Barabás Ábel: Felhők (Petőfi)

Bevezetés

Láttatok-e favágót munkában? Ha nem, figyeljétek meg. Ebből is lehet okulni. A favágó kiméri a tönköket s szépen sorjában fürészeli. Mikor ezzel elkészült, kezébe veszi a fejszét és neki fog a hasogatásnak. A dolog vígan megy. A hasábok egymás után válnak kettőbe, négybe, hatba. Olyan gyorsan halad a munka, mintha a hasábok saját jószántukból akarnának több darabra oszlani.

De egyszer csak nagyot koppan a fejsze. A tuskó nem enged. Gircses-görcsös oldalán csak éppen, hogy nyomokat hagy a fejsze éle, de bele nem hatol. A favágó belevág egyszer, kétszer, háromszor; hiába. Jobbra forgatja, balra forgatja, egészen megforgatja; sehol sem enged. Ehhez több erő kell. Meg aztán bele is fájdulna az ember dereka, ha mindenáron fel akarná vágni. Ilyenkor aztán nem sokat gondolkozik a favágó. Belöki a görcsös tuskót a fáskamra legsötétebb zugába. Oda, ahol a gazda sem látja meg. Pedig, ha fölvágná, micsoda izzó parazsat adna!

Ilyen súlyos darab a magyar irodalomban a Felhők. Azok, kik az irodalomtörténetet csinálják, úgy bántak vele, mint a favágó a maga görcsös tuskójával. Belevágták fejszéjüket s mivel úgy találták, hogy kemény: ráfogták, hogy nem sokat ér. Félredobták hát az irodalomtörténet egyik félreeső zugába, hogy más se próbálja meg rajta erejét.

Előkeresem a sötét zugból ezt a súlyos fadarabot s kezembe veszem a fejszét, hogy fölaprózzam és hasznossá tegyem az irodalomtörténet számára.

I.

A költő Felhők-nek nevezi. Mi elfogadjuk a czímet és belepillantunk. Hatvanhat költeményt találunk benne. Szenvedélyes felkiáltások. Víziószerű képek. Rejtélyes feliratok. Mit jelent ez a különös mű?

Nem értjük. Valamint, hogy nem értjük meg a természeti tüneményt sem, ha nem kutatjuk az okot, mely előidézte. A szivárvány, a napfogyatkozás, a mennydörgés is különös dolgok; de ha ismerjük az okokat, melyek e természeti tüneményeket előidézik, minden érthetővé válik. A szellem művei is éppen ilyen természeti tünemények. Ha meg akarjuk érteni: csak a lélek mélyére kell tekintetünk és minden világos lesz előttünk.

Vizsgáljuk meg Petőfi lelkét abban a korszakban, mely a Felhőket megelőzte. A huszonkétéves ifju áll előttünk, kezében a lángész diplomájával, agyában világraszóló gondolatokkal, szivében nagyszerű érzésekkel. Még csak huszonkét évet élt, de ez idő alatt az élet minden szenvedését átélte. A balsorsnak valóságos forgószele ragadta magával, hogy nehány év alatt a nyomor minden állomásán megforduljon. De az utolsó állomásról visszatért s rövid idő alatt az ország első költőjévé küzdötte fel magát.

Még nem ismerték el; de ő érzi, hogy első költője az országnak. A hatalmas szellem erős öntudata él lelkében, mely követelővé teszi. Éhezett, fázott, szenvedett: megfizette tehát dicsőségét. Most már a boldogságot is követeli. Érzi, hogy a dicsőség olyan fény, melynek nincsen melege. De hiszi és bízik benne, hogy a dicsőség megszerzi neki a boldogságot is. Ebben a hitében csalódnia kell.

Szeretni vágyott és viszontszerelemre nem talált. Ez lázadóvá teszi. Nem tudja elviselni az igazságtalanságot, mely neki osztályrészül jutott. Tudja, hogy a szerelmet senki úgy nem szólaltatta meg, mint ő és éreznie kell, hogy a nőkben érdeklődést kelteni nem tud. A Szerelem gyöngyei-ben szívének minden kincsét rápazarolja Mednyánszky Bertára és rideg visszautasításra talál. Szerelmet akar cserébe verseiért s csak bámulatot kap érte. Még büszkesége is csorbát szenved abban az indokolásban, hogy az apa leányát poétának nem adja.

