Kerecsendi Kiss Márton (1917-1990): Különóra

Nagy Gábor néptanító körültekintett az iskoláján. Minden rendben van. A dobozból kivett egy szép, hegyes krétát. Az ablak felé tartotta. Nézte. Aztán a táblához lépett. Szép, iskolás írással, lassan írni kezdte a betűket: A, B, T, G, C. A C-nél megállt. Egy pillanatig gondolkozott. Aztán írta tovább: N, D, R, S. Hátralépett.Gyönyörködött a nagybetűkben. Aztán megint leírta: C. S már tovább akarta írni. Cecília. De lépéseket hallott. Nyílt az ajtó.

Cili jött be s kezén egy kisgyereket vezetett:

- Vendéget hoztam tanító bácsi!

A tanító mosolyogva ment eléjük, szemével végigsimogatta a szép, virágszerű lányt, s talán egy pillanattal tovább tartott a kézfogás. Cili bemutatott a kisgyerekre, aki ott hüppögött a szoknyája mellett s törülgette arcáról a sírást.

- Ne félj, Andriska! Nem bánt a tanító bácsi!

Andriska fölnézett:

- Nem bánt? – de azért elhúzódott a nagy embertől.

Gábor leguggolt a gyerek mellé:

- Miért félsz tőlem?

- Kikapok.

- Ki mondta? Dehogy kapsz!

- Monta édesanyám, meg a Gyura is.

Cili is bátorítgatta:

- Hogy kapnál ki? Botja sincs a tanító bácsinak.

- De van – mondja Andriska, s az asztalra mutat -, ott van!

- Ez nem arra való – mentegetőzik a tanító, s elteszi a pálcát -, a képeket mutogatják vele a gyerekek.

Andriska most néz szét jobban:

- Képek!...

- azok. Megmutassam?

Andriska bólint s a tanít felnyalábolja a gyereket:

- De előbb mondd meg a neved!

- Sereg Andris.

Amíg végigmennek a képek előtt, Cili elmondja, miként tévedtek ide.

- Andriska sírt az utcán, gondoltam behozom. Nézze meg. .Tanítványa lesz. Ugye nem haragszik, Gábor?

A tanító hálásan néz a lányra. Aztán a gyerekhez fordul:

- Miért sírtál?

- Kikaptam.

- Ki vert meg?

- Édesapám.

- Mit csináltál?

- Én semmit – tétovázik Andriska -, csak kiöntődött a paradicsomleves.

- Édesapám – mondja Andriska és száján bujkál a nevetés. – Oszt az ölibe csurgott. Oszt kiabát, hogy: hamar, hamar!

- Hát akkor te mért kaptál ki? – kérdi a tanító.

- Mert én… én nevettem.

- Ejnye, te huncut – csípi meg a lány.

- Sokszor kikapsz?

- Néha kiszokok… Este is.

- Este is kikaptál?

- Ki, mer Jancsival összevesztünk a sűtt krumplin. A dunnában.

- Ilyen veszekedősek vagytok?

Andriska már egészen felbátorodott:

- Gyött is édsapám a borotválkozóval!

- Fájt? – simogatja meg Cili, de a gyerek már nem figyel reá.

- Tanító bácsi, a Jancsit verje meg Lopni szok!

- Lopni? – botránkozik meg Nagy Gábor.

- Bizon – s Andriska tágra nyitja szemét -, édesanyám is monta, hogy maga maj kifenekeli.

- No, no! Mit lopott a Jancsi?

- Mit? Dinnyét! – két karjával köröz – ekkorát!

- Honnan?

- A kocsirú. Kergetett is az ember…

- Hát te is loptál?

- Én nem. Én csak szaladtam.

- Hova szaladtatok?

- Be a kukuricásba.

- Nem is tudtam, hogy ilyen rossz gyerekeim vannak, - dorgál a tanító, de Andriska csak beszél belemelegedve.

- Jancsi léket vágott. Van ám bicskája. szép, halbicsak…

- Ejnye, Andriska, e is bűnös vagy ám.

- Én nem – rázza fejét a kislegény -, én csak a felit ettem meg.

Nagy Gábor rámutat az arcára szigorúan:

- Azért vagy hát ilyen maszatos!

Andriska pislog bűnbánattal, mert azt már mégsem lehet letagadni, hogy csupa maszat a képe.

- Nem szeretsz mosakodni? – ijeszt rá Cili is.

