Vapcárov, Nikola Jonkov (1909-1942): Búcsú

 
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!

Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.

Ford.: Kardos László

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Elin Pelin, a bolgár Gorkij

Ne tessék megijedni! „Elin Pelin” nem indián csatakiáltás, sem titkos erejű varázsige, sem gyermeki egyedem-begyedem, hanem egy kiváló bolgár írónak a nevel. És tegyük mindjárt hozzá: álneve. mert a pap Ivanov Dimitrijnek keresztelte 1878. július 18-án. „Pelin” ürmöt jelent. Az író tehát a keserű igazmondásnak ugyanazzal a szándékával akasztotta magára – cégérül – ezt a furcsa hangzású ikerszót, amellyel a nemrég elhunyt nagy orosz író „Gorkij”-nak („keserű”-nek) jellemezte magát és írásait.

De mi köze mindehhez a magyar olvasóközönségnek? Hát csak annyi, amennyi a vérrokon fegyvertárs, a bolgárság irodalmának joggal kidukál. Sajnos, az összes szláv népek közül éppen a bolgárok irodalmát ismerjük legkevésbé.

De Elin Pelin azért is érdekelhet bennünket, mert műveiből mesteri és reális rajzát kapjuk a bolgár parasztságnak. Azét a parasztságét, amelyet a világháború végzetes alkalmán kívül eddig jóformán csak nálunk kertészkedő képviselőiből volt módunk valamelyest megismerni.

Elin Pelin műveiben a bolgár paraszti nép minden rejtett tulajdonságával kendőzetlenül és hamisítatlanul, minden álromantika nélkül áll előttünk. Ő az első bolgár író, aki szépítés, folklorisztikai mellékcélok, társadalmi vagy politikai tendencia nélkül fordul figyelmével a nép felé, amelyet néhány éves falusi tanítói működése során bő alkalma volt megismernie. Nem idealizálja a föld népét, nem burkolja célzatos, de sokszor ködös szimbólumokba, mint Petko Todorov vagy Pencso Szlavejkov. Úgy teregeti elénk mindennapi életét, ahogy találja. a feldolgozás azonban a szemléletnek minden realitása mellett is magas esztétikai és morális szempontból történik. A bolgár paraszt az ő tollán éppen olyan igényes irodalmi téma, mint másoknál a nagyvárosok modern nagyvilági élete, vagy a szociális kérdések kusza szövevénye, vagy a történeti múlt. Nem tarka és vigalmas ünnepi alkalmak során mutatja be a falut, hanem keserves verejtékével, sajátos örömeivel és szenvedéseivel, makulás és makulátlan emberségével. És teszi mindezt a legszebb bolgár nyelven, amelyen mindig érezni a költő lelkes lendületét. A bolgár falu rajzában csak Jordan Jovkov és Konstantin Petkanov mérkőzhetik vele.

Bár már tizenhat éves korában jelent meg az első novellája, mégsem mondható termékeny írónak, aminek oka elsősorban rendkívüli lelkiismeretessége és felelősségérzete. Verseket meg éppen csak kivételesen, az életnek valóban ünnepi hangulataiban ír. Ifjú éveiben igen nagy hatással voltak rá a forradalmas Ljuben Karavelovnak és Ivan Vazovnak művei. Iskolás műveltsége igen hiányos volt (csak öt gimnáziumi osztályt és tanítóképzőt végzett nagy keservesen, de annál többet tanult magánúton. Ennek és feltűnő tehetségének köszönhette, hogy kormánya a fiatal írót – aki otthagyta a tanítói katedrát s ekkor már kizárólagosan az irodalomnak élt – pár hónapos párisi tanulmányút után a szófiai nemzeti könyvtár tisztviselőjének nevezte ki, majd pár évvel ezelőtt a Vazev-múzeum igazgatójává.

Első novelláskötete 1901-ben óriási hatással volt kortársaira. Legismertebb művei, novellás kötetein kívül: Föld, Jan Bibijan, Pizo és Pendo c. regényei, ill. ifjúsági művei, továbbá Fekete rózsák c. verseskötete. Mint szerkesztő is a legnagyobbak egyike.

Elin Pelin a bolgár novellának és az egészséges irodalmi realizmusnak kétségtelenül legkiválóbb élő képviselője.

Pável Ágoston dr.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.

Hriszto Botev (1848-1876): Az én imádságom

Igazságos nagy Istenem,

nem te, ki trónolsz fenn az égben,

hanem ki lelkünkben lakol,

ki benn pezsegsz, dobolsz a vérben.

Nem te, Nagyúr, aki előtt

papok, barátok térdre hullnak,

kihez tömjén leng és kinek

a sápadt gyertyák lángra gyúlnak;

nem te, ki porból alkotád

az asszonyt és a férfit egykor,

hogy kitaszítsd őket s nyakukra

szakadjon vak nyomor, veszett kór,

nem te, kinek díszt öltenek

cárok, pápák és pátriárkák,

s kinek nevében a szegényt

a földi édenből kizárták;

nem te, ki a szolgák hadát

tanítgatod koldulva tűrni,

s ki a halál torkába őket

híg reménnyel itatva küldi:

nem te, ki kapzsiságot és

hazugságot hízlalsz a földön

s engeded, hogy a gyönge nép

hatalmasok jármába törjön –

hanem te, Isten, értelem

Istene és szegények, árvák

fölemelője, - jöttödet

a nyomorultak nyögve várják.

Nagy Isten, - szítsd szívemben a

szabadság lángoló szerelmét,

hadd essem el a harcmezőn,

ó, hadd, hogy hő vágyam beteljék!

Ne várjon immár hasztalan

hazám megrugdalt, drága népe:

szabadító sugárodat

villantsd a gyásszal terhes éjbe!

S érintsd meg ajkamat, hogy az

igazságot hirdesse zengve,

s add: hangomat ne nyelje el

a puszta gyilkos, tompa csendje!

Ford.: Képes Géza

Vapcárov (1909-1942): Utolsó vers

Forrás: www.cs.earlham.edu

Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz

Harc a mi harcunk, - azt mondják: eposz.

Lebuktam, s a helyemre más áll…

Egy emberélet – nem oszt, nem szoroz!

Sortűz után pondrókkal vár az árok.

Ez a logika odalenn.

De új viharban újra harcba szállok,

Népem, szerelmem, mindenem!

1942. július 20., délután 2 órakor

(Ford.: Kardos László) 

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 371. old.)

Szmirnenszki, Hriszto (1898-1923): A farkas

Forrás: www.huszadikszazad.hu

 

Könnyes és fekete, nagy fátylait puhán

Emeli az éj, kél a nap,

Kúszik a munkás-áradat

A kéklő ködön át a kenyere után.

Ittas a levegő, magába szívta tán

A város sok vad sóhaját,

Amely remegve buggyan át

A szürke munkanap elnyíló ajakán.

S az öreg farkas is részegen tér haza –

Préda után lesett-loholt

S palackszám vedelte a bort

Ünnepi dáridón az egész éjszaka.

Bot, bunda és szivar, - helyén van mindene,

De bankárlélek zeng zavart

Szemében, húrja sunyi-halk,

Egyetlen szál s arany, - hitvány arany-zene.

A város zsong, a köd meglibben s elsuhan,

Fény lobban, százezernyi láng,

S a vén farkas, a vén világ

Elalszik részegen és bűntudatosan.

(Ford.: Kardos László)

 Szmirnenszkij, Hriszto bolgár költő. Nagy nyomorúságban nevelkedett. Fiatalon halt meg tüdővészben. Ő adott először eleven, realista képet a bolgár munkás életéről, nyomoráról, a bolgár kapitalizmusról.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 372-373. old.)

Elizaveta Bagrjána*: Napsütés (1946)

Forrás: Gál Nikoletta fotója

www.medvegyu.organic.hu

Tegnap az ég viharos dühe tombolt,

Zápora éjjeli tánc.

Fellege sincs, derűsen  mosolyog most,

S kéklik az égi zománc.

Vaksi szememmel a napba hunyorgok,

Májusi új tüze vad,

Fáj szemem, a csoda láng belecsorgott,

Tombol a fény-szemű nap.

Minket a mély szoba árnya beszőhet,

Minket a könyv súlya nyom,

Nem szimatoljuk a nagy legelőket

Kéktüzű távlatokon.

Járok a réten a rózsafa mellett,

Mennyire új ez a kép!

Lám csak a záporos éjszaka kellett

S duzzad a rozs meg a rét!

Nől a kor is, ha a harc dühe felcsap

S zord zivatarba vagyunk,

Pár viharos szavú nyár heve kell csak

S századokat haladunk.

(Ford.: Kardos László)

*) Bagrjána, Elizaveta bolgár költőnő. Költészete ismert és kedvelt volt már a két világháború között is. A burzsoá reakció éveiben keserű, reménytelen hangulatokat énekelt meg, de a felszabadulás után az új élet örömeiről, az új munkáról, új emberről dalol.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 374-375. old.)

Vapcárov: Halászok

Chiovini: Halászok 

Forrás:  http://vfek.vfmk.hu/00000124/008.html

Mit látsz?

Duzzadó vitorlákat,

A felhők közt a friss hold arca

Éled.

S azt gondolod:

Az élet ez,

A költészettel teli

Élet.

Odafent

Már szikráznak a csillagok,

Az ég

Akár a gyöngyház, úgy ragyog.

A part felől

Langyos szél birizgálja

A hűs habot.

Ej-haj! Szabad halászok!

De jó tinéktek!

Persze, hogy rólatok szól

A vers, az ének.

Az árbocon

Ott leng a szép fehér vitorla –

Hát hogyne kapna kedvet itt a költő

A dalra!

Csak annyit sóhajtasz. a tenger!

És hozzá, azt, hogy: végtelen!

S a könnyű kép oly játszva leng fel,

kenj kéket is rá, hadd legyen

Festőibb, vonzóbb – s ím a nyers

Valóból földalol a vers.

De hol maradt a farkasfogú szél,

Mely télidőn húsunkba tép?

S a fagyos cseppek, melyek úgy kopognak

A bőrünkön,

Mint a sörét?

Mert ázottan és dideregve,

csak így lát bennünket a ház.

Repedt ladikban

Támolyog

Az éjszakában

A halász.

És két hal csillog a kredencben,

Ennyije van csak,

Semmi más.

Ha maga Krisztus szállna le,

Két rossz hallal

Mit kezdene?

A szemünk ég a fájdalomtól,

S a mellünk mélyén

A düh

Tombol.

Ritkul az ócska nádtető,

Lassan szivárog rajta át

A híg eső

Elalszol és míg álmodol, szegény,

Valahol messze-messze fellobog

Valami halk remény…

Haj!

Csúf az élet, megaláz!

Teng-leng kínlódva a halász! –

Nincs, senki sincs megmondhatója…

Hogy is lehetne

verset írni

róla!...

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 370-371. old.)