Nem ez volt az egyetlen csalódás, mely lelkét fölforgatta. Mert íme, alig ocsudik fel szerelmi csalódásából: most már dicsőségét is kétségbe vonják. Az irigység föltámad ellene és megpróbálja letépni koszoruját. Egymásután támadnak ellenségei; kritikusai egyértelműen ócsárolják. Petőfi oly gyorsan emelkedett fölébe költőinknek, népszerüsége oly általános lett, hogy nem tudják neki megbocsátani. Tűrnie kell, hogy legjobb verseit gyalázzák. Még tanácsokat is adnak neki, hogy minő irányban folytassa költői működését, ha haladni akar. Annyiféle hibát rónak fel neki, amennyi egy sereg füzfapoétának is elég volna. Petőfi gúnynyal és ostorral fizet, de az emberekben való csalódása mély nyomot hagy szivében.

Még erősebb nyomot hagy az, hogy barátaiban is csalódnia kell. Az igazságtalanság elől a barátsághoz akar menekülni s mikor a támadók közt éppen egyik régi barátját, Szeberényi Lajost ismeri fel: fokozódik szivében a keserüség. A barátságot senki nem állitotta oly eszményi magaslatra és most onnan kell fogadnia az orvtámadásokat. Ez súlyos csapás volt, mely megingatta hitét.

Még csak a sors nehány ökölcsapására volt szükség, hogy kétely költözzék szivébe. Ez is bekövetkezik nemsokára. Szülei tönkrejutnak, elvesztik minden vagyonukat; közel vannak ahhoz, hogy a koldusbotot vegyék kezükbe. És Petőfinek ezt tétlenül kell néznie. Szüleit támogatni nem tudja, mert magának sincs jövedelme. Vahot Imre oly csuful bánik el vele, hogy alig tudja fenntartani magát. Egy hitvány szobában kell tengődnie, nyomoruságos állapotban.

Igy rohanták meg minden oldalról a sors csapásai. Nem is egymásután, hanem egyszerre, hogy föl se tudjon lélegzeni. Nem csoda tehát, ha Petőfi ekkor állandóan a lázadás és kétségbeesés közt hánykódott. Még a legerősebb léleknek is le kell roskadnia ennyi csapás súlya alatt.

Petőfi nem roskadt le, de megingott. Lelke fájdalmasan vergődött. Költészete új színt ölt, melyben minden vigasztalan. „Perczenkint mindjobban elsötétül láthatárom”, mondja 1845-ben, Jókai Mórhoz irt versében. Végre az egész láthatár elborul, s Petőfi költészetének eddig napsugaras, derüs egét mindenfelől komor felhők boritják el: a Felhők.

II.

Itt már a pesszimizmus homálya borong Petőfi költészete fölött. A Felhők nem is pesszimista költemények, hanem a pesszimista gondolatok valóságos lavinája. Hogyan is verődhetett össze ennyi pesszimista gondolat egy tömegbe? Erre kell megfelelni.

A felelet egyszerű. Hogyan keletkezik a lavina? Kicsiny hótömeg indul el az Alpesek széditő csúcsairól. Semmi sem tartóztatja föl. Utjában mindenütt hómezők állanak. A friss hó reátapad a hógomolyra és mind nagyobbra növeli. Igy rohan alább és alább a hósivatagon, mind nagyobb és nagyobb lesz s mire a völgybe ér, egész falut temet maga alá.

Petőfinél is az első csalódás megingatta a költő hitét, ahhoz hozzájárult a második, a harmadik és a többi, míg végre lavinává nőtt az egész s elboritotta a költő egész lelkivilágát. A lavina keletkezésének és növekedésének mindenütt megtaláljuk nyomait Petőfi költészetében. Nézzük tehát meg ezeket a nyomokat mindaddig, míg a Felhők-höz érünk.

Az Utolsó ember-ben van ennek a lavinának magja. Sirbolt itt az ég. A föld koporsó benne. A nap a sirbolt lámpája. Ebből a magból fog a pesszimista gondolatok lavinája, a Felhők kifejlődni. Mert, hogy a Felhők Petőfi pesszimisztikus költészetének legszebb hajtása, az bizonyos. Mindaz, ami ezenkivül van, ennek a különös műnek előkészitője.

Mikor Petőfi az Utolsó embert irja, még egészen bizó lélekkel néz a jövőbe. A sötét kép, melyet rajzol, csupán fantáziájának szüleménye. Hite még nincsen megingatva; még nem érték olyan csapások, hogy lelkét megmérgezhették volna. Jókai Mórhoz irt versében vesszük észre először, hogy Petőfi poézise új csillagzathoz ért. Szerelmében, barátaiban, az emberekben való csalódása egész súlyával nehezedik rá lelkére, mikor igy panaszol barátjának:

Nem hiszek én már senkinek,

Nincs senkiben bizalmam,

Mert életemben sokszor, ah,

Oly sokszor megcsalattam.

