…
- Időnkint, egészen váratlanul, akár az erdők mélyéből látatlanul és
meghallhatatlanul előtörő szél, felágaskodik bennem a vágy: látni a vidéket, a
tájat, amelyben él! Látni az utakat, ahol jár, a mezőket és völgyeket,
amelyekben széttekint. Ez így másnak egészen értelmetlen, megmutathatatlan és
nevetséges, de milyen kemény és forró valóság mégis! Mennyi erőt és mennyi
fájdalmat követel és von maga után. Nevethetsz, de ez fontosabb, mint az, hogy
lássam és beszéljek vele. Ha eszembe jut, hogy véletlenül és akaratlanul mégis
találkozhatunk: hát reszket a térdem, mintha ketté válna, pontosan és
szabályosan kihűlök, félelmetes vacogás ráz, nevetséges és gyerekes
gyámoltalanság. Hiába, nincs kivétel és nem számít semmi; nevethetsz, ez így
nyilván végzetesen és természetesen a végzetes és kibírhatatlan, az
elmúlhatatlan és kiszámíthatatlan szerelem. Hiába minden, ez is van, így is
van, akár boldogan, akár boldogtalanul szerelmes az ember. Különös egyébként,
nem figyelted meg: a boldogtalan szerelmek mindig tovább tartanak, úsznak
velünk, elkísérnek a sírig, akármilyen nevetségesen és érzelgősen hangzik, nem
lehet menekülni és nem lehet szabadulni.
-
Ámbár – boldogság: mi is az tulajdonképpen? Csak csillogás, csak ábránd,
reménykedés, az ember gyámoltalan kísérletezése, mert nincs ereje, hogy
szembenézzen a mulandósággal, a törvényszerű valósággal, hogy nincs, nem lehet
megállás. Nem érted, ugye? De hát mi is az, amit megértünk másokból, és amit
megértethetünk magunkból? Mit gondolsz? Micsoda szemernyi, harmatnyi csillámlás
az érzések megfoghatatlan tűzsugarából, amelyet testünkbe zárt lelkünkben
hordozunk, amellyel viaskodunk, amelyeknek megadjuk magunkat, akár akarjuk,
akár nem?
-
Ez amit mondok, amit elmondok, csak nekem fontos, ezt csak én érzem, én
vergődöm miatta, engem sújt és engem ragad el. Ez, jaj, hát igen, ez az én
szép, boldogtalan szerelmem, amely éppen úgy él bennem, mint a csillag az égen,
a fűszál a földön, a szívverésem, avagy a vérkeringésem. Oly mindegy, hogy
boldogtalan szerelem, annál tovább tart – mondd rá gyorsan -, végig az életen,
sírok miatta, de határtalan örömet is kapok egy-egy percre, amikor a valóságon
örömet is kapok egy-egy percre, amikor a valóságon túl látok. Mindig magamról
beszélek, mondhatnád, de nem magamról, hanem a szerelemről beszélek, a
szerelemről, amelyben: - furcsának találhatod – irtózatosan magányos az ember.
Minél szerelmesebb, annál magányosabb: csak az van, csak a fontos belőle és
általa, amennyi bennem, benned, magamban, magadban él. Ez ad ragyogást az
egésznek, ez a forró, csodálatos magány, ez a belső virágzás, mellyel a másikat
feldíszíti akkor is, ha ő dísztelen, szegény és nyomorult: a magam elborult
szemével, a magam felgyúlt szívével persze gyönyörűnek, egyetlennek,
hasonlíthatatlannak látom és érzem.
-
azt mondod – és joggal mondhatod: őrület ez, szánalmas betegség. De hallgass
ide, ezt így, ezt az őrületet, ezt a boldogtalanságot, ezt a reménytelenséget
semmiért se adnám oda! Még az úgynevezett boldogságért se. Úristen, mennyire az
enyém ez így, mennyire betölt és mennyire uralkodik rajtam. Semmit sem értesz
az egészből, tudom, de olyan mindegy. hiszen nem is tudom, hogy neked mondom-e
tulajdonképpen, avagy csak magamnak? Előre tudom, hogy nevetni fogsz a végen,
vagy ásítasz egyet. Igazán nem számít, hiszen nyilván csak én figyelek rá, én
érzem és élem, én magam, egyedül!
A
magas parton, a lágy napfénytől átizzott homokon tovagurult a fojtott, sustorgó
szóáradat. Kicsit mintha megakadt volna, itt-ott, egy-egy fehéren csillámló
kagylóhéj fölött, szinte zengett, puhamély pengéssel az alvó part s lenn a part
alatt, a sima védtelennek tetsző víztűkör. Fönn melegen ragyogtak a csillagok,
a hold édes, sejtelmes arca kíváncsian kapaszkodott feljebb kényes, hiú
pasáskodással, maga után vonva fényének fátyolát, mint valami csodálatos ruha
uszályát. De itt sötét volt és emberi árnyék nem látszott, lehettek ketten is a
parton, lehettek százan. És lehetett csak egyetlenegy magányos, nyugtalan
éjszakai sétáló.