Andriska  hallgat.

- Ugye nem?

- Nem. – Hajtja le fejét a gyerek. –Mindég sivalkodok.

A tanító elengedi Andriskát.

- Én csak a tiszta gyereket szeretem.

Andriska aggodalmasan tekint Cilire.

- Bizony – komolyodik a lány -, neked is mosakodni kell, ha azt akarod, hogy szeressen a tanító bácsi.

Andriska hallgat. Hol a tanítót nézi, hol a lányt.

Cili fülébe súg huncutkodva:

- Mosakodjunk?

Andriska hallgat.

- Jó? Megmosdat Cili néni. Akarod?

Andriskának nincs ereje a szóhoz, csak a fejével biccent. Nagy Gábor rávillant a lányra:

- Hozok vizet.

Andriska elsötétedik:

- Ne sokat…

Szemével kíséri a tál útját. Cili biztatja. Végre közelít. Ujját a víz felé nyújtja. A tanító ráijeszt:

- Vigyázz! Harap!

Andriska elkapja a kezét. Megnézi és nevet fölényesen:

- Nem igaz… Nem is harap…

Megint a vízbe nyúl.

- Nem hideg – mondja Cili, s kigombolja a gyerek ingjét.

- Kicsikét – sziszeg Andriska, s megadja magát.

- Most sivalkodik a kismalac! – incselkedik a tanító s Andriska már prüszköl hősiesen Cili keze alatt.

- Így ni… Ugye Andriska, mondtam én, hogy milyen jó. Ccc… Milyen szép lesz Andriska! Hogy szereti majd a tanító bácsi!

- Bizony, könyvet is kap – toldj meg a szót Nagy Gábor.

- Kép lesz-e benne? – kérdi Andriska a törülköző ráncaiból.

- Lesz ám! Cifra kép.

- Cifra? Akkor mindég megmosdok! – S ott áll köztük a gyerek ragyogva. Cili gyönyörködik benne s megcsókolja.

- Nem harapta le a fejed a mosdótál? – kérdi a tanító.

- A lavór?

- Az.

Andriska belenéz a tálba és megtapogatja a fejét  két kézzel:

- Nem. Nincsen neki foga. Hát a könyv hun van?

- A könyv? Hű, az még a pesti boltos bácsinál van. De ha megérkezik, akkor kapsz egyet. Addig kérjél valami mást.

Andriska szétnéz. Szeme az asztalon akad meg:

- Adjon egy plajbászt!

A tanító ceruzát, papírost tesz az első padra:

- Itt van. Írhatsz, Andriska! – S még egy szem cukrot is nyom a szájába. – Ez a ráadás.

Andriska kiveszi szájából a cukrot. Megnézi.

- Cukor. – Visszateszi. – Mit írjak?

- Amit akarsz.

Andriska megnyugszik. Nekihajlik a padnak:

- Jó van, írok egy macskát.

Cili és a tanító összenevetnek fölötte. Andriska feltartja az irónt:

- Enyim?

- Tied.

- Örökbű?

- Örökbül.

Andriska megnyugszik s megint nekifog a munkának:

- No, Jancsit meg is eszi a fene!

- Andriska – csitítja Cili -, nem szabad csúnyát mondani. Látod, ott van Jézuska.

Andriska felnéz a keresztre:

- És sténleg! Szegénnek kezit-lábát megszögezték!

- Írjál szépen!

- Írok. Malacot is írok.

*

Egy darabig nézik a gyereket, aztán Gábor megfogja Cili kezét.

- Jöjjön, most magát tanítom!

 A lány leül a tábla elé:

- Mire tanít?

Gábor gondolkodik. Felnéz a betűkre.

- A tudományok tudományára. Látja, mi van a táblán?

- Betűk.

- Igen. Nem sok az egész.

- Meséljen róluk!

- Ezt akarom, Cecília!

- Én nem értek hozzájuk.

- Dehogynem. Hiszen benne élnek minden napjában, újságok, könyvek lapjain. Leérettségizett az idén s azt mondja, nem ért a betűkhöz. Igaz, hogy csak az ismerheti őket egészen, aki már tanított betűt. Ezek a kis vonalkák, köröcskék olyanok, mint a magok. Füvek, virágok, fák, egész erdőségek szunnyadnak bennök. Velök bánok, mégis annyit eltöprengek felettük. Nem tudok betelni a csodával: ezeken az apró idomokon nyugszik azt emberi műveltség óriási palotája, a zengő székesegyház. az ábécé néhány betűje magában hordozza az egész világirodalmat.

