I.
Madách
Ember tragédiájának utolsó jelenetében Ádám e szavaira: Csak az a vég! – csak azt
tudnám feledni! az úr e fenséges gondolattal felel: Mondottam ember: küzdj és
bízva bízzál! Annyi sikertelen küzdés, annyi hasztalan harc után, annyi keserű
kiábrándulás után: az úr nem kutatásra, hanem csak küzdésre utasítja Ádámot,
mert karja erős, szíve emelkedett, keressen vigasztaló megnyugvást a munkában,
a küzdésben; ebben keresse s találja boldogságát, mert a küzdés, a munka
fölemel, kielégít – s boldogít. E magasztos eszme nyer kifejezést Reviczky
egyik gyönyörű költeményében: A küzdelemben.
Az első versszak a duzzadó ifjúság, az álmában még nem csalódott,
keserűséget nem tapasztalt ifjúság hangja, azé az ifjúságé, mely előtt ott az
egész élet rózsás ábrándjaival, vérmes reményeivel: excelsior, itt minden a
tied! A második szak megnevezi a célt: a dicsőség, az ifjúság – e mindent
jelentő szó – s pedig örök ifjúság, a lélek ifjúsága, melyért való küzdelemben
csüggedni bárgyúság; a harmadik szak az associatió alapján szépen fűződik e szóhoz: csüggedés, mely bút,
könnyeket szül, de a búfelhő, könnyár az ifjúságnál csak virágmagokra hull,
csak virágot nevel, dalt termel, s az álom, a phantasia, e bánatfelhő áztatta
magból kelt virágokból szövi a koszorút; a negyedik szakban már a tapasztalás
hangja zendül meg, de nem keserű, fanyar hangon, a világ – az ő egészében –
szívében megmaradt bűvös, lelkesítő eszmekörnek, ideálnak, bár maga a valóság
elérhetetlen, a vég – istentitok, de érte küzdeni, munkálni gyönyör: excelsior,
a küzdelem gyönyör. E fölemelő gondolattal végződik e szép költemény s valóban
meglepő, hogy aki ily szépen zengi: a küzdelem gyönyör, hogyan fejlődhetett
irodalmunkban a quietismus dalnokává,
hogyan lehetett ábrándvilága korán fakóvá, reménye összetört hajóvá, hogyan
zendülhetett meg lantján oly megkapó akkordokban a lemondás búja, a néma
hervadás:
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát,
Dalaim immár csendesek:
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet; -
hogyan
találhatta meg a kiábrándító valót az, aki a világot bűvös, fényes eszmekörnek
ismerte:
Tengődve élek a rideg valóban,
Mióta lelkemet nem áltatom
mert:
Nem akarok újra élni,
Nem kivánok visszatérni
Sem az égbe, sem a földre,
Csak aludni mindörökre!
II.
A
Magány költőjének költeményei magukban foglalják Reviczky életét. Minden
művésznek sajátos jellemét alaphangulata s képzetműködése adja meg; a kedélyi
alaphangulatot az egyén fizikuma s életkörülményei szülik. A magány, az
elhagyottság szegődött bölcsőjéhez, borongó árnyat vetve csecsemő korára,
dajkadalának refrainje volt: nincsen apád, nincsen anyád! Anyját akkor veszté
el, mikor még nem is ismerte, mikor a legnagyobb szüksége volt volna az édesanyai
szeretet jótékony melegére; édesanyja emlékéből csak szomorú ravatala él
lelkében:
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer,
Fehér ruhában láttam őt,
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén
Apám ott állt a ravatalnál,
És velem együtt sírt szegény;
anyai
örökségéből is csak egy imakönyv maradt
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökűl anyám.
Apja pazar, könnyelmű életet élt, gyermekét rokonaira bízta, majd fiának anyai
örökségét is elharácsolta, miért „Reviczky Gyula kénytelen volt az élethez való
igényeit s családi gőgjét felszító nevelés (?) után egész életén át nyomorral
küzdeni” (Koroda P.); atyja másodszor is megnősült; nőül vett egy varrólányt;
mostohája körében töltött első estéjét maga írja le az Apai örökségben: a nyomor látása, a szülői szeretetnek hiánya
szótlanná tették a 10 éves gyermeket, a szülői ház keserű emlékekkel vésődött
érzékeny szívébe:
Szidott, gyűlölt, haraggal néze rám,
Nagy dáma volt s kevély a mostohám
Én egyebet sem láttam, mint halált:
Apám, anyám korán a sírba szállt
sóhajt
föl Árva fiú c. költeményében.
Valóban rövid élete alig-alig derült, folytonosan borongó, szomorú.