-
… De mindegy, tökéletesen mindegy, hogy érted-e, mégis elmondom. Olyan őrült,
olyan értelmetlen és olyan világos az egész. Ha akarod: elbeszélés, a
megszokott formák nélkül; emlékkönyvből, naplóból kiszakított lap,
felpattantott szív. Megijedsz tőle, orvosra is gondolsz, jó barát voltál
mindig. Az is lehet, hogy nevetve beszéled legközelebb egyik legkedvesebb közös
barátunknak, milyen őrült vagyok, milyen szentimentális futóbolond.
-
Hát nézd: ott hagytam abba, hogy időnkint odamegyek, ahol él. Hozzá soha, évek
óta nem beszéltem vele, évek óta nem ért hozzám, mégis érzem a keze melegét és
a mozdulatot, mellyel magához fordította arcomat. Egyszer, míg magához ölelt:
csók előtt és csók után, harangoztak a közeli templomban. Ezt a harangszót
mindig hallom, különböző időkben, váratlanul, véletlenül, akaratlanul. És
boldog vagyok, olyan boldog vagyok, hogy elkönnyesedik a szemem. Nem sírok:
meleg, simogató könnyek ezek, akkor is szememben voltak, mikor a harangszót
hallottam, senki el nem veheti tőlem, kiapadhatatlanabbak, int ez a tó itt
előttünk.
-
Egyszóval egyszer ismét elindultam. Szívem a torkomban és gyomromban vert,
amikor a kirándulást tanácsoltam, te még mondtad is kicsit ásítva: „többet érne
egy jó színházi délután, egy vidám nyári operett, utána meleg csokoládé egy
kávéház teraszon”. Már hűvösödött kicsit, már pihenésre vágytunk, te is, én is,
mindenki. De amikor mondtam: nem tudta, miért akarom ezt az utat, meg ne
mondtam volna; nem beszéltem róla, elhallgattam, hiszen nem voltam valójában
dologtalan ebben a boldogtalanságban… Meg ha tudtad volna is: a kirándulásokat
úgy terveztem, hogy mindig távolabb mentünk, csak átfutva, körülnézve a tájban,
ahol ő élt. Mindig más cél után. Holott csak azért volt minden, a hegymászás,
az egész napos túrázás: hogy meglássam a házát: fehér a fala, zöld a zsaluja;
nagy kertjét: oly gondosan elosztott benne mindent, csaknem olyan szigorú a
kert, mint ő maga. Aztán az udvart: a kis kerek virágágyakkal, a nagylevelű
kánnákkal, ágaskodó rózsatövekkel, az utak mindig felhintve homokkal, mintha
várnának valakire.
-
Ne nevess, nem képzelődöm: bizonyos, egészen bizonyos, hogy azért vár. Nem ír,
nem h ív, nem jön, de azért vár. Nem azért vár, ami benne van, hanem azért, ami
bennem ég. Nem, nem vigasztalom magam; de ez is van, mint annyi érthetetlen és megfoghatatlan, földön és föld
felett. Szép nap volt, aranyos, tündöklő nyári nap. Az autóban sokat nevettünk,
te grammofont is hoztál, sose bírod ki a csöndet, amely a városon túl
uralkodik. Ki tudta, ki látta, hogy belül vacogok? Divatról, politikáról,
barátokról beszélgettünk, felettünk repülőgépek búgtak, mellettünk gépkocsik,
szekerek rohantak, turisták meneteltek, itt-ott kis batyus paraszti csoportok,
lobogó hajú lányok. Már láttam a hegyet, a méltóságos komoly, sötétkék bástyát,
mely falként magaslik hirtelen és gőgösen a mezőben. A sárgálló úton láttam
egyszer járni, vállára vetett fegyverrel, komolyan és időnként meg-megállva.
Máskor a kertjében láttam, megint máskor a templomtéren, mindig csak úgy az
autóból, veletek. Egy pillanatig tán, mert nyomban, ahogy magába kapta a
szemem, elfordultam tőle, közétek rejtőztem, hangosan, izgatott vidámsággal,
nehogy meglássatok… - De mi lenne – gondoltam ekkor, míg lemezt cseréltél -, mi
lenne, ha most egyszerre felsikoltanék: Megálljatok – mondanám -, megálljatok!
