Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim,

mostanában sokat foglalkozom a legjellemzőbb emberi tulajdonságnak, a hiúságnak természetrajzával. Jegyzeteket csinálok, figyelem az embereket s főként persze azt közülük, akivel legtöbbet vagyok: magamat!

Talán még könyv lesz belőle egyszer. Kimerítő elvi tanulmány, a nevetséges és gyarló emberi hiúság hű tükre. Nagyszerű könyv lesz. Biztosan nagy sikere lesz. Hogyne, hiszen a forográfiám is ott fog díszelegni a címlapon. Meg az autogramom. Képzeljék.

Mióta ez a mulatságom, szinte naponta kapom rajta magam, in flagranti, apró hiúságokon, amiket eddig észre se vettem. annál meglepőbb a dolog, mert az utóbbi esztendőkben, sok hányattatás és szenvedés kárpótlásaképpen már-már elhittem magamnak, hogy ezeknek révén legalább leszoktam minden hiúságról, ami nagy előny volna, lévén az érzékeny hiúságmagában is a legtöbb szenvedés forrása.

No de hát erről szó sincs.

Múltkor meséltem már róla, hogy miként kaptam rajta magam, a villamoson, ahogy figyelem az újságolvasót, tetszik-e neki a cikkem.

Ez magában még egyszerű dolog, az ilyet mindenki természetesnek szokta találni és hajlandó megbocsátani, még másoknak is.

Vannak cifrább hiúságok, amiknek észrevevéséhez már bizonyos gyakorlat kell.

Kapásból feljegyzek itt egyet, amit akkor, mikor rábukkantam, egy szóval noteszembe rögzítettem, hogy el ne felejtsem.

Telefon. Tévesen hívnak fel. Nem mondom be a nevem, kérdezem, ki beszél. Az illető meglehetős ridegen visszakérdez, hogy én ki vagyok. Már ez nem tetszik, kissé indulatosan leckéztetem, hogy azt neki kell megmondani, ő fölényesen leinti és visszautasítja a leckéztetést. Iszonyú méregbe jövök. Hogy mer velem így beszélni? Kiáltom hangosan.

V e l e m!

Velem – akiről nem is tudja, ki vagyok, hiszen nem voltam hajlandó elárulni. Velem – aki az ő számára nem is létezem.

Ugyan mit jelent itt az önérzet, hogy velem?

Semmit. Egy puszta hangot. Mert hisz csak annyi szerepel belőlem a telefonkagylóban, amit a fülén tart.

Erre a puszta hangra vagyok olyan büszke, ezzel azonosítom magam, ezzel szemben követelek hódolatot és tiszteletet és alázatos főhajtást, mint Gessier, aki megkövetelte, hogy a kifüggesztett kalapjának köszönjenek.

Hát persze – az  é n  hangom!

Neki ebből a puszta hangból éreznie és tudnia kellene, hogy micsoda kivételes, csodálatos ember tulajdona lehet!

Ezt nem tudtam eddig magamról. Hogy a hangomra hiú vagyok.

Most ezt is tudom. Egyre többet tudok.

Milyen tudós vagyok!

Forrás: Képes hét 2. évf. 2. sz. (1929. január 15.)

Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim,

ez Ő, ez Ő, kétség kívül és csalhatatlanul a személyazonosság megállapítható.

Lehet, hogy önök is találkoztak Vele, csak nem merték elhinni, hogy Ő az. Én azonban biztos vagyok, jó szemem és fülem és orrom van. Nem tudom, mikor érkezhetett meg, éjszaka talán, mikor álmosan bóbiskolt állomáson, pályaudvaron, határ menti útlevélvizsgáló, csomagellenőrző irodában sasszemű finánc és gyanakvó hivatalnok – átszökött, belopódzott, észrevétlenül besurrant s mire hajnalban nyitogatni kezdték pisla redőnyeiket a boltkirakatok – fütyörészve, zsebre dugott kezekkel, mint valami szemtelen suhanc, gondtalan suszterinas, megjelent és végigflangált a körutakon.

Én mindenesetre felhívom a rendőrség figyelmét, hogy titokban, bejelentetlenül megérkezett és itt tartózkodik fővárosunkban.

