne az újrafeltámadt vágy a cselekményes regény iránt, az éveken át érlelt és formált mű, a Szent Orpheus breviáriuma (1939-1942, 1973-74) felé. A nagy társadalmi-emberi megrázkódtatások próbáltató idején, 1942 és 1957 között nem publikált regényt; novellát és esszét is csak 1945 és 1948 között, rádió- és szabadegyetemi előadások, rádió-hangjátékok mellett: 1945-46-ban elkezdett, sok tekintetben kulcsműnek induló regénye, a Cicero vándorévei befejezetlen maradt. 1948 őszén az életbeli Cicero, „a kultúra Hamletje” hazatér ugyan angliai útjáról, de hallgatásra ítéltetik, s „dolgozók középiskolájában” vészeli át a legnehezebb éveket. 1956-tól alkalmi megbízatások nyitják meg visszaútját az irodalomba. Remek Mozart-regénye, a Divertimento (1957) kezdi életrajzi és történelmi regényeinek sorát (Burgundi krónika, 1959; Doktor Haydn (1959), Hitvita és nászinduló, 1960; Arc és álarc, 1963; A megszabadított Jeruzsálem, 1965; Saturnus fia, 1966; Händel, 1967). A fő műnek szánt Szent Orpheus breviáriuma új köteteivel a régen elkezdett „nagy opust” folytatja (I-II., 1973; III., 1974; IV., 1984). Új kiadásban jelentek meg korai művei is: Prae (1980), Az egyetlen metafora felé (1985), esszéinek gyűjteményei: Meghatározások és szerepek (1969), Múzsák testamentuma (1985). Értékes műfordítói tevékenységében is kiemelkedő Joyce Ulysses-ének (1974) és Swift Gulliverjének (1982) magyarra átültette. Az utóbbi években különböző folyóiratok (Új Írás, Holmi, Mozgó Világ) kezdik közreadni kéziratos hagyatékát. Nagyszabású naplójának köteteit a Széchényi Könyvtár őrzi, évekre zárolt anyagként.

Újrafelfedezése és újraértékelése küszöbén halt meg Szentkuthy Miklós, 1988-ban.

PRAE

Leville-Touqué, az Antipsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézművesremek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is.

Itt a kompozíció, a szerkesztő stílus új lehetőségei nyílnak meg, véli az író; egy kis humoros torzítás az egyik oldalon, egy kis léha díszletszerűség a másikon, ez biztosabban látszott kifejezni a művésznek elengedhetetlen logikai fegyelmet, mint a megszokott, régi stilisztikai ügyeskedés. És egyszerre felötlöttek a mostanság divatos filozófiai olvasmányok mélyebben fekvő emlékei is, a jórészt német fenomenológiai-ontológiai elméletek kulcsfogalmai is a fogalom fogalmáról, az alapok alapjáról, mi több: a kötőszavak rejtett értelméről (vö.: a reine Und-heit és az absolutes So-tum – a tiszta És-ség és az abszolút Úgy-lét – kategóriáit), nemkülönben a „hiperlogikus prelogikáról”. Leville-Touque oldalán a hölgy mégis közönnyel fordítja el tekintetét a nem mindennapi látványtól, s blazirtan közli: ilyet ugyan ő nem tenne a fejére. A férfit mintha fejbe lőtték volna. Egész szerelme értelmetlenné vált ily fokú érzéketlenség láttán. Dühöngve és kétségbeesve, utálattól hevítve gyors búcsút vesz a „diszkrét” divat hívétől. Ebből a gyűlöletből sarjad az új teória.