Kiszállok, menjetek, hagyjatok! Mi lenne, ha ilyen erős lennék, ha bátor
lennék? Ha megindulnék az úton, egyszer egyedül hívás nélkül is mennék, fel a
zöldkapus, zöldzsalus fehér ház felé, ahol él? Jaj, Úristen, mit kezdenék a
boldogtalanságom nélkül? Jaj, mondtam akkor, erre világosan emlékszel? Jaj,
megint a szívem, nem várhatok tovább, szúr, ki akar ugrani, összeesem, egy
pillanat, vizet adjatok… - Angolkeserűt, fiam – mondtad te és számhoz tartottad
az üveget. Pöff, pukkant arra az egyik kerék – pöff. Aztán kicsit oldalt
dőltünk és a kocsi megállt az út közepén; pontosan a fehérfalú, zöldzsalus ház
előtt.
-
Defekt – morogta a sofőr -, megint napon hagyták a kocsit, kiszáradt a kerekem.
-
Te meg a többiek, nyújtózkodtatok, megrándult a vállatok. – Legalább járunk
kicsit, ni, ott abban a kertben mennyi az alma! És mind kiugráltatok és
megálltatok a fehérfalú, zöldzsalus ház előtt. A kertben, benn a szemérmes,
sűrű szőlőtövek között almák pirultak. Másutt körték sárgállottak. Még beljebb
birsek barnultak. Bőség, rend, jólét. – Hát itt él, itt! – gubbaszkodtam a
kocsi ülésén, mert csak én, én maradtam benn, egyedül. Itt él, itt dolgozik,
itt lakik. Körülötte bőség, rend, jólét. A szám felnyílt: a kiáltás megint ott
vergődött bennem, sikoltás, ujjongás. Jaj, hiszen most ki kellene ugranom,
kitárni a két karomat. Itt vagyok, itt vagyok, nem bírom tovább, jövök, megyek,
egy pillanat csak és látni fogom, elém jön, lefelé a lépcsőkön – a verandán
sorban virágos cserepek állanak. És nem lehetett. Mozdulni se lehetett, -
holott egyre magasabbra nőttem, minden pórusomon mintha szemek nyíltak volna:
fénynek, világosságnak ereje, hogy lássak, még jobban lássak, egész közelről
mindent, ami mellett félve és gyáván elrohantam; félő és gyáva pillantásokig
merészkedve csupán, hiszen nem jön, nem ír, nem hív…
-
Miért nem jössz te is? – mondtad -, ez a defekt, mintha megrendelésre jött volna,
most jajgattál éppen, gyere, állj fel, remek a levegő. És nagyot, egész
melleddel szippantottál, mintha inni akartad volna az erdőkés hegyek zamatos,
harsogó tisztaságát. De, ahogy körülnéztél, elfeledkeztél rólam, én benn
maradtam s mindig kisebb-kisebb lettem, lábaim egymáshoz ütődtek, akár a
fogaim. Nem lehet, mit mondana, h a meglátna! Nyilván azt hinné, hogy
megrendeztem, hogy ez a defekt is csak trükk, asszonyi fogás… hiszen nevetek;
nevetni muszáj, hazudni, betakarózni, tehetetlenül, gyámoltalanul, mert a
legszebbet, legszentebbet nem tudjuk kimondani, megmutatni.
-
Majd később, mondtam, - ti csak nyújtózzatok, majd később, én is, egyedül.
Közben már arcomra húztam a kendőt, mélyen. De meg kellett fognom egyik
kezemmel a másikat, annyira remegett. Őrült – sziszegtem belül, magamban -,
ilyen őrült, mint te vagy!? Most mehetnél, nevetve, szép vagy, fehér a ruhád,
nyár van: itt vagoyk, itt vagoyk, nem hív, nem ír, nem jön, de itt vagyok!
Menj, ne állj meg, milyen puha, sárga a homok az udvarán, a rózsatöveken virág,
a kertjében gyümölcs, a nap aranyos, egyszer élsz, menj hát, tárd ki a karod,
nyiss rá, ne szólj semmit, nézz rá, bújtasd ujjaidat meleg tenyerébe. Ne légy
gyáva! Ne mondj le, a lemondás gyávaság! Harcolj, egyszer élsz; ne gondolkozzál,
ne emeld fel a fejed, ne fordulj el, ne légy büszke. Aki boldog akar lenni:
annak meg kell alázkodnia!
-
Nem tart soká – vigasztalt a sofőr -, ne
tessék messze menni. Mindjárt indulhatunk.
-
S ti már jöttetek is vissza, cigarettázva, virágot tépve, s akkor én – már
beszálltatok -, hirtelen felugrottam. Már nem gondolkoztam, hegyet, erdőket,
kertjét, házát egyetlen pillanatban láttam: a szívem mintha megállt volna. –
Várjatok – mondtam -, vagy menjetek csak! – Azért ne visíts, mondtad gonoszul –
és arcomba fújtad a füstöt. – Lázad van? Mutasd a pulzusodat. – Engedj, mondtam
én, engedj. – Egészen bizonyos, hogy abban a pillanatban nem vert a pulzusom.
