Ha
Zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába,
valószínűleg valamelyik erdélyi kúriában békés, boldog idill közepette telik el
az élete. Jó gazdag lett volna, derék családapa, barátságnak s csevegéseknek
fűszere s a könyvek barátja. De II. Rákóczi Ferenc lett a végzete, utolérte őt
a magányos, szemlélődő és merengő férfiú sorsa, ki ellenállhatatlan erővel
sodródó bolygója lesz a tettekbe siető férficsillagnak. A száműzetés keserves
éveiben el is sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marmara-tenger
partjára, hanem egy szép, tiszta ábrándért.
Mikes
költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását. A legközvetlenebb,
legmelegebb irodalmi formát választotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi
emlékiratok sorában. Hiába keressük nála az erdélyi emlékirat komor történelmi
arculatát és méltóságát. Mikes az élet nyelvén, a mindennapok nyelvének
vidámságával s jóízével beszélt. Humora egészen magasrendű, s távolról sem
anekdotákba fúló humor, mondhatjuk, hogy humoros volt a világszemlélete, derűt
csöppentett minden képére, minden sorára. A komor vonalakat, a sötétedő
érzéseket, panaszokat eredendő ösztönnel játékosra kanyarította, vidámító
csengésre hangolta. Olyan dolog jelentkezik nála, olyan íz, melyet eddig a
magyar prózában hiába kerestünk: az emberi beszéd nyájassága és bája. Tele van
meglepetésekkel, nem várt fordulatokkal. A francia király haláláról ír s
tudósítását így fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott”.
Szeret incselkedni, pajkoskodni, huncutszemű megfigyeléseiről számol be. S ez a
pajkoskodás a legnagyobb emberi indulata. Mikor vetélytársa, Bercsényi gróf,
már rátette kezét a vénlegény Kelemen utolsó reménységére, Kőszegi Zsuzsikára,
akkor is csak a csípős tréfáig merészkedik: „Elég a, hogy a jövendőbéli
vőlegényt, vagyis inkább vőembert a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért
gyakrabban megmosdik;”...
Egészen
lírába illő finomságokra képes: „A való, hogy az elmult holnapnak minden
résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak.” Tudatos művész
volt és naiv kedélyű ember. A magyar próza erejét, keménységét, férfiasságát,
költői törekvéseit eddig is láttuk, de a „szépprózát”, a tudatos
gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen alapította meg. Sajátságos sorsa, a
bujdosás, hajtotta ki benne a reménységnek, az emberi vigasznak ezt a virágos,
tarka ágát. Enyhülés kellett, kedv, s e hiányérzést Mikes a mindennapok
megszépítésével elégítette ki. Mérsékelt, de színes és életteljes díszítés
jellemzi Mikes stílusát, mint a székely stílust általában. „Vannak olyanok,
akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen:
némelyek pedig a legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak
annak, hogy tetszik”. Nagyszerűen jellemzi saját írói modorát. Ez a pajkos
játékos szem olykor anélkül, hogy eredeti modorából kizökkenne, nagyon mélyre
lát. Így jellemzi a töröktunyaságot, Elő-Ázsiát: „A ház mellett egy tó lévén
abban vagy huszig való bivalokat hajtottak, is azokkal egészen felkevertették a
tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett
uszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török halászt.”!