Mindebből kitűnhet, mi rejlik a női ruhadivat és a filozófia összefüggését firtató kérdés mélyén. Leville-Touqué egy másik cikke tovább szőtte ezt a gondolatmenetet. Sejtelmes a címe ennek is: Új szójátékkultúra felé, avagy a dogmatikus akdidencializmus szabályairól. Nos, valaha a szerkezet valóban váza volt a regénynek, elemeket összetartó traverzrendszer. Most, hogy a cselekmény maga a banalitás, hogy „kidolgozása” semmis lett, a végtelenbe fut, alakját szüntelenül változtatja – most a szerkezet önálló szereplő lesz. Egyfajta építészeti kombinatorika. Ezért a szójáték felé halad a század. A verbális kifejezés formái úgy társulnak egymással, véletlenszerűen és hatásosan, mint a tervező asztalán ide-oda tologatott térelemek. Itt kapcsolódott a tanulmány az Antipsyché programvonalához. Valaha a lélek is értelmes központ, erkölcsi súlypont, a koncentrált személyiség zártságának garanciája volt. ennek vége. Az új lényeg torzó, villanássorozat; az emberi lélekkel nem törődhet. Az új regényben az embernek és az ő lelkének aligha lesz szerepe. A regényhős átalakul a róla szóló regény stílusává, szerkezetévé, nyelvtanává. A regény éppen ezért nem zárt valami, hanem két gömbölyített végű végtelen kúp, egymással szembeállítva; a kélt tükör különböző dolgokat szív fel a közéjük állított „hős”-ről. Egyfelől a lelkét, szentimentalizmusa fészkét; másfelől külső felületét, hogy átcsúsztassa a fikció, elvontság világába, ahol a csak-nyelvtan, csak-szó, az üres és öncélú grammatika uralkodik.

Hogy miért kell mindezt mint a női divat és a filozófia kapcsolatának függvényét feszegetni? Henye gondolati játékosságból? Öncélú szürrealista modorosságból? Keresettségből, hogy mindenáron maiak legyünk, a világért sem tegnapiak? Netán azért, mert Leville-Touqué özvegy anyjának ruhaszalonja volt Cannes-ban? (Fura kis üzlethelyiség, csupa üvegfallal, akár egy óriás lámpa üvegkorongja, mintegy belelógott egy hatalmas, üresen álló garázs légterébe, tervezője díjat nyert vele valami kiállításon, s amely ruhaszalon óriási lelki változásokat hozott volt a tulajdonosnő fogékony kamasz fiának életébe, amennyiben a mondén divat e különc kápolnája egyszerre irányt szabott csapongó kamaszkori vágyainak: a káosz őserdejében rendezett út vágható, a művész bohémság a polgári éketvitel keretei között kordában tartható.) Nem, nem, csak gúnykacajt válthat ki az ilyen pszichologista magyarázat, még akkor is, ha a tudatalattira  hivatkozik. Habár nem tudni, semmit sem tudni; minden nézhető innen is meg onnan is. Tény, ami tény: az Antipsyché esszéírója valamely gyermekkori trauma hatására (ideges hanghallucinációk gyötörték, depresszióba esett, szülei kórházba vitették) undorodott meg a „lelki élet” meg a „lelkizés” minden formájától. Ekkoriban öltött alakot a folyóirat programadó kiáltványának gondolatiránya; igen, ezt a proklamációt motiválta a kamaszkori emlék a divatszalon extravagáns üvegfalú kockájáról, amely még évek múltán is felidézi a kamaszfantaziálások dzsungelét (példának okából a rossz minőségű papírra nyomott német divatlap eléggé kezdetleges, de felizgató aktfotóját: meztelen, dús idomú nő az északi-tengeri dűnék homokján elheverve, kezében egy virágszál, amelyre csábító-ártatlan mosollyal tekint, paradox metaforája a mediterrán racionális tisztaság keveredésének a német nyomor gazdasági nuditásával).

Volt persze ellenzője is az antipszihologizmus efféle programjának. A filiszteri ókonzervativizmusról ne beszéljünk itt. De még egy olyan művésztársaságban is, mint amilyenbe a francia tengerparti kisvárosban Touqué belecsöppent, felharsantak bizonyos ironikus, gunyoros megjegyzések. Főként Halbert, az angol, az egyébként cinikus-szenvtelen életélvező, Touqué riválisa, történetünk (?) egyik archetipikus főszereplője, szóval a szkeptikus angol, ő volt nagymestere a szűkszavú csipkelődéseknek. Ő egyetlen szóval is nevetségessé tudta tenni az élvezetek körmönfont metafizikáját, a szószaporítást és az érzelgős morált: ő mindig önmaga volt, elméleti görcsök nélkül. Méghozzá: a civilizáció bajnoka, aki adandó alkalommal még a pszichoanalízis pávatollaiban is hajlandó tetszelegni! Aki nem riad vissza attól sem, hogy az Antipsychét mint szerkesztője ifjúkori betegségének kompenzálását, mint kamaszélmények szublimációját tegye nevetségessé! Érzéketlen a francia művészet lokálfilozófiája iránt. De a civilizációképe is jócskán gyanús. Még egy Hegel is, akivel egy francia literátornak megengedett a flörtölés, még a német filozófus is pszichológiaellenesen fektette le a világtörténelmi haladás ütemtervét int az emberiség több százezer éves munkáját (csak azt ne higgye a Hegellel flörtölő, hogy ez a civilizációs munka magát a szubsztanciát is érinti, hogy képes lesz valaha is a világ tőle idegen arcát minden sejtjében a sajátjához idomítani – a női divat ennek képtelenségére is bizonyság). Halbert vak volt a modernség misztikus-metafizikai dimenziói iránt. Fogalma sem volt arról, ami túlnőtt a személyen, az egyéni lelki sérüléseken, ami egy generációs csoportosulás ősélménye volt, ami az Antipsychét kortünetté emelte. Mert a folyóirat egy mozgalomnak volt a szócsöve. Indulásakor ilyeneket hirdetett többes szám első személyben megfogalmazott programjában: „Ha a pátosztól, lapunk hasábjain, egészen a közönséges presziőzködésig és lélektelen affektációig menően irtózni fogunk, tessék megbotránkoztató különcségnek venni, amely nélkül nem képzelhető el modern gondolatirány. Szembehelyezkedünk a Psychével: értve alatta a léleknek oly értelmű respektálását, amely szerint az ember fogalma azonos volna az úgynevezett lelki élet gazdagságával, a gazdagság azonos a lélektani árnyalatok végtelen halmozásával és bonyolult egymásba szövésével, a művészet azonos a lélek felé haladással…”

Elkalandoztunk. Most csak a kezdet kezdete foglalkoztat bennünket, az említett Touqué-cikk és indítéka. Egy elképzelt regényíró mutatkozott ott be az olvasónak, vagy talán egy álruhás filozófus, aki csak azért öltötte magára a regényíró maszkját, hogy új logikájához más területről gyűjtögessen elméletét bizonyító érveket. Nos, előttünk egy író, aki – mily banális és mennyire igaz! – szeretné kifejezi érzelmeit, nem utolsósorban a szerelmi téren megtapasztaltakat, tudván, hogy ezek az ember és ember közötti alapvető kapcsolatra jellemzőek. Mert ha valami életre-halálra foglalkoztatja az íróembert, az saját eseményélete; csakhogy az ilyen eseményeknek nincs kezdetük és végük, nincs értelmük, és nincs bennük semminő sorsfordulat. Sajnos. Az élet kifejezhetetlen, de ezt a kifejezhetetlent – ráfűzve valami érzékelhetőre – ki kellene fejezni. Hitetlenül az egyénben, a múltat a jelennel állítólag összekötő idősorban. Kifejezni nem régimódiasan, nem „regényesen”. Új regénykompozíciót keresve, prelúdiumul, prepozícióként, vagy legalábbis mint „prae”-t, előleget a majdani igazira. Ha kell, megtűzdelve a még rejtelmesebbel, az „Anti-Prae”-vel. Ráaggatva olyasmit, ami már nem is regény, ami talán líra, talán zene, talán filozofáló villanás. A rögösebb utat választja, aki így komponál regényt (nem „régi”, hanem végre valóban „kísérleti” regényt).