A pesti hídfőnél vettem észre, mikor leszálltam a villamosról. Fél lábbal még a lépcsőn, először ismerős szaga csapott meg – nagy lélegzetet vettem s álmélkodva néztem körül. Nem parfőm-illat, ó nem, szó sincs róla, nem Coty és Houbigan, nagyon biztos, hogy nem az, hiszen éppen arról orrontottam meg, hogy más valami, mint a mellettem ülő hollyvood-i moziszínésznőnek maszkírozott vészdémon bundájából és szemöldök-keretéből és szemfestékjéből és szájpirosítójából áradt felém. Ó nem, nem is pontosan illat – nyersebb valami annál, van benne szag is, levegőnek és felhőnek, de földnek, ó igen, földnek, sőt trágyának szagkeveréke – virág és hős és szellő és havasi gyopár és piszkos hólé, csatornában csörgedező.

Aztán egy pillanatra az arcát is megláttam, ahogy ingerkedve, hátam mögé kerülve, gúnyos füttyentéssel eliramodott – még volt annyi időm, hogy utána kiáltsak:

- Ohó! Állj csak meg!

És még egyszer, lihegve:

- Megismertelek, hékás!

Aztán még dadogtam valamit, mint hosszú, hosszú álomból ébredve a gonosz mostoha rossz pálinkájától, keserű mák levével elaltatott gyerek: hunyorogva pislog s motyogva keres néhány elfeledett szót s nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. De Tavasz kisasszony, miután szalmaszállal megcsiklandozta orrom, már ott hintázott valahol a Hűvösvölgy valamelyik öreg fájának frissen sarjadt ágán.

Ha idején le nem tartóztatják, nagy baj lesz ebből, kérem – két héten belül zöld és piros és fehér hadsereg bomlik elő a föld alól – megszállják a környéket, letelepszenek a sártengereken -, a fellázított fák és földek és bokrok és mezők virágai összefognak és kikiáltják a boldogság rémuralmát.

Forrás: Képes hét 2. évf. 13. sz. (1929.)

Karinthy Frigyes: Hölgyeim és Uraim,

egy ember ül szerényen kisszobában, mikor ezt írom – egy ember, ül és tűnődik, az ablakhoz lép, kitekint.

És ezt gondolja magában, miközben szája keserűen legörbül:

„Új világ!

Fejlődés!

Civilizáció!

Csupa ostoba agyrém, amivel megszédítettek bennünket.

Technikai vívmányok!

Ki az ördög kérte őket? Ha meggondolom – ugyan ki lett boldogabb tőlük?

Az élet célja nem a gyorsaság.

Az élet célja boldogság.

De mennyivel, mivel járultak hozzá az emberi boldogsághoz ezek az ördöngös csodák?

A boldog görögöknek nem volt se gőzgépük, se röntgen masinájuk, se repülő léghajójuk, mégis elérték és nyíltan hirdették, hogy birtokában vannak az élet legtökéletesebb egyetlen kincsének – annak a tiszta örömnek,amit béke és megelégedés jelent: ennek az egyszerű érzésnek, amit a mi boldogtalan századunk hiába hajszol: se repülőgépen, se rakétahajón, se űrhajón, ami a csillagokba visz, nem éri utol – nem éri utol, pedig ott bujkál a közelében, kinyújtott kezével elérhetné, mint gyermek a pillangót, ha tudna gyermek lenni újra, tiszta, egyszerű, igénytelen!

Repülőgép!

Csak arra jó, hogy legyen miről lepotyogni – legyen kinek a fejére potyogni!

Rádió!

Nevetséges! Kinek kellett ez a rádió?

Most talán jobb – ha mindenki, egyszerre, hangosan, haladék nélkül tudja meg ezen a keserű levében keringő glóbuson, hogy mekkora a nyomor és boldogtalanság, amit kapzsi hatalomvágy idézett elő?

Ördög fifikája mindez – ördögmotolla, nem lesz ebből semmi jó.

Vigye el az ördög Marconit!

Vissza, vissza a természethez – pokolba ezekkel az átkozott „technikai vívmányok”-kal, amik csak arra valók, hogy bajt csináljanak – amik igenis, kimondom, nemcsak hogy fel nem szabadították az embert de inkább nyomorult rabot csináltak belőle!

Így beszél ez az ember.

És ez az ember nem egy bigott pesszimista, ellensége tudománynak és fejlődésnek.

És ez az ember nem Mahatma Ghandi, a szelíd apostol, aki az egyszerűséget hirdeti.

Ez az ember egyszerűen Fischer Lajos, akit a rádió segítségével kutattak ki és füleltek le a Rio de Janeiróba pályázó luxushajó fedélzetén.

Forrás: Képes hét 2. évf. 52. sz. (1929. december 29.)

Karinthy Frigyes: A köd

(Ezt az írást az elhunyt író családjától kaptuk azzal, hogy Karinthy Frigyes kevéssel halála előtt vetette papírra s élete utolsó repülőútjának emlékét idézi: Londonból  haza Budapestre. Vészkiáltás ez az írás s egyben megkapó dokumentum annak, hogy az igazi írástudók milyen biztos és világos kritikával ismerték fel az Európára leselkedő halálos veszedelmet, aminek nácizmus volt a neve. (Szerk.)

Az ember sohasem tudja, miért tesz el mindenféle szemetet, lim-lomot az emlékezés nagy tarisznyájába. Bennem is csak most világosodott ki, mint jelent jegyzőkönyvben az a „köd” szó – holott az emlékére magára nagyon jól emlékszem. Jelentéktelen emlék, mindennaposnak is mondható mostanában. Dovertől Köln felé megy a repülőgépem reggeli napsütésben. Egyszerre gyanús jelek, a pilóta váratlanul és hirtelen emelkedik, majd aztán megtudjuk miért? A szabályos, gyapjas hegyek körvonala hórihorgasan szétzilálódik, a magasba csap, eltorzul. A gép ugrál, nagyokat zökken. Minden oly valószínűtlenné és álomszerűvé válik, pedig még egyelőre semmit se látni, aztán finom csipkefátylak húzódnak el alattunk s valami beteg megtört fényt kap a tájék. Hátrafordulva elszörnyedt kiáltás csap ki a gyakorlatlan repülő torkából. Végig, a láthatár peremén, élesen és dudorosan elhatárolva a szikrázó égtől egyetlen koromsötét vonal – ez a vonal ijesztő gyorsasággal, mint valami földöntúli vadállat torka terjed és szétárad. Valóban vadállat torka, az, a széle tejfehér és aranybíbor. Rohan feléd, veszekedett sebességgel, miként az üstökösök, világokat lép át egy pillanat alatt. A fény elsápad, meghalványul odakint is és az arcodon és belül a szívedben. A gép most már állandóan, szünet nélkül reszket és rázkódik, mintha valami vásott szellemgyerek rángatná a sárkány madzagját a dühöngő szél ellen. Egy pillanat:  a sárkánytorok vihogva szétnyílik, fogait mutatja, nyelve kilóg és szőröstől-bőröstől bekapja a gépet, mintha csak erre pályázott volna. Eleinte csak szürke sötétséget látsz, aztán tejsűrű alaktalan Semmi nehezedik a máriaüveges ablakokra. Egy pillanatra még felrémlik néha, egy nyíláson át a tenger. De aztán ez is eltűnik és átveszi birodalmát a nagy Semmi, a tejfehér Nicsevo és már nem tudod órákig, vagy napokig, vagy évekig tart ez a lehetetlen állapot.

Ez a köd, úgy ahogy a repülő látja és átéli. Jelentkezik, mint a forgószél és az orkán s lesz belőle a legszívettépőbb és legbizonytalanabb unalom és halál.

Miért emeltem ki az emlékek lomtárából ezt a képet, most már tudom, mert bár öntudatlan volt, mégsem volt véletlen, hogy a noteszban odaírtam mellé: szellemi arisztokrácia, latin világosság, 19. század.

*

Utóbbiról írtam is egy néhány sort egy filmmel kapcsolatban és a levelek, amiket kaptam rá, felbátorítanak, hogy tovább fűzzem a képet. Ha a 19. század közepén végignéz az ember Európa szellemi térképén, éles kontúrú viharokon túl, valami masszív tájkép fölött rohan el a szemlélő és gépe. Nagy zavarok voltak politikában, kultúrában és művészetben, de a lényeg mégis néhány biztos vonal volt, amihez igazodhatott a lélek. Ez a néhány vonal a latin világosság jegyében állt összhanggá. Mindennek megvolt a maga helye. Mint odabent az értelemben, azonképp a külvilágban is. A reklám és propaganda kizáróan az iparcikkre vonatkozott és senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a Pitagorasz-tételt például a falragaszokon, hirdesse, vagy jelszavává tegyék zászlókkal dolgoz pártharcoknak. Ha egy tudós felfedezett valamit, nem kell hozzá rádió, hogy nyilvánvalóvá váljék: repült a jó hír, ama régen felfedezett vidám életszárnyakon, amit úgy hívtunk akkoriban, hogy emberi képzelet. Igaz, hogy jobb volt az átlag. A 19. század közepén mindenki természetesnek tartotta, hogy a világ a szellemi arisztokráciához igazodik, céljai azonosak a szellemi arisztokrácia céljaival. Őrültek voltak, vagy szentek ama szellemi rajongók, akik a világ sorsát intézték: annyi bizonyos, hogy szentek és őrültek egyformán a szellemi arisztokrácia hűséges katonáinak vallották magukat, ama szent célok katonái voltak ők, akik Grál-köpenyben is s a diplomata frakk zöld hajtókája alatt hordták a szentlélek egyenes kardját szívükben és értelmükben. Tessék körülnézni ezen a szellemi térképen. Csupa széles homlokú, bozontos szemöldökű, elmélyülő fej: divatban van a műveltség és tudás és gondolat, ez az egyetlen hagyomány, mely független az időtől, mióta megtanultuk lerögzíteni. A 19. század vezetői mind művelt férfiak, szellemi arisztokraták voltak, akár a liberalizmus lobogó fáklyája emelte őket a magasba, akár a napóleoni harctereken ragyogott rájuk a dicsőség. A „vasöklű” Bismarck büszke volt műveltségére, a gondolatokra, amiket kemény koponyája termet, - Kossuth Lajos, amiket kénytelen volt a politikával szaktani, közvetlenül lett botanikus és csillagász és kiderült, hogy mind a kettőhöz jelesül értett. De ilyenek voltak Széchenyi, Görgey, Lafayette, Cavour és a többiek mind, - még a szélhámos allűrökben pompázó páva III. Napóleon is büszke volt újságíró származására. Senki sem szégyellte a betát, s hogy amit hirdetett, valamikor betű volt, kemény és maradandó ólom s nem ködös, határozatlan frázis. A világ legmagasabb politikai trónján egy Disraeli nevű zsidó ember ült, aki gőgösen hirdette magát ahhoz a fajhoz tartozni, amely a könyvet kitalálta: Gladstone-al való versengése közben, ha egy kis pihenőhöz jutott az uralkodásban, leült (akár rosszat, akár jót), de regényt írt s a királynőt, India császárnőjét enyelegve szólította a legmagasabb címmel, amit ismert, amikor „mi írók” néven aposztrofálta.

*

Mi történt hát az istenért? A világháború volt tán az oka ennek az unalmas tejsűrű ködnek, amibe hajónk beletévedt – a földből gőzölgött elő vagy távoli tengerek felől, ezer kígyózó fejével s álomszerű körvonalaival? Mi ez a köd, mi ez a szorongó érzés, mi ez az elsápadó szív és halánték a boldog derű és latin összhang után? Mi ez az Odin „vigasza” és Kalevala és Edda és Osszian „ködös-borongós énekével”.

Köd ez uraim és hölgyeim, semmi más. De köd és felhő között – jól tudjuk – ott ragyog valahol a tiszta latin napfény kemény és szűkre szabott kerek korongjával és a végtelenbe szegeződő világos sugaraival.

Majd kisüt egy napon, addig várjunk és szorongjunk. Üljünk a kandalló mellett és hallgassuk az Irodalmi Előadót, a Nagy Politikust, aki elégedetten veregeti meg a szellemi arisztokrata alázatosan görnyedő vállait: csak így tovább gyerekek, meg vagyok elégedve veletek, hiszen nem is más a ti hivatástok, minthogy reklámot és propagandát csináljatok az éjszakán át kibukkant politikai eszmének, ennek a szörnyű ködfelhőnek, amely pillanatok alatt kapta be a repülőgépet.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 3. szám 1946.