- Érdekes, erre sose gondoltam!

- Az emberek nem tudják, mit dolgozik a tanító. A kulcsok kulcsát adom a gyerek kezébe. Szárnyuk van ezeknek az apró jószágoknak, s aki beléjük fogódzik, suhanhat a tiszta eszmék csúcsai felé. A múlhatatlan szépségek kéklő magasaira. Megnyílik előtte a Szentírás, Dante, Shakespeare, Keats, Milton, Flaubert,Tolsztoj, Széchenyi, Petőfi, mind, mind…

- Csodálatos!

- Bizony, csodálatos, Cilike! Élnek ezek a betűk. Úgy lehet őket szeretni, mint a gyerekeket. – S Andriska felé int. – És ha csak annyit, csupán annyit tudok megtanítani belőlük, amennyiből kint a fronton egy tábori lapra kitelik, hogy „édes jó szüleim, jó egészségben vagyok, amit magoknak is szívből kívánok…” ha csak ennyit is megtanítok: már betöltöttem világtörténelmi hivatásomat.

- Gabi, ezt sose felejtem el…

- Pedig még nincs vége, Cilike -, s Nagy Gábor száján átmelegedtek a szavak. – Mennyi szép szó, mennyi múlhatatlan érzés, mennyi vallomás van az ábécében! Az egész világ költészete. Minden, amit az emberek évezredek alatt elmondtak a szerelemről…

Cili lesütötte a szemét.

Gábor folytatta:

- Valamikor elhatároztam, hogy ha majd valakit nagyon szeretni fogok, annak leírom szépen az ábécét… Semmit és mindent… Az ábécét.

Cili fölnéz a fiúra:

- És?

Gábor alig hallhatóan mondja:

- Úgy érzem, le kell írnom…

Cili zavartan simogatja a padot.

- Tanítson, tanító bácsi! Azt mondta, a betűkről mesél nekem.

- Igen. Eltértem. Bocsásson meg. Tehát a betűkről. Nézzen ide. – Fogja a krétát és ír egy-egy betűt. – Látja ezt az I betűt? Csupa báj és kecsesség. Hasonlít valakire… Könnyed és finom. Mert minden betűnek egyénisége van. Akár az embereknek. Haragszanak és szeretnek, komolyak és mosolygósak. Itt az Y. Csupa rosszindulat és kétszínűség. Hűtlen. Jánusz-arca van. Ez a D! dagadt, dús, drága. Csupa bőség ez a betű. Vagy a K! Olyan, mint egy katona. Kilép peckesen. Még a kardját is kirántja. És az S! Alattomos betű. Sziszeg. Bizonytalan. De ha mellette van a Z, már biztosabban áll a lábán. Ezzel kezdődik a legszebb szó. Melyik Cilike?

- Szeretem – mondja Cilike gyanútlan.

- Én is… - feleli Nagy Gábor halkan és leteszi a krétát.

Cili pirul s nem tudja, mit szóljon, szerencsére Andriska kiabálni kezd:

- Tanító bácsi! Tanító bácsi! Jaj, mit írtam!

Odaszaladnak. Nézik, nézik.

- Hol láttad te ezt, Andriska? – kérdi a tanító a rajzra mutatva.

- Ott látta,m a búcsún! A sátorba!

Nézik jobbról, nézik balról a kis bizonytalan vonalkát. Hiába. Szív az, mindenképpen.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 1. sz. 1942. jan. 4.

Dénes Gizella (1897-1975): Csipke az ablakon

… - Időnkint, egészen váratlanul, akár az erdők mélyéből látatlanul és meghallhatatlanul előtörő szél, felágaskodik bennem a vágy: látni a vidéket, a tájat, amelyben él! Látni az utakat, ahol jár, a mezőket és völgyeket, amelyekben széttekint. Ez így másnak egészen értelmetlen, megmutathatatlan és nevetséges, de milyen kemény és forró valóság mégis! Mennyi erőt és mennyi fájdalmat követel és von maga után. Nevethetsz, de ez fontosabb, mint az, hogy lássam és beszéljek vele. Ha eszembe jut, hogy véletlenül és akaratlanul mégis találkozhatunk: hát reszket a térdem, mintha ketté válna, pontosan és szabályosan kihűlök, félelmetes vacogás ráz, nevetséges és gyerekes gyámoltalanság. Hiába, nincs kivétel és nem számít semmi; nevethetsz, ez így nyilván végzetesen és természetesen a végzetes és kibírhatatlan, az elmúlhatatlan és kiszámíthatatlan szerelem. Hiába minden, ez is van, így is van, akár boldogan, akár boldogtalanul szerelmes az ember. Különös egyébként, nem figyelted meg: a boldogtalan szerelmek mindig tovább tartanak, úsznak velünk, elkísérnek a sírig, akármilyen nevetségesen és érzelgősen hangzik, nem lehet menekülni és nem lehet szabadulni.