Nem álltam: szédültem, kívül magamon, kívül az életen talán. – A fogót! –
mondta a sofőr és mindnyájon hozzá futottatok: pontosan akkor, amikor
felálltam, hogy kiszálljak a kocsiból. Most már mindegy, gondoltam. Mi
történik? Legfeljebb meghalok. Mi történik?
A
part alatt megloccsant az ezüst fátylas víz. Fojtott sustorgás támadt a
messziből, sűrű hullámok gyűrűztek és erős, méltóságos fönséggel rácsaptak a
homokra.
-
Két órát voltam a vízben, elég volt mára.
A
kagylók alázatosan ragyogtak, a csillagok mozdulatlanul szikráztak, a hold kis
felhőfátyolt tartott arca elé. A hullámok egyre közelebb kúsztak a parthoz,
mintha valaki zokogott volna.
-
Hát hallgasd, akkor, ahogy felálltam, hogy na most, most mégis kiszállok a
kocsiból, itt hagylak benneteket, megyek, odamegyek hozzá, történjék bármi,
nevessetek, szörnyülködjetek! – akkor, ahogy félig meghajolva fölnéztem a
kocsiban, az ablakaira pillantottam. Két egyforma, zöldzsalus ablakra.
Cigarettafüst szállott belőle. Az övé, abban lakik, az a két ablak az övé! Egy
pillanat, két pillanat és ott leszek mögötte, itt hagyok mindent egy pillanat,
két pillanat csak. Ni, egy kicsit nyitva is vannak a zsaluk.
-
És csipke az ablakon. Szép, könnyű, gondosan széjjelhúzogatott, gondosan
mosott-vasalt fehér csipke. Magasra vetett fejű, sokágú aganccsal büszkélkedő
szarvas a csipkén. Hogyan érthetnéd meg? Mondjak-e még valamit? Tegyek hozzá?
Vegyek el belőle? Te is tudod, hogy mi az: kiválasztani, elővarázsolni egy
mintát, finom, leheletkönnyű cérnával bíbelődni, akár a szobrász a márvánnyal,
avagy az agyaggal… Csak asszony tudja ezt, csak asszony… De azt a csipkét, ott
az ablakon egy másik asszony
készítette! Egy asszony, aki tudja, hogy szereti ezt a mintát, neki
választotta, neki forgatta kezében. Egy asszony, egy másik asszony! Magyarázzam
még? Oly világos, oly átlátszó az egész, mint az a csipke ott az ablakon. Hát
ezért nem jön, ezért nem hív, ezért nem ír…
-
Menjünk tovább- mondtam aztán, s újra helyemre kerültem. Ti nem tudjátok, senki
sem vette észre: úgy estem vissza, térdem úgy csuklott össze, int a rongy, -
most már csak menjünk. Látom, a sofőr is elkészült.
-
Megmagyarázhatom vajon az egészet? Azt a pillanatot, ahogy álltam, repülésre
készen, bátorságba kapaszkodva, aztán megláttam a csipkét ott az ablakon, ahogy
lengett, egyszerűen, csöndesen, a magasra tartott büszke agancsú szarvassal?
Azt kérdezed, miért nem jajgattam akkor? Miért nem kaptam szívemhez?
Nevethetsz: akkor kezdett újra nyugodtan verni a szívem. Egykedvűen. Egy
szúrás, egy éles, tövéig érő szúrás volt csak az a pillanat, amikor megláttam a
csipkét az ablakon: más asszony csipkéjét.
-
Csak menjünk – mondtam újra -, menjünk azonnal. Mert nem akartam akkor, hogy
meglásson. A kendőt még mélyebben arcomra húztam, az egész úgy bukott le
bennem: a hegy, a táj, a ház, mint az alkonyodó nap.
-
Hát mehetünk. A hold is búcsúzik, már késő van, reggel utazom, le kell feküdni.
De még megmondom neked: én megőrültem, meghaltam volna, ha nem látom meg azt a
csipkét, akkor azon az ablakon. Mi lett volna velem a boldogtalanságom nélkül?!
A
hold gyorsan elfordult, s egészen betakarózott. A csillagok egészen megfehéredtek.
Lenn a part alatt megállott a víz és a csöndben élesen csikorgott a homok a
siető lépések alatt. Egy hang hallatszott még, kicsit nevetés, kicsit sírás
hangja, aztán mozdulatlanul, fönségesen virrasztott tovább az éjszaka.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 1. sz. 1942. jan. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése