2016. aug. 23.

Féja Géza: Mikes Kelemen (1690-1762)





Ha Zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, valószínűleg valamelyik erdélyi kúriában békés, boldog idill közepette telik el az élete. Jó gazdag lett volna, derék családapa, barátságnak s csevegéseknek fűszere s a könyvek barátja. De II. Rákóczi Ferenc lett a végzete, utolérte őt a magányos, szemlélődő és merengő férfiú sorsa, ki ellenállhatatlan erővel sodródó bolygója lesz a tettekbe siető férficsillagnak. A száműzetés keserves éveiben el is sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marmara-tenger partjára, hanem egy szép, tiszta ábrándért.

Mikes költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását. A legközvetlenebb, legmelegebb irodalmi formát választotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi emlékiratok sorában. Hiába keressük nála az erdélyi emlékirat komor történelmi arculatát és méltóságát. Mikes az élet nyelvén, a mindennapok nyelvének vidámságával s jóízével beszélt. Humora egészen magasrendű, s távolról sem anekdotákba fúló humor, mondhatjuk, hogy humoros volt a világszemlélete, derűt csöppentett minden képére, minden sorára. A komor vonalakat, a sötétedő érzéseket, panaszokat eredendő ösztönnel játékosra kanyarította, vidámító csengésre hangolta. Olyan dolog jelentkezik nála, olyan íz, melyet eddig a magyar prózában hiába kerestünk: az emberi beszéd nyájassága és bája. Tele van meglepetésekkel, nem várt fordulatokkal. A francia király haláláról ír s tudósítását így fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott”. Szeret incselkedni, pajkoskodni, huncutszemű megfigyeléseiről számol be. S ez a pajkoskodás a legnagyobb emberi indulata. Mikor vetélytársa, Bercsényi gróf, már rátette kezét a vénlegény Kelemen utolsó reménységére, Kőszegi Zsuzsikára, akkor is csak a csípős tréfáig merészkedik: „Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagyis inkább vőembert a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik;”...

Egészen lírába illő finomságokra képes: „A való, hogy az elmult holnapnak minden résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak.” Tudatos művész volt és naiv kedélyű ember. A magyar próza erejét, keménységét, férfiasságát, költői törekvéseit eddig is láttuk, de a „szépprózát”, a tudatos gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen alapította meg. Sajátságos sorsa, a bujdosás, hajtotta ki benne a reménységnek, az emberi vigasznak ezt a virágos, tarka ágát. Enyhülés kellett, kedv, s e hiányérzést Mikes a mindennapok megszépítésével elégítette ki. Mérsékelt, de színes és életteljes díszítés jellemzi Mikes stílusát, mint a székely stílust általában. „Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen: némelyek pedig a legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik”. Nagyszerűen jellemzi saját írói modorát. Ez a pajkos játékos szem olykor anélkül, hogy eredeti modorából kizökkenne, nagyon mélyre lát. Így jellemzi a töröktunyaságot, Elő-Ázsiát: „A ház mellett egy tó lévén abban vagy huszig való bivalokat hajtottak, is azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett uszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török halászt.”!

Arthur Rimbaud (1854-1891): Ofélia





1.
A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2.
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
-         S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.
3.
S a költő szó: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág:
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

Ford.: Rónay György
Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX. századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.

Caius Valerius Catullus (i.e. 84-54): Lesbia rigójához





Ó, ki kedvesemé vagy, kis madárka,
ó, kit játszva ölel magához ő, kit
gyakran ingerel és kinek kisujját
nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd! –
amikor gyönyörű egyetlenemnek
kedve támad eképpen szórakozni
-         tán, hogy bánatait felejtse kissé
-         s gyötrő lángja belül szunnyadjon addig -,
-         bár tudnék veled én is elmulatni
s űzhetném el a bút nehéz szivemről.

Ford.: Dsida Jenő
Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX. századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Az első este





A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten húzódott
az ing alá: „No, ne bomolj!”
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: „Ez sok, igazán!

Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…”
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint…

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

Ford.: Szabó Lőrinc

Forrás: A világirodalom legszebb versei – Az ókortól a XIX. századig – Európa Könyvkiadó, Bp., 1966.