Szürke minden (regény)elmélet, zöld az élet aranyfája. Zöld és lila: színes. A regény, melynek szála, mint az előre látható, a végtelenbe fut, kezdődjék így:

A figyelem elsőnek egy nőre összpontosul. Leatrice, vulgo Lea, volt színésznő Oroszországban, iparművésznő, belsődekoratőz Franciaországban, most éppen bártáncosnő a tengerparti üdülőhely lokáljában, elhízott gumi- és kávéügynökök kitartottja, szóval egy kokott és – egyebek között – az angol Halbert barátnője, fellázad kitartóinak diktatúrája ellen, melyet szerelmi igényei fölött gyakorolnak. Elege van a kokott-életből. Halbert minden lázadást helytelenít, tehát a Leáét is. Ő mesterségből pszichológus; zsörtölődik barátnője legújabb extravaganciáján. Végtére hülyeség az egész, erkölcsösség és kokottság között csak árkülönbség van: az erényes nő nagyon drága, a kokott olcsóbb. Mind a kettőt meg kell fizetni. Lea egy egész éjszaka norvég barátnője vállán bőgött, mint egy Dosztojevszkij-hősnő. Ena persze kitűnő partner az ilyen nagyjelenetekhez: őt külleme és jelleme egy életre beoltotta a züllött férfipraktikák ellen (és egyébként is nemrég egy speciális feminista klinikán kúrálták, enyhén leszbikus gyógymódokat alkalmazva, mire ő – szabadon Baudelaire után – Új utazás Cytherébe címmel diktált egy esszét alkalmi íródeákjának, egy gimnazista fiatalembernek). Lea is írogat újabban. Leville-Touqué véletlenül ismerkedik meg vele, épp e határhelyzetben. Touqué Enát kereste folyóirata új számának korrektúráival, s íme, a fürdőszoba most nyíló ajtajában egyszer csak meglát egy modern Venus Anadyomenét, még félig nedvesen, fent kisírt szemek, lent, a bokánál még nedves fürdőruha, lehúzásában maga segédkezik. Nagyon szép nő, ezt még az Antipsyché szerkesztője is őszinte pátosszal kell, hogy konstatálja (az ismert program ellenére), Halbert ironikus nyilait is tűrve.

Idő kell, míg Touqué magában feldolgozza a most meglátott test valószínűtlenül intellektuális benyomását, egyben erotikus becsét. Nem is kevés idő. Időben viszont e regény nem szűkölködik. Touqué tudja, hogy „az élet kifejezhetetlen”, de a képzetek burjánzó társulásáról számot lehet adni. Kezdve a férfivágyak vizsgálatával, hasonlattal a kamaszvágyról, kitérve az igazság kérdésességére, az emberi tudat esendőségére, rend és káosz antinomikus-paradox összetartozására, „érosz” és „ráció” közvetítésének nehézségeire, kiváltképp akkor, amikor a filozófia olvasmányemlékeivel is felfegyverkezett elemező lankadtan és mégis villámsújtottan konstatálja, hogy egyszerre látja felfokozottan intellektuálisnak és életszerűnek Lea testét. Csak a zene tudta eleddig ilyen állapotba hozni: a belső forrongásnak, a köznapi lélek képmutató egysége osztódás általi szaporodásának, a szétszóródásnak és szétporladásnak, a lebegésnek és hintázásnak állapotába. Most analizálható egy egykor volt fájdalom fejlődése; az abszolút csönd az éji tájban, ami női ruhák selymének suhogásához hasonlatos. Leatrice! Leatrice!

hisztérikusan érzékeny nő, Halbert ebben nem tévedett. Ül szobája kis kandallóján, mint egy eltévedt állat; monologizál és sír. Mit kezdjen értelmetlen életével? Halbert könyörtelen józansággal ugyanezt kérdezi: Mit akarsz, miféle „új életről” fantaziálsz? Leville nézte Leatricét, szerette volna megérteni a célhiányos nagyotakarást, de ő sem talált a nőben egyebet, mint hogy egészen rendkívüli módon szép. A lokál tulajdonosa kopogtatott most: ő üzleti ügyként kezelte a dolgot. A nő hajthatatlan. Menni akar innen – lehetőleg a magányba. Ena kíséri; lakást keresnek, és közben beszélgetnek. Touqué bölcsességéből csak egy sápadt allegóriára futotta („Mily szép ez, misztika és szkepszis karöltve!”), de ő is odébb sietett. Ena elítélte Lea oroszmód álmodozó vallásigényét, de védte – Touquéval  szemben – a misztikát mint „nemzeti betegséget”. Órákig (napokig?) elemezte a lázadó és kísérője: miként kezdhet új életet az, aki lázad?

(Leville-Touqué témája itt közbeiktatandó: mit kezdjen az ilyen se vége, se hossza beszélgetésekkel az új regény? Minden emlékezés a múltat vallatja. Csakhogy múlt és jelen között nem lévén szerves viszony, az új epikában – a régihez viszonyítva – nincs semmiféle egymásután. Az új „kísérleti” regény azt az abszurdumot próbálja megvalósítani, hogy a különböző eseményeket teljes időmentességgel, mint tiszta térelemeket helyezze el, a lehető legszeszélyesebb építészeti fogásokkal. Itt az idő nem bürokratikusan egy irányban és egy szélességben göngyölt üres futószőnyeg, nem bénító vályú, nem lineáris időalagút. Az ilyesmi a szórakoztató giccsművészet jellegzetességévé züllött. A hitelességre törő regény szkizofrén akvárium kell, hogy legyen, ahol az egyes epikai részletek, mint a szórakozottan ide-oda úszkáló halak, szüntelenül változtatják helyüket a tér szabad részében. Leatrice múltja és jelene között, egy ilyen kompozíció esetén, az lenne a kívánatos, ha üresség lenne. Így kezd újat a regény, ha lázad.)

Leatrice és Ena folytatódó beszélgetése a taxiban: nehezen követhető fecsegés, amelyest messziről a „végcél” irányít: a kalandos, szenvedéstől, szenvelgéstől sohasem mentes, sorsüldözte nő otthont keres, akár csak ideiglenes fedelet a feje fölé. Nagy sokára legalább ez az egyetlen probléma megoldódik. Tengerparti penzióban jutott Leatrice, ha nem is révbe, de olyan társaságba, ahol lealázó kiszolgáltatottság nélkül mód nyílt a korábbi monológok folytatására. A magány és a függetlenség persze mindig is azzal kezdődik, hogy az ember lelke rögvest megtelik idegen emberek életével.