Bizalmam várát fölgyujtották,

Ledöntötték az emberek;

Romjai között egy ép oszlop van:

Te állasz ott, csak te, magadban;

Téged le nem dönthettenek.

A boldogtalan ember nem tesz kivételt. Petőfi kivételt tesz egyik barátjával. Ebből látjuk, hogy hite meg van ugyan ingatva, de még van kire támaszkodnia. Nemsokára ezt is eldobja magától és a kétségbeesés sivatagába száműzi magát. A reményt „förtelmes kéjleány”-nak nevezi. A Változás-ban már azt mondja, hogy múlt és jelen kora, ez a két testvér, egymást meg sem ismerik. Barátsággal többé senkit nem ajándékoz meg, inkább azt hazudja, hogy nincs szive. Eddig azt hitte, hogy minden leány a mennyországnak angyala; most azt látja, hogy inkább ördög, mint angyal a leány. Eddig napja volt a hazaszeretet; most csak holdvilág, mely hideg, sárga sugárt vet arczára. Eddig, ha valaki megbántotta, a sírba kivánkozott; most meg éppen azért akar élni, hogy daczolhasson.

Ime, csupa végletekben csapong, sötét gondolatok kinozzák: mégis ragaszkodik az élethez. Szivós lelke volt, újabb csapásokra volt szüksége, hogy ellökje magától az egész világot. A csapások nem is kimélik meg. Ujra szertelenségekbe csap. Azt mondja, hogy nincsen annyi fája a világnak, melyre valamennyi embert fel lehetne akasztani.* (*Hogy van, hogy azt a sok gazembert.) Irtóztató álmokat ír le* (* Álmaim), melyekből égnek mered hajunk minden szála s csodálkozunk a fantázia bujaságain, mely ezeket a szertelen képeket létrehozta. Biborban látja a bűn hőseit, kiknek lába alatt tiprott erény a zsámoly. Éhségtől kiszáradt alakokat ír le, kiknek arcza oly sárga, mint az aranysarkantyu a gazdagok bokáján. Halotti ágyon lát férfiut, kinek keblén a mély sebet saját magzatja ütötte. Veszendő, dúlt országokat ír le, hol kész halál a polgárerény s a hóhérok honfivéres fegyverén pirul az alkony. Rab országokat emleget, hol a zsarnok hatalom gúnykaczaja felülhaladja a rabok jaját. Borzasztó képek! Mindezt álomként irja le, de megjegyzi, hogy amit álmában lát „történtek egyre- és történtenek”. A végén szilajon kiált fel:

Meddig tart még ez iszonyú világ?

Miért nem jösz, te rontó égi test,

Te üstökös, mely arra rendeltettél,

Hogy sarkaiból a földet kivesd!

Azt hinnők, hogy itt a csúcspontja jutott el; de ez csak bevezetése az elrettentő világnak, melyben él. A Téli éj fokozza a borzalmakat. A hópelyhekről azt mondja, hogy azok egy őrült gondolatai vagy összetépett lelke rongyai. Víziói vannak. Éjjel a hit, remény és szeretet kisértetei látogatják meg, kiket meggyilkoltak, de akik feljárnak hozzá sírjaikból. Csupa agyrém mindenkép, melyet egymás mellé halmoz; de már nemcsak a fantázia szüleménye többé. A szivéből feltörő fájdalom az, mely elhomályositja képzeletét.

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,

A fellegekbe és hajamba markolsz:

Ki akarod tán tépni fürtimet?

Ah, tépd ki inkább, tépd ki szivemet!

Hogy dobog e sziv! – szinte félek tőle, -

Ugy, mint a kő, mely várormokról dől le,

Vagy mint a koporsónak födele,

Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te keblem,

Amelybe szivem élve eltemettem.

Oh sziv, te élő eltemettetett!

Ki irhatná le gyötrelmeidet?

Szivünkbe kap ez a hang. Ez már igaz hang, a költő egész véresen tépte ki szivéből. Épp oly véresen tépte ki azt a nagy panaszt is, melyben a szerelem nélküli élet gyötrelmét siratja.

Eben a nagyszerű elégiában látjuk, hogy a legfájóbb sebet a szerelmi csalódás ütötte rajta. Ha rátalált volna az eszményképre, ki őt szeretni tudta volna, a többi csalódást is könnyebben elviselte volna. De ez a fájó seb mindegyre felszakad, hogy megható panaszra fakadjon.

Nincsen leány, ki engemet szeretne,

Nincsen leány, ki mondaná nekem:

Hideg világ van, lelkedet meghüté,

Jer, melegedj fel forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,

Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!

Nincsen leány, ki véremet lemosná

E homlokról, mely megköveztetett.

A nagy törvéynt látjuk e sorok mögött, hogy a férfinak társra van szüksége, ha az élet viharában meg akar állani. De nemcsak élettársra, hanem szerető élettársra van szükség: szivet és lelket egyesitő frigyre. Petőfi felsir, hogy a sors megtagadta ezt tőle. Ez a hiány fosztotta meg őt, hogy bátran szemébe nézzen a csapásoknak s ne engedje magát megingatni. Lelke ruganyos volt és mégsem tudott visszaverni minden ütést, melyet a sors mért reá. Ezért bukott bele a pesszimizmus sötét világába, hogy jó ideig vergődjék benne. Nem könnyen szabadult, végig kellett szenvednie a kétségbeesés minden fokát, egészen az őrület parokszizmusáig. Az őrült-ben már napsugarakból fon lángostort, hogy megkorbácsolja a világot. Ez a nagyszerű rapszódia egyesiti magában a korszak minden szertelenségét és genialitását s méltóan fejezi ki végleges erőfeszitéseit ebben a pár sorban:

Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.

Érett gyümölcs vagy, föld: lehullanok kell.

Még várok holnapig;

Ha holnap sem lesz végitélet:

Beások a föld közepéig,

Lőport viszek le,

És a világot a

Levegőbe röpitem… Hahaha!

Minden húr elszakadt már, itt növekedett meg a pesszimizmus lavinája oly nagyra, hogy egy nagyszerű összefoglaló remekműben nyerjen kifejezést. Ez a remekmű: a Felhők.

Egy kis magyar helység, Azalk-Szent-Márton volt tanuja a költő ezen nevezetes korszakának. Nem is lehet nagyobb ellentétet gondolni, mint Petőfi lángelméjének ezen alkotásait, melyek a költői képzelő erő legszéditőbb magaslatain járnak s az egyszerű, igénytelen falut, a maga nyugalmas vidékével, a szegényes házzal, hol lakott és még szegényesebb szobával, melyben a költeményeket irta. A Felhők minden darabja, az elsőtől az utolsóig ott született meg.

Az irodalomtörténet nem sokat törődik Petőfinek ezen alkotásával. Nem is tulajdonitott neki nagy jelentőséget. Félre is érti. Petőfi egész pesszimisztikus költészetét csupán a divatnak tulajdonitja. Byron és Shelley hatását keresik benne. Petőfinek ismernie kellett ezen költőket, de nem táplálkozott belőlük. Nem lett volna poéta, ha ilyen lelkiállapotban nem forgatott volna olyan műveket, melyek lelke hangulatának leginkább megfeleltek. Voltak más költők is, kik hasonló húrokat pengettek. Goethe Werther-je óta az egész európai költészetben divatos volt ez a hang. De Petőfi divatnak sohasem hódolt. Egészséges lélek volt, kinek érzelgésre hajlama sohasem volt. Pedig csak érzelgős embert kerithet annyira hatalmába egy divatos irány, hogy érte hangot változtasson.

Petőfi nem is változtatott hangot. Lelkéből fakadt az egész, miden idegen hatás nélkül. Mert a korszellem hatását idegen hatásnak tekinteni nem lehet. A Felhők Petőfi csodás lángeszének teljesen eredeti alkotása.

F e l h ő k.

I.

Zordon tekintetű épület előtt állunk. Rendeltetését nem ismerjük; stiljét nem értjük. Vajjon mit akarhatott az épitőművész? Mert ez az épület minden izében szokatlan; semmi sincs rajta, ami máshoz hasonlóvá tenné. Ha belépünk kapuján: zavarba jövünk. E boltivek alatt, melyek szeszélyes szabálytalansággal metszik egymást, különös látványok tárulnak szemünk elé. Sötét kamrákba néző ajtók, rejtélyes feliratokkal. Fényben ragyogó fülkék, melyekben különös festmények láthatók. Fülünket fájdalmas zene üti meg. Hol vagyunk? Kinézünk egy ablakon. Ugy tetszik, mintha az egész tájék megváltozott volna. A nap komor fényt hint a vidékre. A fák, a mezők lehervadva, kiaszva. Mintha enyészet nehezedett volna rá a világra.

Csalódás mindez. Nem értjük a látványt s ez vezeti félre érzékeinket. Figyelmesen kell vizsgálódnunk. E sajátságos boltivek, különös festmények és rejtélyes feliratok mögött értelem lappang. De el van rejtve. Amint el van rejtve a világ jelentése is. Ki lát bele a teremtés tervébe? Ki mondja meg, hogy mit jelent a hegyláncz és a pusztaság, a tenger és a folyó? Ki mondja meg, mit jelent az állat és mit az emberi lélek? Van-e ezekben rendszer? Van. De ezt csak az érti meg, ki bele tud mélyedni a vizsgálódásba, mint a természettudós. Akinek olyan képzelme van, mely követni tudja a természet határozatlan jelenségeinek láthatatlan körvonalait. Aki figyelemmel tudja kisérni, hogyan tör utat magának a sziklából fakadó csermely, hogy a kigyózik végig a mezőn és mikép táplálja nedvével a partjába kapaszkodó növények apró gyökérszálait. Aki meg tudja figyelni, hogyan csalja ki a tavaszi napsugár az első rügyeket az ágak csúcsain s hogyan bontogatja ki belőle a selyemfinomságu leveleket. Aki meg tudja figyelni fészkében az ökörszemet, mely az árva kakukfiókát magához veszi és mindaddig táplálja, míg szárnyra tudja bocsátani. Igy kell megfigyelnünk a természet jelenségeit s akkor megértjük, hogy ezen tervszerütlenség mögött a legnagyszerübb törvény rejtőzik, mely áthatja a világot s jelentést ad az utolsó fűszálnak és porszemnek is.

Az a sajátságot épület is, aminek a Felhőket neveztük, elmélyedést kiván attól, aki meg akarja érteni. Ha gondolkodva igyekezünk megfejteni a sötét ajtók feliratait, a festmények jelentését: észre fogjuk venni a boltivek, oszlopok, fülkék tervszerüségét. Egyszerre azt látjuk, hogy a homályban világosság dereng. A hieroglifek önmagukat fejtik meg. Lassankint ingadozni kezdenek a szeszélyes boltozatok, az ivelt folyosók és homályos fülkék; eltünnek nyomtalanul, mint egy fantasztikus opera diszletei s a külsőségek mögött feltárul előttünk egy nagyszerű színjáték, mely czikázó villámok vakitó fénye mellett bepillantást enged a világmindenség rejtélyes titkaiba. Eszményeink, vágyaink, magasba törő vívódásaink, az emberi élet rendje, a vallás eszméje, a mulandóság gondolata, az ember kicsinyes nyomoruságai, a történelem lélektana s a lenni vagy nem lenni kérdése vonulnak el szemünk előtt vigasztalan jelenetekben.

E színjáték tárgya az egész világ sorsa. Személyeit az egész emberiség adja. Szereplője csak egy van, maga a költő, ki egymaga akarja boldoggá tenni a világot, szabaddá az emberiséget s meghonosítni a szeretet eszméjét az emberek szivében. De a láthatatlan gonosz szellem mindenütt útját szegi s neki küzdenie kell ellene. A gonosz szellem mindig erősebb, de a hős azért csüggedetlenül áll. Szivében vérző sebbel, lelkében kételylyel, ajkán átokkal vivja csatáját a tagadás szellemével. Merészen, daczosan és férfiasan viseli az ökölcsapásokat, míg végre összeroskad; de az utolsó perczben, mikor éppen ki karja lehelni lelkét, a világmindenség tépett és véres rongyai közt megpillantja az istenség eszméjét, az átok áldássá változik ajkán s úgy hal meg, mint az üdvözitő, ki a szeretet eszményeért keresztfán vérzett el.

II.

Keressük meg e nagyszerű színjáték hasonmását. Ki magyarázta meg színjáték alakjában a világegyetem jelenségeinek összefüggését és jelentését? Ki mutatta meg nagyszerű allegoriában a világot átható két erő küzdelmét: az alkotó és romboló szellem harczát?

Megmutatta Goethe és megmutatta Byron. Az egyik: a testet öltött objektivitás. A másik: a testet öltött szubjektivitás. Mind a kettő ugyanazt cselekedte; de a maga módja szerint. Az egyik belehelyezte a személyesitett eszmét hősébe; a másik önmagát tette a személyesitett eszme helyére. Ez a két költemény, Faust és Manfréd különbsége.

A Felhők hőse, a költő, voltaképpen Faust és Manfréd egy személyben. Ő Faust, aki a lét mindenmozzanatát kitanulmányozza, mialatt harczot folytat a tagadás szellemével s a végén győzelmesen kerül ki a harczból; ő Manfréd, ki szintén a tagadás szellemével küzd s mikor meghal, elrugja magától, mint olyant, kinek nincs hatalma rajta.

Az egyetemes eszmék bősége, a világ mozgató jelenségeinek nagyszerű áttekintése Faust-hoz teszi hasonlóvá; de a mód, ahogy nyilatkozik, Manfréd-ben leli mását. Mert itt is a költő áll a jelenetek központjában s a vigasztalan jelenetek után is úgy áll ott, mint daczoló titán, ki vérzik és hörög, de még a halálban sem érzi magát legyőzve.

Hol van tehát ez a színjáték? Mert a Felhők nem egyéb, mint hatvanhat apró költemény. Első pillanatra nem is látszik egyébnek, mint apró költemények gyüjteményének. Közelebbről megvizsgálva, fölfedezzük benne az eszmefejlődést, a szerkezetet, mely az egészet összetartja.

Nem szándékozom összeszedni az egymáshoz hasonló gondolatokat. Nem is akarom kiválogatni az egybetartozó eszméket. Nem is fogom a párhuzamos részeket egymás mellé sorakoztatni.

Az élet sem egyforma jelenségek csoportjából áll. Az egyirányu gondolatok, az egyfaju érzések nem csoportosan jelentkeznek. Vannak ugyan eszme és érzelem-áramlatok minden ember életében; de ezeket a véletlenül felbukkanó eszmék és érzések minduntalan áttörik. Az emberi eszmék épp oly össze-visszaságot mutatnak, mint egy tájkép, melyen hegyet és völgyet, folyót és bérczet egymás mellett látunk. És kinek jutott volna eszébe fellázadni e rendszertelenség ellen?

A költő öntudatlanul forgatja fel az eszmék rendjét, hogy a változatosság által érdekesebbé tegye. Ezért oly nagy jóltevői az emberiségnek a bölcselő költők. És nagyobb hatást gyakorolnak a tömegre, mint a nagy bölcselők. A bölcselő kiválasztja a dolgok lényegén rejlő eszméket és rendszerré formálja; tehát kivonást végez. Meztelenül egymás mellé sorozza az eszméket és ezzel hozzáférhetetlenné teszi. Mert a nagy tömeg csak azt érti meg, aminek érzéki alakja van, ami művészi formában jelentkezik. A költő ellenben belehelyezi az eszméket az érzéki formákba és ezzel mindenkinek érthetővé teszi. Kant eszméi azért szivárogtak át az emberiség lelkébe, mert voltak költők, írók, kik eszméit fölvegyék, földolgozzák és hozzáférhetővé tegyék. Mert a költők és írók művészek is. A bölcselők ritkán azok; gyakran csak közepes stiliszták. Hogy művészetre emelkedjünk a stilusban: arra művésznek kell születnünk. Mert csak igy hatja át lelkünket annyira a szép lényege, hogy az stilusunkba is átszivároghasson.

A bölcselet és művészet házassága tehát a legszebb látvány. Nem szabad tehát kicsinyelnünk a költőket, kik az egyetemes eszméket költeménybe helyezik. Ez több, mint művészet; de nem is bölcsészet.

A költő mindig megérzi, minőformában tudja leginkább érzékíteni eszméit. Minő forma fölött uralkodik korlátlanul. Petőfi lirikus volt minde4n ízében: a lírát választotta tehát a magasabb művészetté vált filozófia formájául. Az eszme nem törte szét a formát, mert a művészet törvényei sokkal erősebben éltek a költő lelkében. A sorrend sem szándékos; a költő benső sugallat folytán sorakoztatta egymás mellé az előtoluló eszméket. De a lángész öntudatlan sejtelme olyan egészet alkotott benne, melyben művészi bizonyossággal felfedezzük a drámai költeményt. Egy fenséges és megrázó monológ ez, melyet a költő az emberiség fülébe harsog. Ez a monológ egymaga tölti be a dráma valamennyi felvonását.

ELSŐ SZIN

Az Én, a daczos és legyőzhetetlen szellem, megjelenik a szinen. Előtte a ragyogó kék ég perszpektivája. Szeme a távol messzeségbe néz, az elvándorló madár röptét követi; de lelke túljár a szemhatáron, túl az életen s abba a birodalomba akar hatolni, mely túl esik ismereteink körén. Eltűnő álomnak képzeli a madár röptét, eltünő álomnak az életet, mely elröpül, de vissza nem tér sohasem.

Mi van abban a birodalomban? Mi vár ott reánk? Feleletet követel a lélektől. De a lélek, az ember halhatatlan része, csak képzeletben tudja követni a madár röptét. Ha tovább akar röpülni a föld határán, lezuhan a magasból. Mi hát az ember? Nyomorult lény. Erőfeszitései hiábavalók. Megnyilik előtte az élet fényes,nagyszerű perszpektivája; de útja közben megbotlik az első kőben s nem tud tovább hatolni.

Ugy kezdődik tehát a szín, mint Goethe és Byron költeménye. Faust áttanul minden tudományt, beleőszül és érzi lelkében az űrt, hogy semmit sem tud. Felakar emelkedni a legmagasabb ismeretig. Megakarja állitani az időt, hogy új élettel és ifjusággal foghasson neki. Szellemeket idéz tehát és eladja lelkét Mephistophelesnek, hogy bár egy pillantást vessen ama ismeretlen ország homályába.

Manfréd is szellemeket idéz föl, hogy feleletet adjanak neki. Magánya fúriákkal van benépesitve, fogait csikorgatja a homályban, átkozza magát, jótétemény gyanánt kéri az őrültséget, szembeszáll a halállal; de az ismeretlen démon hideg keze visszatartja a megsemmisüléstől. De el nem adja magát. Nyomorult lénynek érzi magát és mégis istenhez hasonló akar lenni.

Mit csinál a Felhők hőse? Csalódott mindenben. Ideáljai nincsenek. Eszményei elfakultak. Minden törekvésében összeroskadt. Nem sír és nem is panaszkodik. A szenvedélyt elárulja arcza.

Nézzetek szemembe, mely kiégett,

S belőle kiolvashatjátok,

Hogy rajtam átok fekszik, átok,

Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet.

Faust félredobja könyveit, kimegy a természetbe, az életbe, „mert szürke minden elmélet és zöld az élet aranyfája”. Manfréd az Alpesek közé megy, a szikrázó napsugárban égő örök hó birodalmába, bámulja a széditő szakadékokat, a mélybe zuhanó vízeséseket. Ott keresi a halált. Faust az életet keresi, Manfréd a halált. A Felhők Én-je is a magányba akar vonulni, hogy a természet ölén megtalálja az enyhülést és a halált:

Szeretném itt hagyni e fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zúgását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét…

Míg végre magam is lemennék.

Azt hinnők, hogy a természet meggyógyitja lelkét. Ebben a pár sorban tele tüdővel szívja magába a friss levegőt, mely a természetből kiárad. Él, lehel, gondolkodik itt az is, ami élettelen. De a természet mégsem gyógyitja meg. A fájdalom ott marad lelke mélyén s kétségbeejtő czinizmussal kiált fel:

Annyit sem ér az élet,

Mint egy eltört fazék, mit a konyhából

Kidobtak, s melynek oldaláról

Vén koldus nyalja a rászáradt ételt!

MÁSODIK SZIN

A természet ölén magába mélyed. Nézi a multat: volt-e benne szép? Nézi a jövőt: vajjon mit igér? Faust csak a hiábavaló erőfeszitéseket látja s az eszmények kudarczát. Manfréd a fájdalmas emlékű múltat. A jövő csak ismétlődése a múltnak; nem más, mint a vigasztalan jelen. A Felhők hőse az eszményeket nézi. Bármily szépek is voltak, mindig kiábrándulunk s a jelen sivárságában találjuk magunkat. Oda is veti ezt a gondolatot olyan ecsettel, melyet annak kezéből vett kölcsön, aki a nagy természetet alkotta.

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,

Előttem a jövő szép zöld vetése;

az mindig messze és mégsem hagy el,

Ezt el nem érem, bár mindig közel.

Ekkép vándorlok az országuton,

Mely puszta, vadon,

Vándorlok csüggedetten

Az örökkétartó jelenben.

Megnézi az eszményeket és vigasztalan képekben mutatja fel sorsukat. A barátság hazug volt. Ha meghaltak volna barátai: előbb könnyeket öntött volna értük. De élnek és mégis meghaltak. Csak a csalódás sóhaja az,amit emléküknek szentelhet.

Meghaltak a remények is. Pazarabb sírfeliratot nem kapott soha semmiféle halott, mint a reménység.

Szállnak reményeink, e szép madarak…

Midőn legjobban szállanak,

S szívják a mennyei tiszta léget,

Hol már sas sem tanyáz:

Jön a való, e zord vadász,

S lelövöldözi őket.

A szerelem is csak illúzió. Azt hisszük, hogy örökkétartó érzelem. Fájdalomba merülünk, ha viszonzásra talál. Később magunk érezzük, hogy nem is volt lelkünknek része. Érzéki csalódás volt s az újabb szerelem mégis fájdalmat okoz, ha csalódunk az ideálban. Később azt látjuk, hogy magunkban is csalódtunk.

Nincsenek hát eszmények? Minden puszta illuzió? Marad az emlékezet, ez a legártatlanabb illuzió. De ez csak hajótörött lelkeknek vigasztalása. A daczos Én félredobja, mint értéktelen semmit.

Emlékezet!

Te összetört hajónk egy deszkaszála,

Mit a hullám s a szél viszálya

A tengerpartra vet…

HARMADIK SZIN

Az eszmények hajótörése után a hős a szerelemhez fordul. Ez az, ami mindig régi és mindig új. A sziv mindig képes a gyógyulásra. Az érzékiség, a vágy fölkelti, működésbe hozza a lélek berozsdásodott rugóit. A lélekben újra remények fakadnak s a remény begyógyítja a régi sebeket. Faust is szerelmet kér, mikor eladja lelkét az ördögnek. Ifjuságot és a legszebb nőt. Manfréd is a halott szerelmet idézi fel sirjából, hogy szive meggyógyuljon. A Felhők hőse is oda repül képzeletben, ahol a feketeszemű lányka van. Ebben a szemben a bánat és öröm százszinű szivárványát képzeli.

Csak csalódást vár. De daczos lényéhez hiven, a szerelemben is épp oly energikus, mint szenvedésében. Küzdeni akar mindenben; győzni akar és sohasem legyőzetni. Kettősen akarja érezni a szerelmet is, akárcsak a fájdalmat. Éppen ezért mindig a fájdalom lesz osztályrésze.

Kettősen akarja érezni a szerelmet, de azért nem vet szenvedélye nagy hullámokat. A szerelem, mint szép, de reménytelen mező terül el szemei előtt. Érzései nincsenek már. A csalódások érzéketlenné tették szivét. Reflexiói egymásután támadnak. Van köztük lehellet-finomságú részlet is, mely egy kiégett szív határtalan gyöngédségére mutat.

A gyermekleány esete, ki ifjáról álmodik, a szerelmet új oldalról mutatja meg. A szerelem csak véletlen műve. Az egymásnak termett lelkek nem találkoznak. A természet meghozta a szerelem törvényét, de nem gondoskodott arról, hogy a szivek találkozzanak.

Hol az igazság? Faust szerint Auerbach pinczéjében. Brand, Frosch és a többi részeges pajtás társaságában, bor és trágár énekek gőzében. Az éneklés a legemberibb filozófia csalódások esetén. A bánatot csak borba lehet temetni. A mámor a legszebb, legpoétikusabb temető, ahol a bánat aranyos ködfelhőben úszik.

Melyik a legvigabb temető?

A bú temetője!... „S ez hol lelhető!”

Azt kérditek, ugy-e bár?

A bő temetője a borosasztal,

Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal,

E mellett sirhalom minden pohár.

Járjunk e vig temetőbe

Ily szomorú időbe’!

De a haj látása, „amelynek minden szála szög”, fölébreszti. A mámor is csak illuzió. Az ifjuság illuziója. Ha szétfoszlik az illuzió, újra a valóság sivár országútján vagyunk. Ha őszbe borulnak fürteink, ha hátunk meggörnyed, a betegség elveszi erőnket, a szív ütése mind halkabban dobog: honnan vesszük a hazug illuziókat, hogy megcsaljuk magunkat?

A mámor eloszlása után újra feljajdul. A szerelem mégis az egész világot mozgatja. Szerelemre áhitozik az egész emberiség. A szeretet egész világ. Ez a nagy semmi az egyetlen valóság. Ez az, ami fölött nincsen hatalmunk, mert ez a legnagyobb hatalom.

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám,

Leányka, hogy az ne szakadjon rám,

Ugy reszketek,

Ha megfogom könnyü, kis kezedet.

Hallottunk-e valaha ily lehelletfinom feljajdulást! Csaknem attól tartunk, hogy eltünik a papirról a légies gondolat. Épp oly finom a következő gondolat is, mely elmés reflexióban jut kifejezésre. A szerelem, mely egész világunkat képezi, csak nekünk az. Mi bámulunk, hogy mégis forog a föld és az egész világ nem ezen gondolkozik. A világ pedig áll s az ember gépiesen végzi munkáját. Mi pedig száguldunk szerelmünkkel téren és időn át s nem birjuk felfogni, hogy amit most átélünk, az minden ember osztályrésze lehetett. De rohan az idő s kihül a szív.

Még egy ugrás és a szerelem periodusa véget ér. A szerelem a jó és rossz, a mennyország és a pokol. El hát ebből a világból, mely csak fájdalmat rejt méhében.

Oh lány! szemed

Milyen sötét,

S mégis ragyog:

Kivált midőn

Reám tekintesz,

Ugy tündököl,

Mint zordon égben

Villám tüzénél

A hóhérpallos!