- Ámbár – boldogság: mi is az tulajdonképpen? Csak csillogás, csak ábránd, reménykedés, az ember gyámoltalan kísérletezése, mert nincs ereje, hogy szembenézzen a mulandósággal, a törvényszerű valósággal, hogy nincs, nem lehet megállás. Nem érted, ugye? De hát mi is az, amit megértünk másokból, és amit megértethetünk magunkból? Mit gondolsz? Micsoda szemernyi, harmatnyi csillámlás az érzések megfoghatatlan tűzsugarából, amelyet testünkbe zárt lelkünkben hordozunk, amellyel viaskodunk, amelyeknek megadjuk magunkat, akár akarjuk, akár nem?

- Ez amit mondok, amit elmondok, csak nekem fontos, ezt csak én érzem, én vergődöm miatta, engem sújt és engem ragad el. Ez, jaj, hát igen, ez az én szép, boldogtalan szerelmem, amely éppen úgy él bennem, mint a csillag az égen, a fűszál a földön, a szívverésem, avagy a vérkeringésem. Oly mindegy, hogy boldogtalan szerelem, annál tovább tart – mondd rá gyorsan -, végig az életen, sírok miatta, de határtalan örömet is kapok egy-egy percre, amikor a valóságon örömet is kapok egy-egy percre, amikor a valóságon túl látok. Mindig magamról beszélek, mondhatnád, de nem magamról, hanem a szerelemről beszélek, a szerelemről, amelyben: - furcsának találhatod – irtózatosan magányos az ember. Minél szerelmesebb, annál magányosabb: csak az van, csak a fontos belőle és általa, amennyi bennem, benned, magamban, magadban él. Ez ad ragyogást az egésznek, ez a forró, csodálatos magány, ez a belső virágzás, mellyel a másikat feldíszíti akkor is, ha ő dísztelen, szegény és nyomorult: a magam elborult szemével, a magam felgyúlt szívével persze gyönyörűnek, egyetlennek, hasonlíthatatlannak látom és érzem.

- azt mondod – és joggal mondhatod: őrület ez, szánalmas betegség. De hallgass ide, ezt így, ezt az őrületet, ezt a boldogtalanságot, ezt a reménytelenséget semmiért se adnám oda! Még az úgynevezett boldogságért se. Úristen, mennyire az enyém ez így, mennyire betölt és mennyire uralkodik rajtam. Semmit sem értesz az egészből, tudom, de olyan mindegy. hiszen nem is tudom, hogy neked mondom-e tulajdonképpen, avagy csak magamnak? Előre tudom, hogy nevetni fogsz a végen, vagy ásítasz egyet. Igazán nem számít, hiszen nyilván csak én figyelek rá, én érzem és élem, én magam, egyedül!

A magas parton, a lágy napfénytől átizzott homokon tovagurult a fojtott, sustorgó szóáradat. Kicsit mintha megakadt volna, itt-ott, egy-egy fehéren csillámló kagylóhéj fölött, szinte zengett, puhamély pengéssel az alvó part s lenn a part alatt, a sima védtelennek tetsző víztűkör. Fönn melegen ragyogtak a csillagok, a hold édes, sejtelmes arca kíváncsian kapaszkodott feljebb kényes, hiú pasáskodással, maga után vonva fényének fátyolát, mint valami csodálatos ruha uszályát. De itt sötét volt és emberi árnyék nem látszott, lehettek ketten is a parton, lehettek százan. És lehetett csak egyetlenegy magányos, nyugtalan éjszakai sétáló.

- … De mindegy, tökéletesen mindegy, hogy érted-e, mégis elmondom. Olyan őrült, olyan értelmetlen és olyan világos az egész. Ha akarod: elbeszélés, a megszokott formák nélkül; emlékkönyvből, naplóból kiszakított lap, felpattantott szív. Megijedsz tőle, orvosra is gondolsz, jó barát voltál mindig. Az is lehet, hogy nevetve beszéled legközelebb egyik legkedvesebb közös barátunknak, milyen őrült vagyok, milyen szentimentális futóbolond.

- Hát nézd: ott hagytam abba, hogy időnkint odamegyek, ahol él. Hozzá soha, évek óta nem beszéltem vele, évek óta nem ért hozzám, mégis érzem a keze melegét és a mozdulatot, mellyel magához fordította arcomat. Egyszer, míg magához ölelt: csók előtt és csók után, harangoztak a közeli templomban. Ezt a harangszót mindig hallom, különböző időkben, váratlanul, véletlenül, akaratlanul. És boldog vagyok, olyan boldog vagyok, hogy elkönnyesedik a szemem. Nem sírok: meleg, simogató könnyek ezek, akkor is szememben voltak, mikor a harangszót hallottam, senki el nem veheti tőlem, kiapadhatatlanabbak, int ez a tó itt előttünk.

- Egyszóval egyszer ismét elindultam. Szívem a torkomban és gyomromban vert, amikor a kirándulást tanácsoltam, te még mondtad is kicsit ásítva: „többet érne egy jó színházi délután, egy vidám nyári operett, utána meleg csokoládé egy kávéház teraszon”. Már hűvösödött kicsit, már pihenésre vágytunk, te is, én is, mindenki. De amikor mondtam: nem tudta, miért akarom ezt az utat, meg ne mondtam volna; nem beszéltem róla, elhallgattam, hiszen nem voltam valójában dologtalan ebben a boldogtalanságban… Meg ha tudtad volna is: a kirándulásokat úgy terveztem, hogy mindig távolabb mentünk, csak átfutva, körülnézve a tájban, ahol ő élt. Mindig más cél után. Holott csak azért volt minden, a hegymászás, az egész napos túrázás: hogy meglássam a házát: fehér a fala, zöld a zsaluja; nagy kertjét: oly gondosan elosztott benne mindent, csaknem olyan szigorú a kert, mint ő maga. Aztán az udvart: a kis kerek virágágyakkal, a nagylevelű kánnákkal, ágaskodó rózsatövekkel, az utak mindig felhintve homokkal, mintha várnának valakire.

- Ne nevess, nem képzelődöm: bizonyos, egészen bizonyos, hogy azért vár. Nem ír, nem h ív, nem jön, de azért vár. Nem azért vár, ami benne van, hanem azért, ami bennem ég. Nem, nem vigasztalom magam; de ez is van, mint annyi érthetetlen és megfoghatatlan, földön és föld felett. Szép nap volt, aranyos, tündöklő nyári nap. Az autóban sokat nevettünk, te grammofont is hoztál, sose bírod ki a csöndet, amely a városon túl uralkodik. Ki tudta, ki látta, hogy belül vacogok? Divatról, politikáról, barátokról beszélgettünk, felettünk repülőgépek búgtak, mellettünk gépkocsik, szekerek rohantak, turisták meneteltek, itt-ott kis batyus paraszti csoportok, lobogó hajú lányok. Már láttam a hegyet, a méltóságos komoly, sötétkék bástyát, mely falként magaslik hirtelen és gőgösen a mezőben. A sárgálló úton láttam egyszer járni, vállára vetett fegyverrel, komolyan és időnként meg-megállva. Máskor a kertjében láttam, megint máskor a templomtéren, mindig csak úgy az autóból, veletek. Egy pillanatig tán, mert nyomban, ahogy magába kapta a szemem, elfordultam tőle, közétek rejtőztem, hangosan, izgatott vidámsággal, nehogy meglássatok… - De mi lenne – gondoltam ekkor, míg lemezt cseréltél -, mi lenne, ha most egyszerre felsikoltanék: Megálljatok – mondanám -, megálljatok! Kiszállok, menjetek, hagyjatok! Mi lenne, ha ilyen erős lennék, ha bátor lennék? Ha megindulnék az úton, egyszer egyedül hívás nélkül is mennék, fel a zöldkapus, zöldzsalus fehér ház felé, ahol él? Jaj, Úristen, mit kezdenék a boldogtalanságom nélkül? Jaj, mondtam akkor, erre világosan emlékszel? Jaj, megint a szívem, nem várhatok tovább, szúr, ki akar ugrani, összeesem, egy pillanat, vizet adjatok… - Angolkeserűt, fiam – mondtad te és számhoz tartottad az üveget. Pöff, pukkant arra az egyik kerék – pöff. Aztán kicsit oldalt dőltünk és a kocsi megállt az út közepén; pontosan a fehérfalú, zöldzsalus ház előtt.

- Defekt – morogta a sofőr -, megint napon hagyták a kocsit, kiszáradt a kerekem.

- Te meg a többiek, nyújtózkodtatok, megrándult a vállatok. – Legalább járunk kicsit, ni, ott abban a kertben mennyi az alma! És mind kiugráltatok és megálltatok a fehérfalú, zöldzsalus ház előtt. A kertben, benn a szemérmes, sűrű szőlőtövek között almák pirultak. Másutt körték sárgállottak. Még beljebb birsek barnultak. Bőség, rend, jólét. – Hát itt él, itt! – gubbaszkodtam a kocsi ülésén, mert csak én, én maradtam benn, egyedül. Itt él, itt dolgozik, itt lakik. Körülötte bőség, rend, jólét. A szám felnyílt: a kiáltás megint ott vergődött bennem, sikoltás, ujjongás. Jaj, hiszen most ki kellene ugranom, kitárni a két karomat. Itt vagyok, itt vagyok, nem bírom tovább, jövök, megyek, egy pillanat csak és látni fogom, elém jön, lefelé a lépcsőkön – a verandán sorban virágos cserepek állanak. És nem lehetett. Mozdulni se lehetett, - holott egyre magasabbra nőttem, minden pórusomon mintha szemek nyíltak volna: fénynek, világosságnak ereje, hogy lássak, még jobban lássak, egész közelről mindent, ami mellett félve és gyáván elrohantam; félő és gyáva pillantásokig merészkedve csupán, hiszen nem jön, nem ír, nem hív…

- Miért nem jössz te is? – mondtad -, ez a defekt, mintha megrendelésre jött volna, most jajgattál éppen, gyere, állj fel, remek a levegő. És nagyot, egész melleddel szippantottál, mintha inni akartad volna az erdőkés hegyek zamatos, harsogó tisztaságát. De, ahogy körülnéztél, elfeledkeztél rólam, én benn maradtam s mindig kisebb-kisebb lettem, lábaim egymáshoz ütődtek, akár a fogaim. Nem lehet, mit mondana, h a meglátna! Nyilván azt hinné, hogy megrendeztem, hogy ez a defekt is csak trükk, asszonyi fogás… hiszen nevetek; nevetni muszáj, hazudni, betakarózni, tehetetlenül, gyámoltalanul, mert a legszebbet, legszentebbet nem tudjuk kimondani, megmutatni.

- Majd később, mondtam, - ti csak nyújtózzatok, majd később, én is, egyedül. Közben már arcomra húztam a kendőt, mélyen. De meg kellett fognom egyik kezemmel a másikat, annyira remegett. Őrült – sziszegtem belül, magamban -, ilyen őrült, mint te vagy!? Most mehetnél, nevetve, szép vagy, fehér a ruhád, nyár van: itt vagoyk, itt vagoyk, nem hív, nem ír, nem jön, de itt vagyok! Menj, ne állj meg, milyen puha, sárga a homok az udvarán, a rózsatöveken virág, a kertjében gyümölcs, a nap aranyos, egyszer élsz, menj hát, tárd ki a karod, nyiss rá, ne szólj semmit, nézz rá, bújtasd ujjaidat meleg tenyerébe. Ne légy gyáva! Ne mondj le, a lemondás gyávaság! Harcolj, egyszer élsz; ne gondolkozzál, ne emeld fel a fejed, ne fordulj el, ne légy büszke. Aki boldog akar lenni: annak meg kell alázkodnia!

- Nem tart soká – vigasztalt a sofőr -,  ne tessék messze menni. Mindjárt indulhatunk.

- S ti már jöttetek is vissza, cigarettázva, virágot tépve, s akkor én – már beszálltatok -, hirtelen felugrottam. Már nem gondolkoztam, hegyet, erdőket, kertjét, házát egyetlen pillanatban láttam: a szívem mintha megállt volna. – Várjatok – mondtam -, vagy menjetek csak! – Azért ne visíts, mondtad gonoszul – és arcomba fújtad a füstöt. – Lázad van? Mutasd a pulzusodat. – Engedj, mondtam én, engedj. – Egészen bizonyos, hogy abban a pillanatban nem vert a pulzusom. Nem álltam: szédültem, kívül magamon, kívül az életen talán. – A fogót! – mondta a sofőr és mindnyájon hozzá futottatok: pontosan akkor, amikor felálltam, hogy kiszálljak a kocsiból. Most már mindegy, gondoltam. Mi történik? Legfeljebb meghalok. Mi történik?

A part alatt megloccsant az ezüst fátylas víz. Fojtott sustorgás támadt a messziből, sűrű hullámok gyűrűztek és erős, méltóságos fönséggel rácsaptak a homokra.

- Két órát voltam a vízben, elég volt mára.

A kagylók alázatosan ragyogtak, a csillagok mozdulatlanul szikráztak, a hold kis felhőfátyolt tartott arca elé. A hullámok egyre közelebb kúsztak a parthoz, mintha valaki zokogott volna.

- Hát hallgasd, akkor, ahogy felálltam, hogy na most, most mégis kiszállok a kocsiból, itt hagylak benneteket, megyek, odamegyek hozzá, történjék bármi, nevessetek, szörnyülködjetek! – akkor, ahogy félig meghajolva fölnéztem a kocsiban, az ablakaira pillantottam. Két egyforma, zöldzsalus ablakra. Cigarettafüst szállott belőle. Az övé, abban lakik, az a két ablak az övé! Egy pillanat, két pillanat és ott leszek mögötte, itt hagyok mindent egy pillanat, két pillanat csak. Ni, egy kicsit nyitva is vannak a zsaluk.

- És csipke az ablakon. Szép, könnyű, gondosan széjjelhúzogatott, gondosan mosott-vasalt fehér csipke. Magasra vetett fejű, sokágú aganccsal büszkélkedő szarvas a csipkén. Hogyan érthetnéd meg? Mondjak-e még valamit? Tegyek hozzá? Vegyek el belőle? Te is tudod, hogy mi az: kiválasztani, elővarázsolni egy mintát, finom, leheletkönnyű cérnával bíbelődni, akár a szobrász a márvánnyal, avagy az agyaggal… Csak asszony tudja ezt, csak asszony… De azt a csipkét, ott az ablakon egy másik asszony készítette! Egy asszony, aki tudja, hogy szereti ezt a mintát, neki választotta, neki forgatta kezében. Egy asszony, egy másik asszony! Magyarázzam még? Oly világos, oly átlátszó az egész, mint az a csipke ott az ablakon. Hát ezért nem jön, ezért nem hív, ezért nem ír…

- Menjünk tovább- mondtam aztán, s újra helyemre kerültem. Ti nem tudjátok, senki sem vette észre: úgy estem vissza, térdem úgy csuklott össze, int a rongy, - most már csak menjünk. Látom, a sofőr is elkészült.

- Megmagyarázhatom vajon az egészet? Azt a pillanatot, ahogy álltam, repülésre készen, bátorságba kapaszkodva, aztán megláttam a csipkét ott az ablakon, ahogy lengett, egyszerűen, csöndesen, a magasra tartott büszke agancsú szarvassal? Azt kérdezed, miért nem jajgattam akkor? Miért nem kaptam szívemhez? Nevethetsz: akkor kezdett újra nyugodtan verni a szívem. Egykedvűen. Egy szúrás, egy éles, tövéig érő szúrás volt csak az a pillanat, amikor megláttam a csipkét az ablakon: más asszony csipkéjét.

- Csak menjünk – mondtam újra -, menjünk azonnal. Mert nem akartam akkor, hogy meglásson. A kendőt még mélyebben arcomra húztam, az egész úgy bukott le bennem: a hegy, a táj, a ház, mint az alkonyodó nap.

- Hát mehetünk. A hold is búcsúzik, már késő van, reggel utazom, le kell feküdni. De még megmondom neked: én megőrültem, meghaltam volna, ha nem látom meg azt a csipkét, akkor azon az ablakon. Mi lett volna velem a boldogtalanságom nélkül?!

A hold gyorsan elfordult, s egészen betakarózott. A csillagok egészen megfehéredtek. Lenn a part alatt megállott a víz és a csöndben élesen csikorgott a homok a siető lépések alatt. Egy hang hallatszott még, kicsit nevetés, kicsit sírás hangja, aztán mozdulatlanul, fönségesen virrasztott tovább az éjszaka.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 1. sz. 1942. jan. 4.