A misztikus remeteség alaphangját elsőként bizonyos Veronica Chamaedrys intonálta, mi tagadás: igen hamisan, merthogy Veronica, az életnek csakis a napos oldalát kedvelő, saját jól-létében s jódolgában magával már semmit kezdeni nem tudó ifjú hölgy, valami igen nagy pletyka tárgya, nem a magányra született: anyja mielőbb férjhez akarta adni. A kiszemelt, jó társaságbeli férjjelölttel a közeli hotel szezonnyitó bálján ismerkedett meg a lány, szenvedélyes bridzscsaták tüzében. De sokkal fontosabb, már ami az alaphangot illeti, hogy a hotelból jövet összetalálkozott sokfelé indázó történetünk új epizódjának igazi hősnőjével: Ulva di Charával, különben barátnőjével. Történetünknek most színre lépő alakja zaklatott állapotban volt: szürke esőkabát fedte alacsony és csípőben némileg molett termetét. Ő is boldogtalan: elment, eltűnt az, akit szeretett. Kirándultak kettesben a környék hegyei közé. Komor felhők sötétítették el az eget. Eleredt a zuhogó eső, s ők e bizarr környezetben ölelkeztek össze először igazán. Ulva még soha ilyen egyedül nem volt szerelmével, még soha nem érezte ennyire, hogy egész lénye a szeretet lila gyökérkoszorújába foglaltatott. Sötét eksztázisban ölelkeztek újra meg újra; aztán a fiú futni kezdett a tenger felé. Ulva sírt – ez az abszolút tárgyi állapot a szerelemben. S íme, az örök alaphang: Leatrice magánya Veronica történetévé vált, az meg átömlött Ulva egyedül maradásának históriájába. Az emberek egymásnak adják élettörténetüket. Van-e egyáltalán „én” a szó nyomatékos értelmében? Van-e egyáltalán emberiség? Két ember” – ez talán a világ legszemérmetlenebb önellentmondása. Leatrice inkább Halberthez húzott volna, mint új férfi ismerőséhez, Leville-Touquéhoz. De most, penzióbeli magányában csak kapcsolatok kihűlt emléknyomairól elmélkedhetett. A férfi a szerelemben a behaviorosta viselkedéspszichológia jegyében csak a testi gyönyörűségre tud koncentrálni; a nőben viszont a testi öröm utáni vágy elhanyagolhatóan kicsiny mennyiség. Leatrice ismerte a szerelem két fő típusát: az irracionalitásból táplálkozót és az emberkeresőt, a folyton „beszélőt”; a kettő dialektikájával viszont eleddig nem volt szerencséje találkozni. Homályosan emlékezett viszont Halbert szavaira, aki szerint apját (anglikán lelkész az öregúr az angliai Exeterben) az átlagpolgárok csak üres szoknyavadásznak vélték, pedig neki nem is a megszerzett nők voltak a lényegesek, hanem egy új szótár, új nyelvtan keresése, hogy az egyébként kifejezhetetlen lelki mélységet ilyen jelrendszerrel fejezze ki. Van olyan szerelem is, amely nem akar közös háztartást, együtt alvást a díványon, együtt olvasást a tengerparton, s ettől még nem lesz „jellemtelen”, aki csupán önkifejezési formának tekinti a szerelmi viszonyt.

Leatrice és Halbert viszonya éppen ilyen volt: találkozásuk szerelmi találkozás volt, nem „emberi”, nem a jellemből fakadó, nem egzisztenciális jellegű. A modern szépség – különösen a női testé, amely Leatricében összpontosult – ugyanilyen paradoxonok talaján szöki virágba, s árasztja magából a sötétlő tragikum leheletét. A szépség tulajdonképpen semmit sem tartalmaz abból, amit a köznapi értelemben emberinek mondanak. A női szépség: konkrét csoda, a bénulásig lelket lenyűgöző vízió; ám kínai fal választja el az élet szokványos világától. Nézését a nagy filozófusok (Platón, Husserl) szavával „eidetikus redukciónak” tarthatjuk (ez nem Leatrice felismerése, hanem az Antipsyché literátoráé, Leville-Touqué-é). Halbert apjának még ezután közlendő Meditációi-ban van egy éles elméjű megfigyelés, Kant Az ítélőerő kritikája nyomán, miszerint a „fenséges” (nem pedig az agyonidézett „szép”) oly szavak tőszomszédságában világosodik meg, mint formátlan, céltalan, káosz stb. Nem ilyen reflexiók segítenek megérteni, hogy mi a modern szerelemben és szépségben?

Megint messze kanyarodtunk el a kezdet kezdetén vállalt feladattól: mi van Leatricével, azon túl, hogy lázad? De minden Leatrice-ábrázolási terv természetesen naiv, hiszen ha valóban megindul Leatrice tematikus lombozása, ott az ábrázolás újabb és újabb sejtjeit nem az egységes program fogja meghatározni, hanem mindig csak a megelőző sejt. A kidolgozás így örök és céltalan. Ez optimistává kell, hogy tegyen minden ábrázolót. A hosszadalmas tervrajz után, s a biztos megvalósítási lehetetlenség tudatával, így kezdődhet és folytatódhat, így érhet véget Leatrice. Miért csodálkozunk, hogy Leville-Touqué csak sziszegve tudta kiejteni a „humanitás” szót? Leatrice is ilyesmit érzett (a szaftos nyárspolgáriság iránti undort), miként az első magának gyáván beadott morfininjekció után, amikor a tükörbe nézett, amely tükör fekete volt a szoba homályától. „Az ember, az ember” – mintha egy fiatal lány szervezetének más dolga sem lenne, minthogy az ember fogalmának ilyen vagy olyan definícióját adja. Humanitás – ignoramus, mindörökre. A meghatározandó kép csak vázlat, véres packa, széttépett vonal, az árnyékok óriási tüzek, a mozdulatok drámai pátosztól feszülnek, úgyhogy az ember azt gondolná, hogy egy sötét tragédia első megfogalmazásával áll szemben; viszont a képen a véres foltból selyemszőrű öleb, a széttépett vonalból pisze orrocska, az egész tragédiából pedig egy pattanás beflastromozása lett. A fáradt ember csak metaforákba tud kapaszkodni.

Vagy lenne más mód is képet adni az emberről? Leville-Touqué regényelőzetese még egy kísérletet tesz erre: közli Halbert apjának, a már említett exeteri anglikán lelkésznek meditációit – az 1933-as évből. Ott és akkor bizony más értékhangsúlyokhoz jutott a kigúnyolt humánum. Hitelesek leszünk. eredeti vallomás voltában adjuk elő az öreg pap életgyónását.

Nihilistának tartanak kollégáim, pedig szinte bigott bátorsággal vallom: egyetemes ember vagyok. Nem azért, mert valamiféle „szentek egyességébe” tartoznék. Nem, nem, individualista vagyok, önzéssel teli, igen távol Istentől és az istenességtől. Kimondhatatlanul meddő volt az életem. Asszociációim végesek, akaratom: zérus. Nem jár ki nekem a Nagy Egzisztencia-rend. Pénzsóvárságból nősültem. Évekig kéjelegve merültem az érzékek mély tengerébe; Don Juanként a legkülönbözőbb szerelmi kalandokba bocsátkoztam, mindig szerelem nélkül. Másét ne kívánd? Én örökké kívántam, kívánom. De a bírás boldogságát nem ismerem. Csak az abszolút boldogtalanságot elemezhetem most is, életem végső mérlegét készítve. Hogy neokatolikus modorban fejezzem ki magam: megváltó axiómáim demagóg zengések, a Pál érce és cimbalma. Semmit sem tudtam rájuk építeni.

Miféle nőket ismertem, mit csináltam velük, mit csináltak velem? Elsőként rút lányok ismertségére emlékezem. Azután egy álarcos nőre egy bálból, akit ma sem ismerek. Úgy volt enyém, ahogyan kulcslyukon át néztem egyszer egy nőt, akinek szintén nem láttam a fejét; de a ruhájából sugárzó családiasság áradt, nekem szóló kedvesség, jóság. Létezik ilyenkor „hűtlenség”, egyáltalán bűn? Miért rossz az, akinek élete minden másodperce a jóság vágyával van tele? Hogyan lehetséges, hogy Isten megengedje azt a perverz állapotot, hogy a legléhább emberekben lássunk csak erényt és a „jókban” csak bűnöket? Ha a legigazabb szerelmet akarjuk élvezni, akkor olyan nőknél kell keresnünk, akik nemcsak minket szeretnek, hanem akárkit, akik a szerelem élő vizei, amelyben akárki megfürödhet. Ilyen volt az utolsó „csalásom”, viszonyom a félbolond lánnyal, aki számára nem létezett más emberi kapcsolat, csak a szeretet. Nem a szétszórtság, hanem a túl nagy harmónia benyomását keltette, mint általában a bolondok. Azt a lányt ölelve bűntelen lettem, megértve a jósággal elegy szeretet titkát.

ZOLTAI DÉNES

Forrás:  66 híres magyar regény 425-428. old., Móra Könyvkiadó 1995.